Folyton ezt hallom. "A házasság bizony kompromisszumokra épül..." Rosszul vagyok ettől a dumától. A kompromisszum ugyanis minden esetben komoly engedményeket, lemondást, nem ritkán megalkuvást jelent. Aligha érdemes így élni. A magam részéről sokkal inkább a konszenzus híve vagyok, s hiszem, hogy a párkapcsolati nézeteltérések túlnyomó része rendezhető anélkül, hogy bármelyik félnek számottevő veszteséget kéne elkönyvelnie.

Világos, hogy egyetlen házasság sem úszható meg komolyabb viharok nélkül. Sok esetben nem is a vita tárgya a lényeges, csak maga a tombolás, a feszültséglevezetés, a másik felpiszkálása. Az ilyetén játszmázások profi kezelésének is megvan a maga módja, azonban jelen posztban kizárólag azokra az esetekre fókuszálunk, amikor a gyújtószikra és maga a probléma egy és ugyanaz. Természetesen igaz, hogy ahány ház, annyi szokás, és hogy lehetetlen uniformizált megoldásokat gyártani az egymástól oly különböző párok számára. Ezt figyelembe véve is azt kell mondani: léteznek olyan egyetemes alapelvek, melyek az esetek döntő többségében sikerrel alkalmazhatók. Csányi Sándor a Hogyan értsük félre a nőket? című előadásában ad egy ilyen receptet. E szerint a férfinek meg kell tanulnia bocsánatot kérnie. Akkor is, ha nem csinált semmit. Akkor is, ha a nő hibázott. Gyakorlatilag bármiért... Nos, ez is egy életstratégia, és Csányi akármennyire is viccnek szánja, azért sokan élnek így. Az én utam azonban egészen más. Jómagam hiszek a liberális megközelítésben, mely így szól: mindent szabad, amellyel nem ártunk a másiknak. Ha ezt az iránytűt képesek vagyunk becsempészni a párkapcsolati hétköznapokba, az valóságos csodát tehet.  

A legtöbb házasságban a konfliktusok döntő többsége abszolút pitiáner ügyek körül forog. Házimunka, egymásnak tett apró ígéretek, életstílusbeli eltérések stb. Ha a felek egy csipetnyi intelligencia birtokában képesek lennének megállapodni abban, hogy kölcsönösen tiszteletben tartják a másik autonómiáját, időbeosztását, használati tárgyait; továbbá csakis azokat a valós sérelmeket teszik szóvá, amikor a másik e vállalását felrúgta, úgy garantáltan nagyságrendekkel csökkenne a családi tornádók száma. Tekintsük például a maximalistákat, akik borzasztó nehezen viselik, ha egy adott munka nincs száz százalékig elvégezve. Éva a gyerekekkel hazaér a játszótérről, s azt látja, hogy bár Ádám láthatóan mosogatott, két-három pohár azért kimaradt. Talán figyelmetlen volt, talán elfáradt, talán csak az El Clasico tévéközvetítése kezdődött el - nincs jelentősége. Már csak azért sincs, mert - példánkban - nem volt köztük semmiféle előzetes megállapodás e házimunkát illetően. A perfekcionista feleség persze azonnal robban, holott erre az égvilágon semmi oka. Ádám nemhogy nem ártott a légynek sem, de kifejezetten érzékelhető szolgálatot tett a családnak. Éva valójában a saját értékvilágát kéri számon a férjén, ahelyett, hogy mosolyogva elmosogatná a maradékot, avagy - túllépve saját szögletességén - hagyná ő is a fenébe. Az ilyen esetekben, amikor nincs valós kár, nincs áldozat, így bűntett sincs - az egyetlen helyes attitűd a nagyvonalúság. Most tekintsük azt a forgatókönyvet, melyben Ádám nem a konyhában, hanem a lakás többi részében szorgoskodik, példás rendet vágva a nappaliban és a hálószobákban. Éva vállalati jogász, aki gyakran dolgozik otthon, ilyenkor a kanapét valósággal ellepik a különböző szerződések, megállapodástervezetek és egyéb céges dokumentumok. A játszótérről hazaérve folytatná a munkát, azonban pár lényeges és pótolhatatlan irat eltűnt a rendrakásban. Van-e morális alapja, hogy kifejezze nemtetszését Ádámnak? Ezúttal természetesen igen, hiszen tényleges, kézzelfogható károkozás történt. (A szerepek természetesen mindkét példázatban szabadon felcserélhetők.) Bár mindez evidensnek tűnik, mégis jellemző, hogy a házimunkát végző családtag - hiszen a közösségért, az egész famíliáért dolgozik - az adott tevékenységet automatikusan magasabb erkölcsi polcra helyezi a többiek elfoglaltságánál, szükségleteinél. Ha főz, másnak nincs helye a konyhában. Ha takarít, mindenki meneküljön a porszívó útjából! Ha rendet rak, az olyan érték, mely felülírja a másik személyes tárgyaihoz fűződő tulajdonjogát... A civilizált családok számára világos, hogy ez is csupán egy egoista téveszme. A többiek szükségletei épp ilyen szentek, még akkor is, ha önzők, ha nincs közösségi értékük, ha a puszta lustaságról szólnak. Amennyiben az érintettek elkötelezettek abban, hogy a konfliktusok számát minimálisra csökkentik; hogy nem mennek bele megalázó kompromisszumokba; továbbá rendelkeznek egy csipetnyi morális érzékkel, mely segít megkülönböztetni a valós sérelmet az üres hisztitől, úgy máris elindultak egy jócskán békésebb és harmonikusabb jövő felé.

A megalkuvás a fajsúlyosabb problémák esetén pláne kerülendő, a recept azonban itt is ugyanaz: muszáj elkülöníteni a tényleges károkozást a puszta mimózaságból eredő siránkozástól. Aki látta a Hatalmas kis hazugságok című, kétévados sorozatot, az képet kaphatott arról, hogy még a társadalom csúcsán élők is ezernyi sötét titokkal és párkapcsolati frusztrációval élnek. A készítők érdeme nem merül ki abban, hogy egy lassan kibontakozó sztorival is képesek a képernyő elé szegezni a nézőt, de megadják azt az elégtételt is, mely szerint a történet befejezésével - morális tekintetben - minden a helyére kerül. A második évad végére azok a házasságok és románcok élik túl a vihart, amelyek arra valóban érdemesek, s azoknak lesz vége, melyekben a probléma orvosolhatatlan. A mai, egyre zavarosabb és egyre inkább az erkölcsi relativizmusba hajló korszellem leszivárog a párkapcsolatok szintjére, s pont ugyanúgy kikezdi azokat is, ahogyan a teljes társadalmat. Manapság elnézőek vagyunk a nemi és egyéb fizikai erőszakkal szemben, ha azt harmadik világbeli bevándorló követi el, s a világ legvisszataszítóbb bűntettének mondjuk, ha a házastárs teszi, holott mindkettő ugyanolyan súlyos vétek. Manapság - abszolút helyesen - ünnepeljük a melegek, a leszbikusok, a transzneműek és mind a kilencvenféle gender teljes szexuális szabadságát, miközben a heteró vonalon már az ártatlan bókolást is zaklatásnak hazudjuk, s a legjelentéktelenebb félrelépést is válóoknak tekintjük. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen világban képes helyes erkölcsi talapzatra építeni a saját párkapcsolatát, pedig ez megúszhatatlan, ha a családi békét célozzuk.

"Minden házasság kompromisszumokra épül" - állítják oly sokan, holott ez kizárólag azokra a kapcsolatokra igaz, amelyekben - lustaságból, ostobaságból, félelemből, vagy csupán a spontaneitást éltetve - nem fektették le idejekorán az együttélés konszenzusos szabályait. Igazság szerint bármiben meg lehet állapodni, akár a legszélsőségesebb, legextrémebb keretekben is. Az a legkevésbé sem jellemző, hogy bárki az előzetes áldását adná egy alaposan végiggondolt feltételrendszerre, majd utólag jajveszékelne, hogy az milyen aránytalan és elviselhetetlen béklyókat aggat rá. A bajok mindig ott kezdődnek, amikor a szerelemvakság rózsaszín homokjára építjük a családi várkastélyt, hogy aztán minden újdonsült problémát rögtönözve kelljen megoldani. Persze, ez sem lehetetlen vállalkozás, ám ekkor még hangsúlyosabb, hogy az együttélést a liberalizmus szelleme hassa át; a feleknek elkötelezetteknek kell lenniük abban, hogy a lehető legteljesebb szabadságot biztosítják egymásnak, s nem alkalmaznak erőszakot, vagy azzal való fenyegetést. Ugyanis - előzetes megállapodások hiányában - ez az egyetlen lehetséges gátja annak, hogy a domináns fél - ködös normákra, konvenciókra és tekintélyekre hivatkozva - tökéletesen kihasználja a másikat. A magam részéről egy percig sem bírnék felemás kapcsolatban élni - sem az elnyomó, sem az elnyomott szerepében.