A jelenkor egyik fő perverzitása, hogy - beteljesítve George Orwell disztópikus jövendölését - új jelentést kölcsönzünk szavainknak. E törekvés többnyire sunyi, álcázó funkcióval bír, és jelentősen előmozdítja, hogy az embereket olyan cselekedetekre vegyük rá, melyeket egyébként soha el nem követnének. Ha például a SZENT, avagy az ERÉNYES jelzőkhöz azt a magatartásformát társítjuk, amely kardélre hányja a hitetleneket, úgy villámgyorsan szert tettünk egy regimentnyi fanatikus katonára. (Ők nem gyilkolni vágynak, csupán a szentségre törekednek.) Ugyanez a helyzet a LIBERÁLIS kifejezéssel is. Egészen elképesztő, hogy az utóbbi esztendőkben mennyi aljasságot elkövettek liberális szósszal tálalva, melyeket lazán és gyanútlanul benyelt a nép. Ha a 21. század nyugati korszellemét simán neomarxizmusnak neveznénk, úgy a józan többség talán visszahőkölne, s háromszor is meggondolná, hogy a felkínált ideológia követendő-e. A liberális jelző azonban egy bár hamis, ám némiképp megnyugtató címke, mely megtévesztő módon azt jelzi: még nem járunk messze a mérsékelt irányvonaltól. E szélhámos folyamat része az is, hogy megjelennek olyan kifejezések, mint a BALLIBERÁLIS, avagy a SZOCIÁLLIBERALIZMUS. Lassan muszáj lesz rendet vágni a szavak és fogalmak tengerében, mert ha nem tesszük, rövidesen az erkölcsi relativizmus sötét tengerén találjuk magunkat, s már senki nem lesz, aki megmondja, merre is kéne fordítani vitorlánkat.

Ha valóban szeretnénk megérteni, mit jelent a liberalizmus kifejezés, első körben képzeljünk el egy törvények nélkül működő társadalmat! Akár az állatvilágban: mindenki azt tesz amit akar, bárki szabadon kiélheti ösztönkésztetéseit. Kirabolhatjuk, lemészárolhatjuk, megerőszakolhatjuk a másikat, vagy épp elhurcolhatjuk rabszolgának, s természetesen ugyanezt velünk is megteheti bárki. Ez a fajta berendezkedés nem tűnik sem túl barátságosnak, sem igazán stabilnak, még akkor sem, ha a történelem jelentős részében ez a fajta dzsungeltörvény-mentalitás nagyon is jellemzőnek számított. A liberalizmus ettől csupán egyelten - ám annál lényegesebb - pontban tér el: megengedhetetlennek tartja az agressziót. Vagyis: mindenki azt tesz, amit akar, bárki szabadon kiélheti ösztönkésztetéseit - azzal az egyetlen kikötéssel, hogy nem kezdeményez fizikai erőszakot, csakis önkéntes interakciók lehetségesek. (Természetesen lehet, és adott esetben szükséges is finomítani ezt a megközelítést, mindazonáltal - társadalomfilozófiai tekintetben - ennyi a lényeg.) A liberalizmus tehát nem szól a szeretetről, nem szól a gondoskodásról, nem szól az egyenlőségről, de még az empátiáról, vagy a tapintatról sem. Egy liberális berendezkedésű világban bárki lehet gyűlölködő, végletesen önző, hideg szívű, előítéletes, udvariatlan, vagy épp kirekesztő. De lehet barátságos, irgalmas, adakozó, másokért élő ugyanúgy. A magántulajdon szent - hiszen a lopás, a rablás erőszakos cselekedet - azonban semmi sem tiltja, hogy önkéntes alapon csoporttulajdon, vagy akár köztulajdon jöjjön létre. Egy liberális világban nincs központi direktíva arra nézvést, hogy polgárainak pozitív jellemet és makulátlan viselkedést kellene felmutatnia. Ugyanakkor mindenki szabadon eldöntheti, hogy kíván-e barátságot, üzletet, vagy bármiféle kapcsolatot ápolni másokkal. Egy liberális világban bárki kirekeszthet bárkit, mi több: valójában a leggyakoribb büntetőeszközről van szó, amely - tökéletesen illeszkedve a liberalizmus alapszelleméhez - abszolút erőszakmentes. A liberalizmus valójában egy ideológiamentes ideológia, mely pontosan azért ilyen neutrális és közönyös, mert az erőszakmentességen túl minden egyéb társadalmi elvárás kikényszerítése csakis erőszakkal lehetséges. Ez nyilvánvaló önellentmondáshoz vezetne, amelyet egyetlen komolyan vehető filozófia sem bír el.

Tökéletesen megértem, hogy ez a rideg és érzéketlen világ nem fekszik mindenkinek. Nem mindenki felnőtt. Nem mindenki képes az öngondoskodásra és a tetteiért való felelősségvállalásra. Léteznek mimózák, vesztesek, élhetetlenek. Léteznek hitetlenek és fantáziátlanok, akik el sem tudják képzelni, hogy erőszak és kényszer nélkül is lehetünk mosolygósak, barátságosak, tisztességesek, figyelmesek és oltalmazók. Az ő társadalomformáló elképzeléseik ugyanúgy tekinthetők legitimnek, már csak azért is, mert a túlnyomó többséget ők alkotják. Csak legyünk tisztában azzal, hogy az önmaguknak (vagy épp másoknak) központi támogatást követelők sohasem a liberalizmus hangján szólnak. Bármiféle állami beavatkozás, amely az egyik embert felemeli, vagy extra védőburokkal látja el - akár anyagi, akár egyéb tekintetben -, az minden esetben valaki mást megkárosít, annak szabadságát csorbítja. Minden olyan hatalmi mozzanat, amely túlmutat a rend- és jogvédelmen, egyúttal túlmutat magán a liberalizmuson is. 

A leghétköznapibb terület, amely kapcsán csaknem minden társadalom túllép a liberális alapelveken, a gazdaság dimenziója. Minimálbér, adók, vámok, illetékek, árplafon alkalmazása, segélyek, dotációk, bürokratikus előírások végtelen sora - ez mind-mind idegen a liberalizmus szellemétől. Természetesen semmi baj azzal, ha sokan vonzónak tartják a skandináv típusú jóléti államot. A legtöbben szeretjük az "ingyenes", központi szolgáltatásokat, s azzal sincs különösebb bajunk, ha alaposan megadóztatják a MÁSIK embert. (Ha minket, akkor már szívjuk a fogunkat erősen.)  Mindig lesznek olyanok, akik elvárják az államtól, hogy finanszírozza a kultúrát, vagy épp a különböző egyházakat; mások inkább a sporttámogatás elkötelezett hívei. Lehet arról vitatkozni, hogy ezek helyes célok, vagy sem. Hogy megengedhetjük-e magunknak e költéseket, vagy sem. Még jobb, ha arról szól a diskurzus: kell-e az állam mindehhez, vagy célszerűbb, ha mindenki maga dönti el, milyen színházi előadásra, vallásra, sporteseményre költ - ha költ egyáltalán. Egy dologról azonban aligha nyithatunk vitát. Ez pedig az, hogy letértünk a tiszta liberalizmus útjáról és minden egyes állami szerepvállalással egyre távolabb sodródunk attól. Mindeközben lépésről lépésre közelebb kerülünk ahhoz a rémálomhoz, amit kommunista tervgazdaságbak hívnak. Teljesen legitim minden társadalmi vita, amely az optimális pozíciót kutatja a liberalizmus és a kommunizmus, mint két végpont által kijelölt tengelyen. Csupán érdemes tisztázni, hogy útkeresésünk során hol járunk, mit keresünk ott és mi az, amit feláldozunk. Érdemes tisztázni azt is, hogy amikor a szociálliberalizmus kifejezést használjuk, az pont olyan, mintha fogatlan oroszlánról, vagy impotens szeretőről beszélnénk. 

Ugyanígy réges-rég magunk mögött hagytuk a liberalizmus másik alapkövét, a szólás- és véleményszabadságot is. Büntethetővé tettük a holokauszt-tagadást (miközben a laposföld-hívőket, akik ugyanilyen eszementek, nem bántjuk), bevezettük a gyűlöletbeszéd fogalmát, s egyes európai országokban új életet leheltek a már a köztudatból is kikopott blaszfémia-törvényekbe. Gátoljuk az önkényuralmi szimbólumok használatát. Olyan ostoba és nehezen értelmezhető kifejezésekkel dobálózunk, mint a testszégyenítés, a verbális erőszak, vagy épp a mansplaining (amikor egy férfi fölényes modorban magyaráz egy nőnek). Egyre több a tiltott kifejezés, a Facebook nyíltan cenzúráz, és sok helyütt már a munkahelyek is gondolati átnevelő táborokként funkcionálnak. Természetesen ezerféle módon berendezhetjük az életünket. A magamfajta libertáriusnak is meg kell értenie, hogy a nyílt és gátlásoktól mentes kommunikáció sem szimpatikus mindenkinek. Bármely társadalom dönthet úgy, hogy elindul az orwelli úton, lassan közelítve a teljes cenzúrához, véleménydiktatúrához, gondolatrendőrséghez. Egyet viszont nem tehet: ezt az eltévelyedést nem nevezheti liberalizmusnak. Ez a fogalom csakis a teljes szólásszabadság világával kompatibilis.

Eddig a pontig a legtöbben még értik, mit jelent a liberalizmus. A korlátozásoktól mentes piac és a teljes szólásszabadság könnyen elképzelhető, ellentmondásmentes absztrakció. A zavarodottság ott kezdődik, amikor a társadalom tagjainak egymáshoz fűződő viszonya kerül terítékre. Hiszen tudjuk: a liberalizmus az erőszaktól való tartózkodáson túl egyéb követelményt nem támaszt, ami azt jelenti, hogy valamiféle ideológiai űrt hagy az emberben, melyet ki-ki a saját értékrendje, ízlésvilága szerint tölthet ki. Mindenki szabadon megválaszthatja a maga vallását, filozófiáját, politikai identitását, s ha ezeket képes békés keretek közt tartani, úgy akár a legszélsőségesebb nézetek is frankón megférnek egymás mellett. Valójában ez a nyílt társadalom eszméjének lényege is, melyet többnyire nem is ezért az alapvetésért támadnak sokan, sokkal inkább azért, amivé az eredeti elképzelés korcsosult napjainkra. Mindez azt jelenti - és ez okoz fejtörést sokaknak - hogy egy liberálisan berendezett társadalomban nem kell mindenkinek liberális attitűdöt kialakítania. Sőt, elvileg az sem jelentene gondot, ha senki nem vallaná magát liberálisnak. Ortodox zsidók, iszlám fundamentalisták, nácik és hithű kommunisták fura együttese is alkothatna liberális társadalmat - feltéve, hogy tettlegesen nem bántják egymást. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy szabadelvű szemléletű polgárokból könnyebb liberális társadalmat gyúrni, ugyanakkor az erőszakos tudatformálás nem csupán lehetetlen küldetés, de idegen is a liberalizmus szellemétől. Mindez azzal jár, hogy gyakran fura, groteszk, egyesek számára nehezen értelmezhető jelenségeket sodor elénk az élet. Egy hónappal ezelőtt minden a Petry-ügytől volt hangos, hosszú napokon át folyt a parttalan, igazságkereső vita. Nem árt visszatérni rá egy percig, mert mindent magában hordoz, amit a téma kapcsán tudni érdemes. Ha pusztán a liberalizmus szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, a következőkre fogunk jutni:

1. Petry Zsolt semmilyen szempontból nem lépett ki e keretből. Élt a szólásszabadsággal, továbbá tartalmi tekintetben sem közölt olyat, amely a liberalizmus szellemétől idegen volna.
2. A Hertha BSC attitűdje a legkevésbé sem liberális, hiszen nem tűri a különutas véleményt.
3. Egy liberális társadalom tiszteletben tartja tagjai - tulajdonjogból fakadó - döntési szabadságát, még akkor is, ha azok távol állnak a szabadelvű attitűdtől. Vagyis: a klub azt tesz, amit akar, hiába viszolyog tőle liberális énünk.

A problémát sokszor nem is az intellektuális képességek hiánya okozza, sokkal inkább az emocionális túlfűtöttség, mely önmagában is lehetetlenné teszi a tisztánlátást. Ha képesek vagyunk az érzelmi semlegesség csendes vizeire visszaevezni, elég gyorsan belátható, hogy a liberalizmus nem tilthatja a gyűlöletet (önmagában is lehetetlen vállalkozás), sem a rasszizmust, sem a százféle fóbiát, sem pedig a kirekesztést. Ezek mind alapvető emberi jogok, s ha egyik-másik kártékony is - hasonlóan a droghoz, az alkoholhoz, vagy bármiféle önpusztító cselekedethez -, csupán önmagának árt vele az ember. Természetesen itt is elmondható, hogy társadalmainkat ezerféleképpen formálhatjuk. Megtilthatjuk a kirekesztés számtalan formáját. Törvényeket alkothatunk, melyek előírják, hogy munkaerő-toborzáskor nem tehetünk különbséget nemre, származásra, vagy szexuális identitásra való tekintettel. Már ez is komoly eltévelyedést jelent a liberalizmus alapeszméjéhez képest (egész pontosan az, hogy az egyenlő bánásmódot jogszabályban rögzítve erővel megköveteljük), ám ezt a többség még lenyeli és merő képmutatással hidalja át. A következő lépcső a kvóták bevezetése, s itt már nagyon közel járunk a szabadság teljes felszámolásához. Ami igazán figyelemreméltó, az az, hogy az önmagukat liberálisnak vallók idehaza még jellemzően képesek elismerni, hogy bármiféle kvóta alkalmazása messze túlmegy a liberalizmus határán; a nyugati világban azonban idővel sikerült annyira felhígítani e fogalmat, hogy számukra már ez is bőven belefér. Úgy tesznek, mintha a szabadság és a teljes egyenlőség nem egymást kizáró tényezők volnának, ráadásul ezt a képtelenséget még el is kívánják hitetni a széles tömegekkel. A radikális baloldaliakban legalább megvan az a tisztesség, hogy nyíltan kimondják: magasról tesznek a liberalizmusra és általában a szabadság minden elemére.

A fenti fejtegetésre persze lazán legyinthetnénk, mondván: marginális, teoretikus okoskodás. És ez így is lenne, ha nem volnánk mindannyian vastagon érintettek a témában. Napjainkban az összes nyugati kormányzat deklarált célja az egyenlőség. Természetesen nem a törvény előtti egyenlőség, hiszen az adottság, liberális minimum. Ennél sokkal ambiciózusabb fantáziaképek tárulnak elénk: egy olyan világ körvonalait látjuk, amelyet a teljes gazdasági egyenlőség jellemez; amelyben férfiak is szülhetnek gyereket; ahol bárkiből lehet atomfizikus akár hetvenes IQ-val is; ahol kövérek épp olyan egészségesek és szépek, mint a sportosan karcsúak. Ez a világ liberálisnak nevezi magát, holott semmitől sem irtózik annyira, mint a valódi liberalizmustól. A szabad piac ugyanis a legkevésbé sem törődik az egyenlőséggel, mi több: kifejezetten felnagyítja a különbséget ember és ember között. A szólásszabadság azonban még ennél is veszélyesebb, hiszen azonnal lerántja a leplet a következetlenségről, a hazugságról, az őrületről. Márpedig ezt senki sem kockáztathatja, aki utópiákat épít.