A hazai politikai élet konzervatív oldala ma elkötelezett patriótának mondja magát, a liberális jelzőt viszont szitokszóként használja. Az ellenzék ugyanakkor kacérkodik a szabadelvűséggel, ám ők mintha a hazafiasság eszméjét engedték volna el. Már-már ott tartunk, hogy elhisszük: e két érték nem is férhet meg egymás mellett. Semmi sincs ennyire távol a valóságtól. A 19. század legnagyobb magyarjai számos elvi vitát folytattak, de valahogy egyikük esetében sem kérdőjelezzük meg sem a liberális szellemiséget, sem pedig a rendíthetetlen hazaszeretetet.

A liberalizmussal szemben mind a mai napig az a legjelentősebb kritika, hogy érzéketlen a világ problémáira; saját célkitűzéseit szinte kizárólag az egyén szabadságjogainak érvényesítésében fogalmazza meg. A szabadelvűség valóban énközpontú világot jelent, melyben az egyén szégyenkezés nélkül megvallhatja, hogy számára saját boldogulása a legfontosabb. Igen ám, de ebből a legkevésbé sem következik az, hogy minden más élőlény  tökéletesen érdektelen, vagy hogy nem létezik fontossági sorrend a külvilág számos szereplője között. Bár a középpontban a személyes önzését felvállaló egyén áll, körülötte azért számos koncentrikus kört fedezhetünk fel. Rögtön ott a család és a közeli barátok; az eggyel nagyobb halmazban a további ismerősök, a harmadik-negyedik körben már megjelenik a velünk azonos nyelvet beszélő nemzet egésze. Majd jöhet a hozzánk hasonló kultúrájú kontinens, azután a komplett emberiség, sőt egyre kijjebb haladva a háziállatok, az emlősök, végül a teljes élővilág megjelenik látókörünkben. Ha igazán felelősen gondolkodunk, úgy minden létező élőlény jólétét szem előtt tartjuk, de közel sem azonos mértékben. Az egyre táguló halmazok sem feltétlenül ebben a struktúrában helyezkednek el, hiszen például a saját kutyájukhoz a legtöbben sokkal szorosabban kötődnek, mint a közvetlen szomszédaikhoz, és biztosan olyan is akad, aki többre értékeli a terráriumban lakó madárpókja életét, mint a házmesteréét. Ám ettől még igaz: preferencia-sorrendünkben nemzettársaink - puszta önérdekből - viszonylag előkelő helyen állnak.

Jóllehet semmi sem fontosabb a szeretteinkhez fűződő kapcsolatoknál, azért a nemzet iránt érzett elkötelezettség nem merül ki ennyiben. Léteznek jóval földhözragadtabb szempontjaink is. Ha történetesen itt élünk, a Kárpát-medencében, az nyilván azért van, mert ezt a helyet érezzük otthonunknak. (Ha nem így lenne, már rég szednénk a sátorfánkat.)  Ha birtoklunk bármiféle ingatlant, földet, vagy ipari beruházást az ország területén, az értelemszerűen tovább erősíti e kötődést. Ha állampolgársággal is rendelkezünk, az olyan, akár egy tagsági kártya, mellyel nap mint nap használjuk a klub infrastruktúráját és szolgáltatásait; illetve olyan, mint egy részvény, s nem vitás, hogy érdekeltek vagyunk a részvénytársaság prosperitásában. Tény, hogy ma már nem sokan adnák az életüket és vérüket a hazáért. Ismerünk olyanokat is, akikről teljességgel lepereg a pátoszos szöveg, s még a himnusz alatt is vonakodva állnak fel. Valójában azonban még róluk sem gondolnám, hogy nem szeretik otthonukat, szülőföldjüket. Hiszen aki gyűlöli a hazáját, annak saját, kézzelfogható érdekeit, ezáltal önmagát is gyűlölnie kell.

Mindezek után érdemes volna néhány konkrét ütközőpontot megnevezni, melyeknél a liberalizmus eszméje és a nemzeti érdek látványosan - vagy ahogy majd érzékelni fogjuk, inkább csak látszólagosan - egymásnak feszül. A patriotizmus többnyire féltő és aggódó; ezernyi - valós vagy vélt - veszélytől óvná a hazát.

• AZ IPAR VÉDELME: VÉDŐVÁMOK - Tegyük fel, hogy a Magyar Kütyügyár képtelen versenyezni a Kínai Kütyügyár áraival. Elsőre azt gondolnánk, a vám nemzeti érdek, hiszen a magyar vállalkozót és annak alkalmazottait védi. A valóság ezzel szemben az, hogy a hazai gyártón kívül mindenki más rosszul jár. A mesterségesen magasan tartott árral elsősorban a hazai fogyasztók szívnak. Másodsorban azok az exportőrök, akik Kínát célozzák termékeikkel, s válaszcsapásként ők is védővámokkal találják szembe magukat. A tartós vámrendszer csakis azon nemzetek eszköztárába fér bele, akik a bezárkózást választják, mert képtelenek elhinni, hogy bármilyen területen versenyképesebbek lehetnek más nációknál.
• A NEMZETI VAGYON VÉDELME: TULAJDONSZERZÉS - Ismert gyakorlat, hogy egyes államok korlátozzák a külföldiek földvásárlását, avagy egyéb, stratégiainak kikiáltott területeken történő tulajdonszerzését. A hivatkozási alap mindig a nemzeti érdek, azonban ez az érv erősen megkérdőjelezhető. A külföldiek kizárása az adott üzleti szegmensben keresletcsökkenést eredményez, így - a szabad piachoz képest - lefelé viszi az árakat. A tulajdonosok - vagyis az állam polgárai - lesznek ténylegesen szegényebbek ezáltal. (Arról nem is beszélve, hogy az ilyen törvény simán kijátszható megfelelő strómanokkal.) A kilencvenes évek elejének nagy privatizációs hulláma során a nemzeti vagyon érzékelhető hányada fillérekért került külföldi befektetők kezébe. Ha ökölbe szorul a kezünk az állami tulajdon korrupt elkótyavetyélése miatt, az teljesen jogos. De lássuk be: szinte mindegy, hogy egy-egy adott esetben francia, vagy magyar volt a vevő. Ami fájdalmas, az a korrupció, melynek leple alatt tizedáron juthatott az adott vagyontárgyhoz.
• HONVÉDELEM: SORKATONAI SZOLGÁLAT - A kötelező besorozás tökéletesen szembemegy a liberalizmus elvével (és természetesen a józan morállal is). A honvédelem ettől még létkérdés - függetlenül politikai beállítottságunktól, vagy épp a hazaszeretetünk mértékétől. Erre való a hivatásos állomány. Pékekre, mentősökre és tetőfedőkre is szüksége van a hazának, és őket sem lasszóval fogja be az állam.
• A DEMOGRÁFIAI STABILITÁS VÉDELME: CSALÁDTÁMOGATÁS - A liberalizmus eszméje szerint mindenki úgy él, ahogy a szíve diktálja, s annyi gyermeket vállal, amennyit csak akar. A nemzeti érdek ettől eltérhet: túlnépesedés esetén az állam büntetőadóval sújthat, csökkenő népesség esetén adókedvezményekkel ösztönözhet. Tekintve, hogy a liberalizmus elkötelezett az alacsony adók mellett, ezért egy valódi szabadelvű örömtáncot lejt minden egyes forintnál, amely a polgár zsebében marad. Egy igazi liberális sosem fog olyan álláspontot képviselni, hogy szüntessük meg a gyerekek után járó adókedvezményeket. Sokkal inkább azt mondja: csökkentsük az adókat generálisan, függetlenül a család méretétől, és az eredmény közel ugyanaz lesz: megnő a gyermekvállalási kedv. (Orbán friss bejelentése: terve szerint 2022-től a huszonöt év alattiak teljes adómentességet élvezhetnek. Aki még ennek sem tapsol, azt tényleg nem tudom hová tenni...)
• HATÁRVÉDELEM: BEVÁNDORLÁS - Ha egy békés, törvénytisztelő külföldi hazánk területén szeretne letelepedni, az sem a nemzet érdekét, sem a liberalizmus szellemét nem sérti. Ha lakást vásárol, vállalkozást üzemeltet, dolgozik és adót fizet - ez mind hab a tortán. A gondok ott kezdődnek, amikor az érintett nincstelen és nem is képes az értékteremtésre, így segélyekre szorul. Ennél is súlyosabb probléma, ha erőszakos bűncselekményeket követ el - függetlenül származásától, bőrszínétől, vallásától és belső motivációitól. Ez utóbbi két jelenség egyaránt szembemegy az állampolgárok érdekével és a liberalizmus szellemiségével is. Bármit is állítanak a politikai játszótér egyik vagy másik oldalán, a bevándorlás kérdése kapcsán semmifajta ellentét nem feszül a valódi liberális álláspont és a hazafiság között.
• A KULTÚRA VÉDELME: MŰVÉSZETEK ÉS VALLÁSOK TÁMOGATÁSA - A nemzetért aggódók sűrűn hangoztatott félelme, hogy a magyarság identitását veszíti, ha az állam nem támogatja a kultúrát. Ennek a gondolatnak nyilvánvalóan semmi alapja sincs. A kultúra sosem volt statikus, még a látszólag változatlanságba merevedett korokban sem, manapság pláne. Az emberek olyan művészeti alkotásokat és vallási tanokat fogyasztanak, amely az ízlésüknek, világlátásuknak megfelelnek, s ezek az önkéntes, egyéni választások formálják kultúránk egészét. Az állami beavatkozás liberális szemmel nézve az adófizetők pénzének bűnös herdálása; patrióta szemszögből pedig értelmetlen erőlködés. Amit ma kultúrharcnak neveznek, az a szekértáborok ideológiai üzeneteinek becsatornázásáról szól, a legkevésbé sem a nemzetről.

Az eddigiek alapján úgy tűnik, a szabadelvűség és a hazaszeretet nagyon is összeegyeztethető, ezt támasztja alá a történelem, az elmélet és számos gyakorlati kérdés is. Miért hát, hogy a nemzeti liberalizmus abszolút hiánycikk Magyarországon? (És persze nem csak idehaza.) Ha körbenézünk, egyetlen jelentős politikai pártot, vagy közéleti szereplőt sem tudunk megnevezni, aki ezt az irányvonalat képviselné. Ha e két ismérvet, mint koordinátatengelyeket tekintjük, az így nyert négy szegmensből háromban egymás sarkát tapossák a múlt és a jelen politikusai:

A függőleges tengely baloldali és piacpárti gondolkodókra bontja a társaságot, a vízszintes tengely pedig a nemzeti elkötelezettség szerint osztályoz. Felül Schiffer András, aki minden megszólalásában hitet tesz a hazai szempontok elsődlegessége mellett, míg alul a két volt SZDSZ-es, akik sokkal inkább a nemzetközi trendekhez igazodnának. Bauer a DK-n belül is ugyanazt képviseli, mint amit a korábbi évtizedek során; most épp az ellenzéki összefogást azért kritizálja, mert Jakab Péter 15 millió magyar érdekeiről beszél, az LMP pedig nemzeti hatáskörben tartaná a bevándorlás kérdését. (Bevallom, nem is értem. Ha ragaszkodnak a kevert társadalomhoz, úgy kormányra kerülésük esetén nemzeti hatáskörben is eláraszthatják az országot bevándorlókkal...) Tamás Gáspár Miklósról pedig évek óta tudjuk, hogy megtért Marxhoz, így ő az, aki a legtávolabbra került az általam favorizált nemzeti liberalizmustól. A jobb felső sarok mindenesetre üres, nemigen tudnék fajsúlyos karaktert helyezni a kérdőjel helyére. Minden kedves olvasót arra biztatok, írja meg a nevet, ha tud ilyet!