Érdemes lenne mindannyiunknak megállni egy pillanatra, s körbetekinteni saját mikrokörnyezetünkben. Vajon győztesből, vagy vesztesből találunk többet? Bevallom: jómagam - kevés kivételtől eltekintve - sikeres és elégedett embereket látok a saját világomban. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy mindenki máshoz hasonlóan én is buborékban élek. Ha megfelelően szélesre tágítanám a kört, tömegével jelennének meg a kevésbé szerencsés sorsúak. A rendszerváltás során lecsúszottak, a technológiai fejlődés áldozatai, vagy aktuálisan a koronavírus-járvány kárvallottjai. Sok ezer sors, sok ezer történet, egyetlen közös ponttal: azzal a megingathatatlan meggyőződéssel, hogy eleve vesztesnek születtek, hogy önhibájukon kívül lettek azzá, hogy esélyük sincs győztessé válni. Ez a világlátás önmagában is elkeserítő, ám attól válik igazán mérgezővé, ha komplett filozófiát kezdünk építeni köré.
Tisztán emlékszem: 1990-ben, az első szabad választások idején - a szocializmus nyomasztó évtizedei után - a liberalizmus és a kapitalizmus is kifejezetten jól csengő kifejezésnek számítottak. Pedig már akkor is világosnak kellett lennie: ezek a győztesek hívószavai. Ez a világ nem arról szól, hogy energiáink java részét az elesettek vigasztalásával, a sikertelenek buksijának simogatásával töltjük. A liberalizmus és a kapitalizmus a szabadságról és a lehetőségek orgiájáról szól. Arról, hogy mindenkinek adott az esély az érvényesülésre, amennyiben hajlandó az értékteremtésre. A hangsúly itt nem a segélyezésre és a mesterséges egyenlőségteremtésre kerül, hanem a felülről természetes módon leszivárgó gazdagságra és jólétre, mely lehet bármilyen aránytalan is, előbb-utóbb minden aktív szereplőt elér. A kapitalizmus egészen egyszerűen arra nevel, hogy egyre értékesebb emberekké érjünk. Tanuljunk meg bánni a pénzzel, ismerjük fel tényleges kockázatainkat, váljunk szakmailag nélkülözhetetlenné, s legyünk olyan együttműködők és szerethetők, amilyet egy munkaadó, vagy üzleti partner csak elképzelhet. Arra tanít, miként válhatunk született vesztesből valódi győztessé. Alig hiszem, hogy ebben bármi ördögtől való volna.
Győztesnek lenni - elsősorban attitűdöt, belső tartást jelent és feltételez. Olyan emberét, aki nem csupán kész tenni a sikerért, de nem is kíván sportszerűtlen diadalt, vagy aránytalan támogatást. Olyan emberét, aki - ha kell - képes emelt fővel veszíteni. Aki inkább elfogadja a teljes bukást, mint hogy mástól várjon erőn felül nyújtott áldozatot. Idézzük fel a nyaktól lefelé lebénult főhős példaértékű szavait a Mégis kinek az élete c. filmből: "Pat, tudom, hogy szeretsz. És amikor még Ken Harrison voltam, én is szerettelek téged, de az már nagyon rég volt. Idestova immár fél éve én nem az a férfi vagyok, aki szeretett téged. Te igazán hűséges voltál. Szeretetteljes és áldozatkész. Én ebből többet nem kérek. Azt akarom, hogy menj el, és többé ne gyere vissza. Azt akarom, hogy új életet kezdj, menj férjhez és aztán gyerekeket szülj." Most, a koronavírussal keserített időkben lépten-nyomon azt halljuk, hogy mindenki segítségért kiált. Közismert zenészek, színészek hajolnak le némi aprópénzért, a legkevésbé sem aggódva azért, hogy ez miként hat majd hosszútávú megítélésükre - lelkük rajta. Tanulságos tapasztalat az is, hogy a világmegmentő hangoskodók mindegyike krokodilkönnyeket hullat a bér nélkül maradt munkavállalókért, ugyanakkor alig érzékelni olyan empátiát, mely a bevételeinek búcsút intő vendéglátóipari, idegenforgalmi vállalkozók felé irányul. Győztesnek lenni azt is jelenti, hogy nem tekintek irigységgel a másik sikerére; hogy a foglalkoztatást nem nevezem kizsákmányolásnak; hogy ugyanazt a sérülékeny embert látom a társadalmi piramis tetején, mint a legalján.
Természetesen nem lesz mindegyikünkből milliárdos nagyvállalkozó, vagy világhírű rocksztár. Azonban a győztesek mentalitása nélkül még a leghétköznapibb szituációkban sem fogunk magabiztosan helytállni. Legyünk pizzafutárok vagy újságkihordók; púposak vagy félszeműek, a katartikus szerelmet épp oly szomjúsággal kergetjük majd, mint a társadalmi hierarchia csúcsragadozói. Számomra kevés megdöbbentőbb létezik, mint az a testidegen jelenség, amikor a férfijogi mozgalmakba beköltözik a baloldali gondolat. Hónapokon keresztül figyeltem a Férfihang nevű, antifeminista portál működését, cikkeit, közösségének hozzászólásait. Nem állítom, hogy a győztesek kommunikációja (Red Pill, PUA) fel sem bukkant, azonban a meghatározó vonal a panaszkodás, a siránkozás, a nők hibáztatása maradt, illetve a végtelen türelem, empátia és buksisimi az ilyetén attitűd kapcsán. Tucatjával olvastam olyan írásokat, melyek - szembemasírozva minden morális és pszichológiai igazsággal - azt taglalták, miként lehet a férfiak problémáit kezelni anélkül, hogy abban a személyes felelősségvállalás és az önfejlesztés a legkisebb mértékben szerepet kapna. Természetesen nem hazai sajátosságról, kifejezetten nemzetközi trendről van szó. Egy korábbi blogbejegyzésben már említettem Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzorának meglátásait. Szerinte a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. "A nemi erőszak és a rabszolgaság messze nem az egyetlen lehetséges eszköz" - fogalmazott a bölcs tanárember, utalva az államilag finanszírozott prostitúcióra, illetve készpénzbeli kárpótlásra a húspiac veszteseit illetően. Kommentelői szanaszét szedték, s joggal. A szerelem, a szex, a párválasztás a legkevésbé sem az a terület, ahol a baloldali gondolat, a segélyezés bármiféle létjogosultsággal bírna. E fronton konkrétan nem létezik más út, mint győztessé válni, elsajátítva mindazokat a készségeket, kifejlesztve mindazokat az erényeket, melyek a sikeres csajozáshoz és a stabil párkapcsolat fenntartásához elengedhetetlenek.
A kapitalizmus és a szocializmus egymástól fényévnyi távolságban lévő gondolkodásmódok. Egyetlen közös pontot azonban muszáj észrevennünk: egyik sem hisz a címbéli frázis igazságában. A szocializmus azt a szemérmetlen illúziót igyekszik kelteni, hogy a valódi győztesek megsarcolásával mindenkit kellően magasra emelhet. Senkit sem zavar a tény, hogy ez a világtörténelem során - számtalan kísérlet ellenére - még sohasem sikerült. Valamiért az sem zavar senkit, hogy a mesterséges egyenlősdi oltárán elkerülhetetlenül feláldozzuk a szabadság eszményét. (Ettől függetlenül gátlástalanul használják a balliberális jelzőt, mely pont olyan, akár az erőszakos gyengédség: fából vaskarika.) A kapitalizmus ugyancsak azt hirdeti, hogy mindenki lehet győztes, s az elmúlt évszázadokra visszatekintve nem is alaptalanul teszi. Azonban még ennél is sokkal többről van szó. Ha behunyjuk a szemünket és egy naivan álmodozó kommunista forradalmár bőrébe bújunk, talán pár pillanatra képesek leszünk elhinni azt a marhaságot, hogy a marxi eszme általános jólétet teremthet. Talán még nyilvánvaló morális aggályainkon is túl tudunk lendülni. Azt azonban még a leghipnotikusabb pillanatban sem érezzük majd, hogy a szocializmus kegyelemkenyere jobb emberré formálja, a valódi győztesek mentális tartásával ruházza fel a rászorulókat. Valójában ez a baloldaliság legnagyobb rákfenéje: konzerválja a tehetetlenséget, megfoszt a valódi fejlődés lehetőségétől. Ünnepélyes mosollyal átadja az aranyérmet, ám a dobogó tetején továbbra is egy lúzer áll, aki talán sohasem fogja átérezni a mámort, milyen saját erőből győztessé válni.
