Nem tudom, hogy a széles közönség előtt mennyire ismert Irena Sendler neve. Gyanítom: semennyire. Bevallom, jómagam is mindössze pár napja találkoztam vele először. Pedig egy valódi hősről van szó, és a valódi hősök nevét illő volna ismernünk és megjegyeznünk.
Ez a lengyel nő a második világháború idején közel 2500 zsidó gyerek megmentésében vett részt, s tette ezt a szó szoros értelmében halált megvető bátorsággal. Szociális munkásként állandó bejárása volt a varsói gettóba, ahol - papíron - a tífusz jeleit kereste, a nácik ugyanis semmitől sem tartottak annyira, mint egy pusztító járvány kirobbanásától. Irena azonban ritkán távozott üres kézzel: zsákokban, bőröndökben, kézikocsikban, esetenként koporsóban, egy-egy hulla alá rejtve csempészte ki a kicsiket. A legnagyobb gondot a spontán felsíró csecsemők okozták, ezért sosem járt egyedül: jól idomított kutyája ugatással jelezte - s egyben elnyomta a sírás zaját -, ha egyenruhást észlelt a közelben. A megmentett gyerekek katolikus születési anyakönyvi kivonatot és hamis személyazonossági igazolványt kaptak, majd valamely Varsó környéki árvaházba, vagy zárdába kerültek. Irena minden egyes gyereknek feljegyezte az adatait, s csuprokba rejtve elásta azokat, hogy a háború végeztével szüleikkel egymásra találhassanak. Csalódnia kellett: szinte minden érintett felnőttet meggyilkoltak a treblinkai megsemmisítő táborban.
És hogy a jótett mindig elnyeri jutalmát? Aligha. Azon a legkevésbé sem lepődünk meg, hogy a Gestapo nem zárta a szívébe Irena Sendlert. 1943-ban letartóztatták, miután egy ideje már gyanakvással figyelték ténykedését. Brutálisan megkínozták, eltörték karját, lábát, s - mert nem volt hajlandó beszélni - végül halálra ítélték. A tervezett kivégzés híre eljutott a Zsidómentő Tanácshoz, s egy német fegyőr busás megvesztegetésével sikerült megszöktetni a lányt. Természetesen a háború végéig bujkálnia kellett. Az ember azt gondolná, hogy innentől, a nácik bukásától kezdve ünnepelt sztárrá vált, neve és fotói ellepték a lengyel sajtót és nemzeti hősként kezdték tisztelni. Nos, a legkevésbé sem. Mivel kapcsolatban állt az emigráns kormánnyal, a kommunista kabinet ugyanúgy ellenséget látott benne, s üldözte, akár a nácik. (Semmi sem mutatja szebben e két eszmerendszer mély rokonságát és elképesztő embertelenségét, mint Irena személyes sorsa. És persze az is világossá válik, hogy akiben egy cseppnyi morál is munkál - pláne, ha valaki igazi hős -, annak a legkisebb köze sem lehet egyik világpusztító ideológiához, illetve azok helytartóihoz sem.) A második világháború lezárását követően tehát további negyvenöt évnek kellett eltelnie, hogy a kommunista rezsim bukását követően Irena Sendlert végre saját hazájában is elismerjék. Mondhatnánk, hogy innentől - nyolcvanéves korától! - már diadalmenet az élete, ám ez sem volna maradéktalanul igaz. 2007-ben Nobel-békedíjra jelölték. A hír nagy sajtóvisszhangot kapott, s a legtöbben el is könyvelték biztos befutóként. A bizottság azonban végül Al Gore-nak, az USA korábbi, demokrata alelnökének ítélte az elismerést, az éghajlatváltozás elleni harcban betöltött szerepéért... Egy rossz vicc a világ.
Manapság a tudatipar veszettül dolgozik mindannyiunk érzékenyítésén, hogy elfogadóbb, nyitottabb, empatikusabb lényekké váljunk. A cél nemes, az eszközök azonban gyakran használhatatlanok. Amikor a kultúrafogyasztó azt érzi, hogy hülyének nézik, hogy az agyát mossák, hogy ugyanazt a dogmatikus tananyagot kívánják sokadszorra is letolni a torkán, egy idő után megfeszül és ellenáll. Amikor csupán annyi az üzenet, hogy "mondj nemet a rasszizmusnak!", e szlogen a legtöbbünk számára üresen csengő frázis marad. Amikor arról értesülünk, hogy az Oscar-díj megítélését a továbbiakban faji kvótákhoz kötik, többségünk értetlenül fintorog. Amikor azt látjuk, hogy fehér emberek térdepelnek feketék előtt, vagy akár a cipőjüket csókolgatják - ez hitem szerint minden jóérzésű emberben visszatetszést kelt. Igazat kell adnom Puzsér Róbernek: a katarzis az egyetlen eszköz arra, hogy egy-egy művészi alkotást megtekintve egy kicsit más emberként hagyjuk el a színház-, vagy vetítőtermet. A katarzishoz pedig igazi hősökre van szükség, akik szembeszállnak a nyilvánvaló igazságtalanságokkal és győzedelmeskednek azok felett. Zöld könyv, A számolás joga, Életrevalók, Gran Torino... sorolhatnánk napestig azokat a pazar filmeket, melyek úgy formálják tudatunkat, hogy közben nem érezzük megerőszakolva magunkat. Valódi problémákat, valódi embertelenségeket mutatnak be, még véletlenül sem műhisztiket; s ezekre valódi megoldásokat is kínálnak. Teszik ezt a művészet kifinomult eszközeivel - egy percig sem kérdés, hogy nézőként könnyen és magától értetődő módon azonosulunk az elnyomottakkal, a megbántottakkal, az áldozatokkal. Hasonló a helyzet a holokauszttal is. Sokan - főképp akik semmilyen szempontból sem vagyunk érintettek - talán unjuk már a témát. Azonban az igazi hősök - és semmi kétség, hogy Irena Sendler közéjük tartozik - még számunkra, érdektelenek és megcsömörlöttek számára is képesek megteremteni a katarzist; hitem szerint abszolút érdemes odafigyelni rájuk. Általuk, s talán csakis általuk tudunk mi is egy kicsit jobb emberré válni.
Egyben biztos vagyok: akárhogy is alakult Irena sorsa, ez a nő egész életében azt tette, amit a szíve diktált. Időskori fotóit szemlélve az arcáról tükröződő, megkérdőjelezhetetlen boldogságot, tisztaságot és elégedettséget látjuk. Talán csak ennyi a jutalma. Talán nincs mennyország. Talán sosem kapta meg azt az elismerést, ami megillette volna. Ám az biztos, hogy amikor 2008-ban - 98 évesen - befejezte földi pályafutását, egy egészen rendkívüli, hihetetlen bátorsággal és önazonossággal végigküzdött, teljes értékű életet hagyhatott maga mögött. (Hiszem, hogy ez a recept a komplex létezéshez, kár, hogy negyedennyi merészség sem szorult belém...) Különösen megkapó, ahogyan utolsó éveiben a múltjáról nyilatkozott: "Minden megmentett gyermek segített abban, hogy igazolást nyerjek földi létemre." Ha megfeszülnék, sem tudnék ennél szebb és igazabb mondatot megfogalmazni.
