Áll a bál az IKEA legújabb reklámkampánya miatt. "Legyen minden otthon biztonságos hely" - hirdeti a mamutcég, s propagandafilmjében a narratíva szerint meglehetősen gyakori, családon belüli erőszakot jeleníti meg. A magyar férfijogi szervezetek tiltakoznak, s közösen megfogalmazott, nyílt levélben fordultak a multinacionális nagyvállalathoz.
"Kampányvideójukban egyoldalúan és hamisan azt a látszatot keltik, mintha a családon belüli erőszak elkövetői kizárólag férfiak, elszenvedői pedig kizárólag nők lennének. Ennek a sugalmazásnak azonban számos hazai és nemzetközi kutatás ellentmond." - így indít a Férfihang oldalán közzétett levél, előhúzva a szokásos kártyát: nem csak a feleségeket püfölik, de néha a férjek is kapnak. Talán nem én vagyok az egyetlen olyan fickó a földkerekségen, aki az ilyen jelenséget inkább szánalmasan megmosolyogtatónak tartja, mintsem tragikusnak. A dolog ott indul, hogy egy magára valamit is adó férfi nem köti össze az életét egy nála fizikailag erősebb, termetesebb, magasabb nővel, már csak azért sem, mert roppant hülyén mutatnak egymás mellett. Ha pedig hősünk egy alkatilag hozzá illő társat választ, s még vele szemben is képtelen megvédeni magát, ott már tényleg elfogynak a szavak. Természetesen ezek az extrém fejezetek nyugodtan zárójelbe tehetők; pontosan tudjuk, hogy a házasfelek közti fizikai agresszió során az esetek oroszlánrészében a nő az áldozat. Ezzel a különböző férfijogi szervezetek is tisztában vannak, csak - érthető módon - piszkálja a csőrüket, hogy már megint az ő kutyájuk kölykét állítják pellengérre. A katolikus egyház sem tapsol önfeledten, amikor a pedofil papok témája kerül napirendre, ahogy a menekültügyi szervezetek sem bontanak pezsgőt, amikor a migránsok által elkövetett erőszakos bűncselekmények jelennek meg a híradásokban. Márpedig ez a fajta bajtársiasság - az agresszív bűnözőkön kívül - senkinek sem használ. Minden komolyan vehető közösség őszintén, mismásolás nélkül felvállalja a történteket, s kiveti magából a méltatlanokat. Ez az egyetlen út, amivel megőrizhetik tisztaságukat és presztízsüket.
Az IKEA az a cég, amely a szememben tökéletesen megtestesíti a globalista világlátást, annak minden jellemzőjével, pozitív és negatív vonásával. Muszáj leszögeznem: a szabadság, a korlátlan kapitalizmus és a nyílt piac elkötelezett híveként a termékek szabad áramlásával az égvilágon semmi problémám sincs. Mi több: meggyőződésem, hogy semmi sem emeli jobban a földlakók életszínvonalát, mint amikor minőségi árucikkekhez tudunk hozzájutni egyre alacsonyabb árakon - s ebben az IKEA igazán élen jár. (Beszállítóként már nem ilyen rózsás a helyzet, beszerzőik kíméletlen alkukat folytatnak, de ez a dolguk; ez az ára annak, hogy végső fogyasztóként - zsúfolásig pakolt autónkkal - elégedetten távozhassunk az áruházból.) Naiv közgazdászként azt gondolnám, hogy egy piaci világvállalatnak nincs is egyéb dolga, csupán versenyeztetnie kell a török, a cseh és az indonéz gyártókat, hogy a lehető legjobb ár-érték arányt elérve színesítse kínálatát, és semmi szüksége arra, hogy egyéb, a termékein túlmutató társadalmi kérdésekben állást foglaljon. A trend azonban nem ez. Napjainkban azt látjuk, hogy a Coca-Cola, a Pepsi, a Nike, a FedEx, a Facebook, a Twitter és még számos multinacionális cég nyíltan síkra száll olyan - akár politikai természetű - ügyek mellett, melyek igencsak messze esnek alaptevékenységüktől. Az IKEA jelen kampánya ilyen tekintetben határeset. "Legyen minden otthon biztonságos hely" - hirdetik, s tekintve, hogy bútoraik is az otthonteremtést szolgálják, az üzenet nem hat testidegennek. A gyanútlan átlagvásárló nem is figyel fel rá, hogy propaganda-hadjáratukban a szélsőségesen feminista NANE a partnerük. A gyanútlan átlagvásárló joggal elégedett, ha a cég honlapján pontosan látja, hogy a budaörsi áruházban még 15 darab Kallax könyvszekrényt talál, melyet a raktár nyolcadik sorának második polcáról emelhet le. De már nem szörfözik tovább az oldalon, hogy elolvassa: a mamutvállalat aktívan, többféle programmal támogatja a menekülteket. És nem is kéri számon az IKEÁ-n, hogy a bevándorlók által elkövetett erőszak ellen miért nem prédikálnak. Talán mert az nem az otthonon belül történik, a Grunnarp kanapé és a Songesand komód között félúton...
"A nők elleni erőszak a legtöbb esetben láthatatlan, ám nagyon is valóságos probléma. A magyar nők 49%-ának volt már olyan kapcsolata, melyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta." - Ennyi az üzenet, mely megítélésem szerint ezer sebből vérzik. Természetesen nem az a gond vele, hogy nem létező, vagy nem súlyos kérdést feszeget. Még csak nem is az, amit a férfijogi szervezetek kifogásolnak, hogy egyoldalú a propaganda és csupán a férfiakat démonizálja. A fő probléma az, hogy verbális és lelki bántalmazásról esik szó. Ez mégis mit jelent, kezitcsókolom? Valójában az égvilágon semmit. És ehhez a maszatoláshoz hozzáragasztanak egy - tökéletesen légből kapott - 49%-os statisztikai adatot. Ez egész egyszerűen nevetséges. A nyers igazság az, hogy a magyar nők 100%-ának volt már olyan kapcsolata, melyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta - már ha volt egyáltalán dolga pasival. És ugyanez a helyzet a férfiakkal: szóban és lelkileg minket is bántalmazott minden egyes valaha volt szerelmünk, társunk, szeretőnk. Fájdalmat ugyanis bármi okozhat. Megsértődni bármin lehet. Az IKEA kisfilmje nincs összhangban a narrációval, az előbbi ugyanis tényleges fizikai fenyegetettséget mutat be, melynek az égvilágon semmi köze verbális sértésekhez. A kampány részét képező rádiószpotokban megjelennek a diktátorhajlamú, suttyó férjek is, olyan végtelenül primitív attitűddel, melytől a hallgató nem érzi idegennek a tettlegességet sem. Nagyon úgy tűnik, hogy a propaganda első számú célja, hogy elmossa a határokat, hogy még véletlenül se lehessen megkülönböztetni az agresszív bűntettet az ártatlan szóváltástól. Pedig a dolog végtelenül egyszerű: a fizikai erőszak megengedhetetlen, s az esetek döntő többségében - szemben az elhangzó propagandaszöveggel - nagyon is látható nyomai vannak.
Az első és legfontosabb, amit illene megtanítani a fiatal lányoknak, az az, hogy még véletlenül se kössék össze az életüket olyan fickóval, akin az agresszió jeleit észlelik. A nők egyik legnagyobb kincse az a semmihez sem fogható, évezredek során finomra hangolt emberismeret, hipergám ösztön, amelynek segítségével önmaguknak párt választanak - a lehető legjobbat. Hogy a fenébe képesek elaltatni magukban ezt az életmentő ösztönt? Miért hagyják figyelmen kívül a rendszerint már a kapcsolat kezdetén megmutatkozó, vészjósló jeleket? Miért gondolják, hogy aki a kocsmai verekedésben kíméletlen, az velük szemben majd lágy és gyengéd marad? Az a legkevésbé sem jellemző, hogy a szerelmes menyasszonyt egy tökéletesen békés, jámbor vőlegény vezeti az oltár elé, akiből csak a későbbiek során bújik elő a vadállat, de persze ne zárjuk ki ennek a lehetőségét sem! Ilyenkor mi a teendő? Az első pofon után összecsomagolni és vissza se nézni. Ezek nem igazán bonyolult protokollok, s ha az erőszak azért marad láthatatlan, mert az áldozat tűri és eltitkolja - ez a legbetegebb, ami csak történhet. Az adekvát propaganda is lehetne ehhez illeszkedő: "költözz el a vadbaromtól!" Csakhogy úgy tűnik, a posztmodern, politikai korrektséget hajszoló korszellem egész mást vár. Ha meghúzzuk a határokat és nevén nevezzük a dolgokat - lásd jogállam kérdése ugyanezen kaptafa szerint - az nem jó, mert utólag nem lehet önkényesen bővíteni a sérelmek tárházát. Pedig nincs más út egy működőképes világhoz: muszáj tisztázni a játékszabályokat. A fizikai agresszió nyomai érzékelhetőek, ennél fogva objektívek - e magatartás megengedhetetlen és törvényileg is büntetendő. A szóbeli és lelki bántalmazás ugyanakkor a legkevésbé sem társadalmi ügy, hanem két ember szubjektív világának - sok esetben teljesen ártalmatlan - építőelemei. Sem a BTK, sem a bíróság, sem az IKEA nem írhatja elő, hogy a házastársak miként beszélhetnek egymással, s miféle játszmákat folytathatnak. Már csak azért sem, mert a lobbanékony, szókimondó természettől a szégyenlős mimózaságig igen széles a személyiségskála. Ami az egyiknek súlytalan jópofaság, az a másiknak talán megbocsáthatatlan sértés. Amitől az egyiknek összeszorul a gyomra, azt a másik hangosan kiröhögi. Nincs egységes recept. Egyszerűen csak érdemes hozzánk passzoló társat választani.
Legyünk igazságosak: az IKEA kampányának bizonyos elemei egyértelműen pozitívak. Az például kifejezetten szimpatikus, hogy segít berendezni a bántalmazott nők számára fenntartott menedékházakat és átmeneti otthonokat. Ez valódi, tiszta segítségnyújtás, s alig hiszem, hogy bármelyik férfijogi szervezet kifogásolná. Minden tiszteletem azoké a nőké, akikben van elég felnőttség, hogy kilépjenek egy mérgező kapcsolatból - hitem szerint ők minden támogatást megérdemelnek. A kampány látványosabb része azonban szimpla sárdagasztásnak tűnik, s egyaránt bántó mindkét nemre nézve: a férfiakat barbár állatoknak, a nőket pedig öntudatlan, éretlen fruskáknak állítja be, akik képtelenek felelős döntést hozni sorsuk felől.
"Addig is, amíg a kampányuk nem lesz mentes a férfiak hátrányos megkülönböztetésétől, arra kérjük férfitársainkat, hogy ne vigyék a pénzüket az önök áruházába. Ha a férfiakat csak mint erőszakos bűnelkövetőket tartják számon, akkor a bútoraikat vigyék haza és szereljék össze az önök által támogatott feminista szervezetek!" - zárja az IKEÁ-nak címzett nyílt levelét a Férfihang Civil Társaság és a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság. E felhívásban aligha találnánk kivetnivalót. Ahogyan a piaci cégeknek joguk van bármiféle ideológiai, társadalmi üzenetet megfogalmazni, úgy a fogyasztóknak is megvan az a lehetőségük, hogy ennek hatására máshol vásároljanak. Ez így kerek. Ha az IKEA bútort árul, úgy versenyezni kell a Mömax, a JYSK és az XXXLutz termékkínálatával és áraival. Ha ideológiákat hirdet, úgy állnia kell a sarat az ellenkampánnyal szemben. Majd a forgalmuk eldönti, hogy marketingkommunikációjukat kajálta-e a nép.
