Kevés ostobább és értelmetlenebb eseménynél tudnánk fellapozni a történelemkönyvet, mint amilyen az első világháború volt. Az azt lezáró békediktátumot ugyanez az őrület jellemezte. Immáron száz esztendeje, hogy az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban aláírt dokumentum alapján Magyarország területének több mint kétharmadát elcsatolták; lakosságának fele pedig másnap egy idegen országban ébredt.

A kérdés természetesen nem az, hogy a trianoni döntés igazságos volt-e, vagy sem. Alig hiszem, hogy valaha bárki is méltányosnak gondolta volna. Még a hazájába visszatérő amerikai elnök, Wilson is úgy nyilatkozott, hogy nem is érti, mi történt. A nagyhatalmak persze elsősorban Németországot kívánták megbüntetni és elszigetelni; ez utóbbira praktikus megoldásnak tűnt az Osztrák-Magyar Monarchia - mint potenciális szövetséges - feldarabolása. Csakhogy amíg a németek a területük mindössze 13%-át veszítették el, addig a magyar föld 71,4 %-át osztották szét a környező államok között. Egészen brutális, megalázó és a modern kori történelemben példátlan tett - s ezzel az adott kor minden szereplője tökéletesen  tisztában lehetett. (Persze olyanok is akadtak, akiknek még ez sem volt elég. A románok a Tiszánál húzták volna meg a határt, a szerbek a Balaton déli partjáig terjeszkedtek volna, míg az alakuló Csehszlovákia akkori vezetőinek terveiben egy egészen aprócska Magyarország szerepelt: Budapestre és közvetlen környékére szűkítve hazánk területét.) Ami igazán érdekes, az leginkább az, hogy egy évszázad elteltével mihez kezdünk e történelmi tapasztalattal, részint a külpolitikánkat, részint saját lelkünket, nemzettudatunkat illetően. Az előbbi kapcsán érdemes megjegyezni: ugyanazok a nagyhatalmak, melyek szívfájdalom nélkül szaggatták darabokra az országot, negyedszázaddal később, a második világháborút követően ugyanilyen érzéketlenül nézték végig, ahogy elnyel bennünket a szovjet birodalom; majd 1956-ban harmadszor is cserben hagyták a magyarságot. Úgy tűnik: ideje volna megtanulnunk, hogy elsősorban önmagunkra számíthatunk. S persze ezen túlmenően azt is, hogy azért nem árt a barátság sem a szomszédokkal, sem a világpolitika nagyágyúival. Ami a lélektani fejezetet illeti: ha az 1920-as években véletlenszerűen megkérdeztünk volna száz férfiembert az utcai forgatagból, hogy hajlandóak volnának-e fegyvert fogni Erdély és Felvidék visszaszerzéséért, nagy valószínűséggel a többség habozás nélkül vágott volna rá egy igent. Manapság ugyanez a kérdés megmosolyogtatóan hatna, s alig hiszem, hogy találnánk olyan katonakorú embert, aki a vérét adná a revízióért. Ez persze így is van jól: az emberi élet mérhetetlenül értékes, ehhez képest a határok kérdése jelentéktelen ügynek számít - annyit bizonyosan emelkedett az általános tudatszint, hogy ezt az alapigazságot ma már képesek vagyunk felismerni. Trianon fájdalma mindazonáltal sokakban még mindig él, s ha a járvány nem zárta volna le a határátkelőket, valószínűleg egy komolyabb versailles-i tüntetésről is beszámolnának a következő napok híradásai.

Ha az elszakított területek jövőjét tekintjük, alapvetően három forgatókönyvvel számolhatunk - a legkevésbé sem egyenlő esélyek mellett. A legvalószínűtlenebb szcenárió a területi revízióé. Nincs az a komolyan vehető politikai erő, mely ilyen célkitűzést megfogalmazna, s valójában a magyar választópolgárok túlnyomó többsége sem ebben látja a megoldást. A második verzió a területi autonómia lehetősége, mely időről időre megjelenik a közgondolkodásban. Diplomáciai tekintetben ez már eggyel szelídebb elképzelés, ám szemmel láthatóan ez is ezer sebből vérzik: jelenleg sem a jogi keretek, sem a politikai szándékok nem adottak az ilyen változásokhoz. Pontosan érezzük: ez a kérdés nem csupán az egykori magyar területeket érinti. Ha bárhol Európában precedenst teremtenének hasonlóra, az öreg kontinens számos országa egy héten belül széthullana, gondoljunk csak Katalóniára, Walesre, vagy Skóciára. A harmadik forgatókönyv messze a legvalószínűbb: minden marad a pillanatnyi állapot szerint.

Miért van az, hogy 2020-ban - túl az évfordulós megemlékezésen - egyáltalán ilyen kérdésekkel foglalkozunk? Miért lényeges az, hogy Székelyföld, vagy épp Kárpátalja közigazgatáságilag mely ország részét képezi? Válaszként legalább öt történelmi szempont megemlíthető, azonban ezek közül szemmel látható módon mindössze egyetlen egy az, amely még napjainkban is valódi jelentőséggel bír.

1. TERMÉSZETI KINCSEK, ERŐFORRÁSOK - A Trianon utáni új nemzethatár legnagyobb gazdasági hátránya az volt, hogy Magyarországot szinte egyoldalú agrárgazdálkodásra kárhoztatta, megfosztva számos nyersanyagforrásától. Az erdélyi réz- és aranybányák elveszítése akkortájt komoly érvágásnak számított, manapság azonban ezek jelentősége - a teljes nemzetgazdasági produktumhoz viszonyítva - aligha számottevő.
2. A MAGYAR ÁLLAM SÚLYA ÉS JELENTŐSÉGE - Minél nagyobb egy adott ország földrajzi területe és lakossága, annál nagyobb gazdasági és hatalmi potenciált jelent. (A nagyobb népességszám egykoron még a katonai erőt is döntően meghatározta.) A politikai vezetőknek tehát egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora országot irányítanak, azonban nekünk, mezei polgároknak ez abszolút nem oszt, nem szoroz. A legtöbben egyáltalán nem érezzük azt, hogy személyes boldogságunk meredeken nőne, ha nem egy 93 ezer négyzetkilométeres ország polgárai lennénk, hanem egy háromszor akkorának. (Venezuelában sem élnénk szívesebben, pedig tízszer akkora, mint hazánk.)
3. A MAGYARSÁG MEGMARADÁSA - Amióta az eszemet tudom, mást sem hallok, mint a folytonos aggódást a nemzethalál miatt. Már Vörösmarty is gyönyörűen megírta: "S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körül". Egy percig sem állítom, hogy ez garantáltan csak vízió marad, míg világ a világ. A magyarság addig tart, amíg létezünk, s amíg a nyelvünk és a kultúránk értéket jelent számunkra. Ha ezeket magunk mögött hagyjuk, úgy - minden egyéb körülménytől függetlenül - előbb-utóbb ez a sors vár ránk. (Valójában ez is a társadalmi-kulturális evolúció része; az életrevaló népek és kultúrák fennmaradnak, a többiről a történelemkönyvekben olvashatunk.) Természetesen van igazság abban, hogy idegen környezetben nehezebb a nemzeti hagyomány őrzése, mint az anyaországban, ám korántsem lehetetlen. És ha a jelen valóságát nézzük: talán nincs még egy nyelv a világon, mely annyira időtállóan és oly kevés változással fennmaradt volna, mint a magyar. Az elmúlt ezer év minden írásos emlékét értjük - ez aligha mondható el a bolygó beszélt nyelveinek többsége kapcsán. Jómagam tehát a legkevésbé sem aggódom a nemzethalál miatt, mi több, még azt sem látom reális veszélynek, hogy a határon kívül rekedt honfitársaink végleg "elrománosodnának", vagy "elszlovákosodnának".
4. A HATÁRON TÚLI MAGYARSÁG JÓLÉTE - Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a legfőbb, s napjainkban talán az egyetlen érvényes szempont, mellyel számolni kell. 1920-ban minden harmadik magyar anyanyelvű nemzettársunk a határon kívül rekedt, a mai viszonyokat tekintve összesen kilenc különböző országba szétszóratva. Kevés kivételtől eltekintve mindenütt megkezdődött gátlástalan kifosztásuk, melyet földreformnak, ipartelepítési programnak, vagy épp falurendezési programnak neveztek. Mindezek ma már elképzelhetetlenek, a legtöbb érintett területen azonban ezzel együtt sem könnyű sétagalopp a kisebbségi lét, elég, ha csak a közelmúltbeli ukrán nyelvtörvényre gondolunk. Ha van értelme annak, hogy külügyminisztériumot és diplomáciát működtetünk, az többek között abban áll, hogy a határon túli magyarság érdekeit megfelelő módon képviseljük. Ha lehetséges, úgy a legmosolygósabb barátsággal; ha ez eredménytelen, úgy határozott, nemzetközi nyomásgyakorlással.
5. NEMZETI BÜSZKESÉG - A határon túli honfitársaink jólétén kívül nemigen tudtunk megemlíteni olyan szempontot, amelynek - 2020-ban - meghatározó jelentősége lenne a trianoni döntés szempontjából. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy a magyarság sehol sem szenved hiányt semmiben, úgy könnyedén belátnánk: minden egyéb csupán nemzeti büszkeség kérdése. Vagy talán helytállóbb volna így fogalmazni: nemzeti gőg kérdése. (Milyen érdekes: a két kifejezés csaknem ugyanazt jelenti, ám amíg egyik abszolút pozitívan cseng, úgy a másikat tökéletesen negatívnak érzékeljük.) Muszáj látni, hogy nem vagyunk felelősek apáink és nagyapáink álmaiért, csakis a sajátjainkért, s persze némiképp az utódaink jövőjéért. Ha az ezeréves királyság dicsőségén merengünk, az ahhoz hasonlatos, mint amikor a világverő Aranycsapatot sírjuk vissza. Nyilván ma is bosszankodunk, ha kikap a válogatott, ám személyes boldogságunk aligha ezen múlik.

E ponton hunyjuk be a szemünket, s képzeljünk el egy olyan jövőt, melyben nincs magyar állam, nincs román állam, nincs Európai Unió, s nincs semmiféle globális, országok feletti világhatalom sem! Amennyiben ez túlságosan futurisztikusnak tűnik, gondolkodjunk amolyan éjjeliőr-nemzetállamokban, melyek a legkevésbé sem szólnak bele polgáraik életébe (csupán az elemi szintű jogrend és a magántulajdon sértetlenségét hivatottak óvni). Az emberek olyan vállalkozásokat indíthatnak, amilyeneket csak akarnak (nem bénítják őket bürokratikus előírások ezreivel). Azzal kereskedhetnek, akivel csak szeretnének (nincsenek vámok, embargók és egyéb korlátozások). Olyan nyelven beszélnek, tanulnak, szerződnek ahogy nekik tetszik (ennek ugye már most is így kéne lennie). Arra költik a pénzüket, ami a szívük vágya (nem adóztatják agyon őket sehol sem). Egy ilyen környezetben van-e bármilyen jelentősége, hogy Kassán, Marosvásárhelyen, vagy Debrecenben élek? Alig hiszem. Valami hasonlóért jött létre az EU is annak idején, s valójában már rég ott kéne tartanunk, hogy a románokkal és szlovákokkal együtt mosolygunk dédapáink kishitűségén és korlátoltságán. Őszintén hiszem, hogy a jövő olyan világot tartogat számunkra, amelyben Trianon tragédiája már csupán egyetlen tanulságos epizód, egyetlen begyógyult seb marad a számos magyar sorscsapás közt, Mohácshoz és Világoshoz hasonlóan. De addig még hosszú lesz az út.