"Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg"

Vörösmarty Mihály tökéletesen fogalmaz: félig istenek vagyunk, félig állatok. A kultúra, és azon belül is elsősorban a vallás szószólói rendre azt hirdetik, hogy nyomjuk el magunkban alantas, állati ösztöneinket, s koncentráljunk kizárólag a bennünk lakozó isteni részre. Ez alól nem kivétel a 21. század őrülete, az érzékenyítő vallás sem.

Pontosan tudjuk: ösztöneink mindegyike valamiféle evolúciós gyökérzettel bír. Vágyaink, preferenciáink, félelmeink, viszolygásaink a túlélést és a szaporodást segítették a múltban, vagy akár teszik ezt a mai napig. Egy sor olyan jelenség létezik - önzés, csapodárság, féltékenység, homofóbia stb. - melyekre hajlamosak vagyunk ördögtől valóként tekinteni anélkül, hogy alaposabban szemügyre vennénk ezeket. Tudatos emberként azonban nem tehetünk mást, muszáj a napfényre hoznunk s szétszálaznunk minden ősi ösztönkésztetést aszerint, hogy mennyiben szolgálják, illetve hátráltatják a jelenben evolúciós, vagy egyéb érdekeinket. A 21. század embere nincs könnyű helyzetben, hiszen az új világvallás - tekintve, hogy a liberalizmusból eredezteti magát, s innen tart egy tekintélyelvű ideológia felé - a legkevésbé sem nyújt következetes világképet. A szexualitás terén például már csaknem minden tabu ledőlt - ami hetven éve még perverzitásnak számított, vagy akár börtön is járt érte, az ma mind elfogadott; azonban férfiként kávézni hívni egy kolléganőt - ez jelenleg csaknem kimeríti a zaklatás fogalmát. (Ugyanígy: a könnyű drogok számos helyen már korlátozás nélkül fogyaszthatók, miközben a dohányzást lassan a saját lakásban is tiltják - San Franciscóban legalábbis ilyen rendeletet hoztak nemrég.) Sosem volt nagyobb szükség a tisztánlátásra, mint napjaink kaotikus forgatagában.

VONZÓDÁS A SZÉPHEZ - A homo sapiens egyik legjellemzőbb, legáltalánosabb és legkevésbé változó ösztönkésztetése, hogy vonzódik a széphez, s ez párválasztását is meghatározó módon befolyásolja. Hosszú évezredek óta pontosan ugyanazt keressük a másikban: a jó és szaporodóképes géneket. Erről árulkodik a testalkat, a szimmetria, az izomzat és a testmagasság is. Ez az a terület, ahol a vágyaink a legkevésbé sem megerőszakolhatóak, de - evolúciós szempontból tekintve - nem is lenne optimális, ha eltérnénk a belénk kódolt stratégiától. Egész egyszerűen azért, mert a génsebészet még nem tart ott, hogy tökéletes utódokat produkáljunk bármilyen szülőtárssal. Mindezeket figyelembe véve elengedhetetlen, hogy külsőnk tekintetében kihozzuk magunkból a maximumot. A posztmodern, érzékenyítő vallás egyik legnagyobb hazugsága, hogy el kell fogadni magunkat olyannak, amilyennek vagyunk, s hogy egy szemét disznó az a férj, aki nem kívánja ugyanúgy a nejét, mint húsz évvel és negyven kilóval korábban. Ez a gondolkodásmód tökéletes szembemasírozás mindazzal, ami valódi minőséget és értéket jelent.

VONZÓDÁS A KLASSZIKUS NEMI SZEREPEKHEZ - Számos szingli nő visszatérő problémája, hogy csakis kifejezetten magas jövedelmű férfival hajlandó összeállni, miközben ő maga is átlagon felül keres (vagyis valójában semmi szüksége szponzorra). Hasonlóképpen ismerünk férfiakat, akik ragaszkodnak a házias nőkhöz, miközben ők maguk is kimondottan ügyesen mozognak a konyhában. Lássuk be: ezeknek az elvárásoknak semmi értelme. Világos, hogy magunkban hordozzuk ezen értékpreferenciákat, de ha alaposan megvizsgálva kiüresedetteknek találjuk, mint a középkori egyházi rituálékat, úgy minek erőltetni? Szinte tragikomikus, hogy sokan hány potenciálisan megfelelő partnert utasítanak el, csak mert engedik, hogy tudattalan mintáik irányítsák döntéseiket. Ez persze legyen az ő bajuk. Sokkal elszomorítóbb, hogy az új világvallás e téren kérlelhetetlen: tűzzel-vassal irtaná a hagyományos szerepek bármiféle megjelenítését. Az Egyesült Királyságban két éve lépett életbe az a jogszabály, mely szerint tilos nemi sztereotípiákat használni a reklámokban. A rosszul vezető nő, az ügyetlenül pelenkázó férfi - mindez már a múlté. Az angol reklámoknak - függetlenül a valóságtól - kötelező olyan képet festeni, mely szerint mindkét nem pontosan ugyanúgy működik; egyszerűen nem léteznek erősségeik és gyengeségeik egymással szemben. No de nem is kell elhagynunk az országot: emlékszünk még Kovács Ákos esetére a T-commal? Az énekes csupán egy személyes értékválasztást fogalmazott meg, s máris kiátkozás lett a sorsa. Szögezzük le: a nemi szerepek megítélése kapcsán nincs jó és rossz álláspont; a hagyományos felállás épp olyan elfogadható, mint bármilyen egyéb, modern vagy posztmodern verzió. Mondhatnánk: ízlés és habitus dolga. Az érzékenyítő vallás abszolút önkényesen köteleződik el a klasszikus nemi szerepeket tagadó, sőt üldöző irányvonal mellett.

TÚLFŰTÖTTSÉG, PROMISZKUITÁS - A férfi genetikailag kódolt evolúciós küldetése, hogy minél több utódot nemzzen, míg a nőé, hogy megtalálja azt az egy hímet, amely méltó apja lesz gyermekeinek. Tekintve, hogy az egyéjszakás kalandok és egyéb alkalmi szexélmények a civilizált világban jellemzően védekezéssel történnek, a gyakorlatban sem a férfiak, sem a nők szaporodási célját nem szolgálják. Az ösztön ettől még munkál bennünk, s ha a különböző tradicionális vallások - bűnnek hazudva a szabad testiséget - próbálták is kordában tartani a szexualitást, e törekvésükben rendre kudarcot vallottak. A 21. században már világosan látjuk, hogy a szexualitásnak önmagában semmi köze az erkölcshöz. Sem az önkielégítésnek, sem az azonos neműek szerelmének, sem a sokszereplős orgiáknak, sem pedig a vállalati bulikon megeső egymásra találásoknak. S bár magát a fajfenntartó folyamatot ezek egyike sem szolgálja, életminőségünkre attól még üdítő hatással lehetnek. Az új vallás feminizmusból eredő őrülete, a #meetoo mindezek közül kizárólag a hagyományos, férfi és nő közti viszonyokat torpedózza, erőszaknak beállítva mindazt, amit évezredeken keresztül udvarlásnak, hódításnak neveztünk.

FÉLTÉKENYSÉG - A szerelemféltés, a párőrzés evolúciós gyökerei világosak. A férfi nem igazán lelkesedik azért, hogy kakukkfiókát neveljen, a nő pedig nem szeretne magára maradni gyermekével. Ebből fakad, hogy a férfiak a mai napig a szexuális hűtlenségre rágnak be leginkább, míg az asszonyok az érzelmi megcsalást tekintik a főbűnnek. Oké, ismerjük az eredetet, de mit kezdjünk a féltékenységgel a 21. században, a DNS-tesztek és a női karrierek világában, ahol már semmiféle evolúciós haszna sincsen? A válasz egyértelmű: kukába vele! Ez egy tipikusan olyan ösztönünk, amely nem csupán kiüresedett, de mérgező is egyben. Valójában mindig is mérgező volt, s egész biztosan házasságok millióit keserítette meg az idők során, de a múltban legalább még valós funkcióval bírt. Aki még a jelenkorban is betegesen féltékeny, az úgy teszi tönkre a saját és a társa életét, hogy közben égvilágon semmit nem nyer vele. Nem vall valami magas tudati szintre.

HOMOFÓBIA - A homoszexualitás olyan irányultság, amely mindig is jelen volt az emberiség történetében. Megvetése és elutasítása - szemben például a rasszizmussal és az idegenekkel való bizalmatlansággal, mely egyes korokban akár életmentő is lehetett - minden bizonnyal kulturális eredetű, ezen belül is elsősorban a vallások tehetők felelőssé. "Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az." - hirdeti az Ótestamentum, mely szent könyve a zsidóságnak és a kereszténységnek is; valamint magáévá tette e homofób megközelítést a harmadik ábrahámi vallás, az iszlám is. Ostoba és önkényes világlátásról van szó, hiszen a saját testével mindenki azt tesz, amit akar. Az új, érzékenyítő vallás e téren nemhogy megengedő, de jócskán át is esett a ló túloldalára. Ma már nem csupán arról van szó, hogy nem kövezzük halálra a melegeket, hanem teljes mértékben toleráljuk életmódjukat (hiszen mi közünk hozzá?), de ideológiai elvárássá érett, hogy ünnepeljük is e létformát. A közömbösség - amely liberális alapbeállítottság - ma már megvetendőnek számít, a kritika pedig - igazságtartalmától függetlenül - homofóbiának. Kevesen vitatják például azt a tényt, hogy egy heteró szerelem komplexebb boldogságcsomagot ígér, mint egy homoszexuális kapcsolat, tekintettel a gyermekáldás természetes lehetőségére. A posztmodern világvallás szerint már ennek megfogalmazása is égbekiáltó bűn. Még szerencse, hogy saját, érzékenyítő poklot még nem találtak ki maguknak, így aligha van mitől rettegnem...

Bevallom: sohasem értettem a vallásokat. Akkor látnám értelmét bármiféle felekezetnek, ha papjai - az orvosokhoz, pszichológusokhoz és személyi edzőkhöz hasonlóan - azon dolgoznának, hogy jobb és egészségesebb emberekké váljunk. A duma persze mindig ez, de már az ösztöneink önkényes megzabolázását célzó törekvések is elárulják: szó sincs ilyesmiről. Már az ábrahámita vallások sem azért igyekeztek korlátozni a testiséget, mert ezzel bármi jót tettek volna az egyénnel. Épp ellenkezőleg: a permanens bűntudatot építgették, mellyel engedelmes birkanyájat lehet faragni a népből. Pontosan ugyanezt látjuk manapság is. Az új, érzékenyítő világvallás egyetlen célja, hogy bárkit bármikor bűnösnek lehessen kikiáltani, megbélyegezve, kiátkozva. A posztmodern dogmák éppen olyan alaptalanok és nevetségesek, mint a középkori katolicizmus hitigazságai. Amikor a bennünk munkáló, ősi ösztönöket fürkésszük, vizsgáljuk és szelektáljuk, jobban járunk ha e téren egyetlen vallásra sem hallgatunk.