Kétség nem férhet hozzá, hogy Joe Biden és Donald Trump csatája meghatározó jelentőségű. Sokan gondoljuk úgy, hogy a jelenlegi elnökválasztás eredménye történelemformáló lehet. Ezzel együtt is vicc az egész.

Kezdjük ott, hogy most, amikor e sorokat gépelem - pénteken, délután fél kettő táján - még halvány fogalmunk sincs róla, hogy ki lesz az Egyesült Államok első embere. Az előzetes közvélemény-kutatások sima Biden győzelmet jósoltak. Hamar kiderült, hogy ezúttal is piszok rosszul mértek. Szerdán reggel úgy állt, hogy Trump pozícióban marad. Néhány felkészültebb elemző már ekkor felhívta a figyelmet rá, hogy a levélszavazatok könnyedén megfordíthatják az eredményt. S valóban: jelen pillanatban újfent a demokrata jelölt tűnik esélyesebbnek, ám még mindig nem lefutott a meccs. Nem állítom, hogy nincs show- és reklámértéke az elhúzódó drámának. Mégis megmosolyogtató, hogy 2020-ban, amikor minden az automatizációról, a mesterséges intelligenciáról és az elképesztő módon felgyorsult világról szól, egy olyan egyszerű műveletet, mint a szavazatszámlálás, nem lehet három nap alatt sem megvalósítani - levélszavazatok ide vagy oda.

Vicces az is, hogy Amerika milyen jelöltek közül választhat. Sokáig Bernie Sanders is versenyben volt, ami önmagában is jelzi, hogy miféle Muppet Show-vá züllött a tengerentúli közélet. A demokraták kis híján egy valódi kommunistát küldtek a ringbe - ilyen szégyenteljes jelölés tíz-tizenöt éve még elképzelhetetlen lett volna. Helyette végül Biden lett a regnáló elnök kihívója - egy minden karizmatikus elemtől mentes, sótlan, demens vénember. Bill Clinton és Barack Obama után ez valami brutális mélyrepülés. Tényleg nincs egyetlen jó kiállású, életerős, középkorú politikus a demokrata istállóban? Vagy nagyon is tudatosan esett a választás egy jellegtelen bábfigurára? Ellenfeléről, Trumpról ugyanez aligha mondható el. Ő aztán nagyon is karakteres arc, valódi troll. Az amerikai közélet hangadói négy éven át mindent megtettek azért, hogy személyét az elnökségre méltatlannak állítsák be. Való igaz, Trump mondott is épp elég ökörséget ahhoz, hogy bírálóinak megfelelő muníciót biztosítson. A két jelöltet látva könnyen az az érzésünk támadhat, hogy kezd nagyon leépülni az emberi faj.

Az Egyesült Államokat a liberális demokrácia őshazájaként szoktuk emlegetni, nem is alaptalanul. A magam részéről nem is illetném kritikával választási metódusukat, azonban látni kell, hogy az elektori rendszer önmagában is számos furcsaságot szülhet. Mint tudjuk, ez az eljárás - elvileg - a győztes mindent visz eszméjére épül. Ha Georgia államban két és fél millióan szavaznak Trumpra és csupán egy fővel többen Bidenre, úgy Georgia 16 elektori szavazata mind Bident támogatja, ebből fakadóan akár egyetlen fő is eldöntheti a teljes elnöki küzdelmet. Az amerikai szisztéma szélsőséges esetben még azt is lehetővé teszi, hogy bárki elnök lehessen oly módon, hogy az összes leadott szavazat mindössze 15-20%-át tudhatja magáénak. (Ehhez az elvi lehetőséghez az kellene, hogy az érintett hajszállal győzzön a kisebb államokban, alacsony részvétel mellett, s 270 elektori szavazat felett már elbukhatja a magas részvétellel voksoló nagyobb államokat, melyek elektori súlya nincs egyenes arányban a lakosság mértékével.) A már említett Georgia államban ma, háromnegyed tízkor mindössze 917 szavazat volt a különbség a két jelölt között, közel ötmillió voks összeszámlálását követően. Amikor egy-két billegő állam néhány szavazata dönt az emberiség történelmének irányáról, olyankor a magamfajta szkeptikusokban mindig felébred kíváncsiság: vajon hány apró trükköt alkalmaznak a felek (lakóhely változtatás, postai szavazatok eltüntetése stb.), hogy végül feléjük billenjen a mérleg? Arról nem is beszélve, hogy az elektorok hűsége sem garantált: jó párszor megesett már, hogy szavazáskor végül szembementek a népakarattal. Megítélésem szerint a rendszer ezen eleme fura és értelmetlen. Ha e záróakkord csak formaság, úgy teljesen felesleges az elektorokat szavaztatni, elég lenne kiosztani 16 pontot Georgia behúzásáért, oszt jónapot.

Ami a legviccesebb, az nem is az elnökjelöltek személyével, vagy a választás lebonyolításával áll összefüggésben, hanem a politikai üzenetekkel. Biden szerint Trump egyenesen tönkreteszi Amerika sajátos karakterét. Ez sértegetésnek még elmegy, ám ha megkérdezhetnénk a nagy államalapító atyákat, hogy a két aspiráns közül melyik programját érzik magukhoz közelebb állónak, úgy ezt a csatát aligha a demokrata jelölt nyerné. Biden adót emelne, Trump több pénzt hagyna a polgároknál. Biden a járvány miatt behúzná a kéziféket, Trump élénkítené a gazdaságot. Biden állampolgárságot ígér a bevándorlóknak, Trump kerítést épít. Azt látjuk, hogy az utóbbi évtizedekben a balliberális elit mind a tengerentúlon, mind Európában sikerrel hitette el, hogy kizárólag ők képviselik a szabadság eszményét. Hogy a liberalizmus egyet jelent a globalizmussal és a nyílt társadalommal; hogy nem lehet nemzeti, lokálpatrióta jellege. A valóság ezzel szemben az, hogy a liberalizmus klasszikus értelmezéséhez Trump jócskán közelebb áll, mint Biden, illetve a Demokrata Párt. Egészen szürreális az, ami történik: az Egyesült Államokban Thomas Jeffersonnak és George Washingtonnak ma szégyenkezniük kéne gondolataik, filozófiájuk miatt.

Mióta az eszet tudom, még soha nem figyeltem ilyen érdeklődve amerikai elnökválasztást. Most óránként lesem, frissültek-e az adatok. Tudom, hogy nagy a tét. Látva ugyanakkor a jelölteket, a választási rendszert, s ezt az egész bénázást, már-már arra gondolok: akár kockadobással is dönthetnénk a világ sorsa felett.