A baloldal egészen egyszerűen hazudik. Hazudik, amikor azt állítja, hogy megközelítése jót tesz az egyes emberekkel. Természetesen nem a többségi társadalomra gondolok. Az átlagpolgár számára immáron hosszú évtizedek óta világos - vagy legalábbis világosnak kéne lennie - hogy a balos ideológia micsoda hallatlan pusztítást eredményez mindenütt, ahová befészkeli magát. Tönkretett nemzetgazdaságok; a magas adók elől más országokba menekülő vállalkozások; pusztuló környezet; hajléktalanok uralta városnegyedek, drasztikusan romló közbiztonság... napestig sorolhatnánk. Jelen posztban azonban nem ezekre, hanem éppen a védencekre, az elesettekre, az áldozati csoportokra fókuszálunk. Az állításom az, hogy a baloldali gondolkodás a saját gyermekeinek árt leginkább. Pont azokkal tol ki a legjobban, akiken - a szavak és az ideológia szintjén - segíteni szeretne.
Kezdjük a legszimplább problémával: a túlsúllyal. Cukorbetegség, magas vérnyomás, szív- és érrendszeri megbetegedések, stroke, csont- és ízületi gyulladás, májzsugor, epekő, fogamzóképességgel és terhességgel kapcsolatos problémák - hosszú az egészségügyi károk listája és akkor még arról az önmegvetésről még nem is beszéltünk, amit a tükörre pillantva érez az ember. A megoldás nem tűnik túlságosan bonyolultnak: megfelelő mozgással és okos diétával le kell fogyni. Egyetlen józan ember sem gondolja másképp - kivéve a vérbeli balosokat. Ők azt hirdetik: a kövérség éppen ugyanolyan értékes és szexi, mint a sportos karcsúság. Aki ezt másképp látja és ezt szóvá is meri tenni - akár a lehető legáltalánosabb módon, személyében senkit meg nem bántva -, az a TESTSZÉGYENÍTÉS súlyos vétkét követi el, mely alól tán még a római pápa sem oldozhatja fel. Őszintén mondom: borzasztóan sajnálom mindazokat a szerencsétleneket, akik ezt az idiótaságot benyalják, aztán csodálkoznak, hogy a kutya sem viszi táncba őket.
Lépjünk egy szinttel tovább: szívinfarktus és rák. Széles az egyetértés a tekintetben, hogy e gyilkos kórok hátterében csaknem minden esetben érzelmi, lelki tényezők is állnak. Stressz, szorongás, elfojtás, szeretethiány, a veszteségtől való beteges félelem, az érzelmek megélésére és kimutatására való képtelenség - többségében a gyermekkori traumák során torzult, s torzultságában konzervált személyiség meglehetősen tipikus pszichikai problémáit látjuk. Kisebb-nagyobb mértékben valamennyien ezekkel birkózunk egy életen át. A kérdés csupán az, hogy miféle megküzdési stratégiát választunk. A lélektan klasszikus és máig érvényes szakmai megközelítése szerint érdemes felkutatni magunkban e sérülések gyökereit, majd újrakódolni személyiségünket, ezúttal már egy pozitív program mentén. Lehetőleg oly módon, hogy a továbbiakban már ne a tudattalanunkban fészkelő, négyéves énünk aggodalmai, félelmei és frusztrációi kormányozzák életünket. E váltás, e lelki gyógyulás minden esetben fájdalmas folyamat; minél betokosodottabb a régi, hibás struktúra, annál gyötrelmesebb a szembenézés, a változtatás melletti elköteleződés, a kilábalás. A baloldali iskola azonban nem ezt az utat hirdeti. Teoretikusaik szerint nem az egyénnek kell változnia, hanem a környezetének. Ideáljuk szerint a világ egy nagy Safe Place, ahol nincs helye az olyan szavaknak és felvetéseknek, amelyek bárki számára kényelmetlenek lehetnek. Ebben a világban fasizmusnak számít minden olyan gondolat, amely kihívás elé állítja a mimózák nézetrendszerét. Természetesen minden tisztességes szakember belátja, hogy ez tökéletes zsákutca; hogy ellehetetleníti az érzelmi és szociális fejlődést - a neomarxisták azonban ilyen apróságokkal aligha foglalkoznak. Az sem érdekli őket, hogy elképzelésük a gyakorlatban megvalósíthatatlan és morális szempontból is nonszensz; a jelenkort tekintve azt látjuk, hogy sosem látott elszántsággal ügyködnek a nagy terven. De maradjunk csak a pszichológia síkján: a társadalom cenzúrázható, az ellenállók büntethetők és bebörtönözhetők - ám e rémálommal mégsem a többé-kevésbé egészséges lelkűek szívnak igazán. A legnagyobb vesztesek a baloldal pszichikai sérüléssel élő védencei. Ők esélyt sem kapnak a változásra. Ha nem marad semmi, ami egy kicsit is visszatükrözi a valóságot, facsarja a szívet, s motivációt jelent a személyiségfejlődésre, úgy a leghalványabb reményük sem marad arra, hogy kilábaljanak szorongásukból, hogy elkerüljék a depressziót, a rákot, az infarktust, vagy épp az öngyilkosságot.
Evezzünk még eggyel tovább, ezúttal a párkapcsolatok világába! Jóllehet a nyugati civilizációban nem kövezik halálra a félrelépőket, mindazonáltal a közfelfogás szerint még manapság is ez számít a legelvetemültebb véteknek, amelyet házasfél csak elkövethet. Ha megnézünk egy mai, romantikus komédiát, vagy a szövegre koncentrálva meghallgatunk egy átlagos popslágert, fura világ fog elénk tárulni: a szerelem mindenki számára szabad, azonban ahogy kezd kialakulni egy párkapcsolat, onnantól bezárul minden kapu, s csakis a legszigorúbb monogámia marad az egyetlen norma, mely megengedhető. A hivatkozási alap lehet a Biblia, avagy a Korán erkölcse, a valódi ok azonban nem a szent könyvekben keresendő. A háttérben itt is a tudattalanból irányító kisgyermek énünk áll, aki két kézzel kapaszkodik szülőjébe, és semmit sem talál annyira fenyegetőnek, mint az elszakadást. Ebből a pszichikai programozásból fakad a féltékenység, a teljes kisajátítás, a testi hűség feltétlen megkövetelése, s az a tökéletesen alaptalan és beteg narratíva, mely szerint szeretni csak egyet lehet. A szemem előtt robbannak fel kifejezetten jól működő párkapcsolatok, csak azért, mert apa vagy anya tett egy romantikus kanyart a szomszédban... Ha legalább tisztában lennénk azzal, hogy megcsalt félként érzett minden kínunk négyesztendős tudatunk infantilis játéka csupán, talán képesek lennénk érettebb döntéseket hozni. De ehhez minimum felnőtté kéne válni. Ahogy Osho megfogalmazza: "Csak ha a másikra nincs szükséged, ha nélküle is tudsz élni, boldog lenni, csakis akkor válik lehetővé a szeretet." Viszont ha belesüppedünk a jelenkor balos korszellemébe, mely szerint csakis a környezetünk a hibás és semmi dolgunk önmagunkkal, úgy erre aligha nyílik bármiféle esély. Ha mindehhez hozzárendeljük a #metoo őrületet, a politikailag korrekt beszédmódot és magatartásformákat, úgy végképp elzárjuk magunkat a tudati fejlődés minden lehetőségétől. Szép, új világ: a neomarxista szemlélet nem csupán test-lelki egészségünket, de párkapcsolatainkat is simán tönkre vághatja.
A magam részéről készséggel elhiszem, hogy a baloldalon se mindenki cinikus, korrupt és káoszteremtő. Bizonyára ezen a térfélen is találunk jó szándékú világmegváltókat, naiv álmodozókat, akik talán magasról tesznek az erősekre, az életképesekre, a többségre, ugyanakkor szent küldetésüknek tekintik a gyengék, az életképtelenek, a kisebbség istápolását. Nem a törődő szándékot kárhoztatom, csupán az eszközöket. A Safe Place a legkevésbé sem alkalmas az elesettek felemelésére. A cudar valósággal való szembenézést senki sem spórolhatja meg, aki komplex és igaz életre vágyik. A baloldali gondolkodás legsúlyosabb vétke az, amit az övéivel szemben elkövet, hogy nem engedi felnőni őket. És ezen a történelmi bűnön az égvilágon semmit sem enyhít, hogy különböző vallások pontosan ugyanezt tették évszázadokon át (még ha némiképp eltérő eszközökkel is). Az már csupán merő cinizmus, hogy mindezt képesek progressziónak nevezni. Döbbenet.
