Az mindig is világos volt, hogy a tőke oda áramlik, ahol a működési feltételei kedvezőek. Egy echte kommunista berendezkedésű ország például aligha számíthat jelentős befektetőkre, hiszen ideológiája nem tiszteli a magántulajdont, így egyetlen invesztált cent esetén sincs semmi garancia rá, hogy gazdája viszontlátja. Még azon sem lepődünk meg különösebben, amikor azt látjuk, hogy nagyvállalatok lobbistái - szimpla gazdasági érdekből - különböző háborúkba hajszolják az amerikai kormányt, s ehhez a manőverhez rendre a "demokráciaexport" jelenti az ideológiai fedősztorit. Azt azonban sosem gondoltuk volna, hogy pont a nagytőke lesz az, amely beáll az új baloldal mögé, s a világ legcinikusabb módján marxista eszméket hirdet majd, csak hogy piacait bővítse.
Ha e felvetés szürreálisnak tűnik, úgy a könnyebb megértés kedvéért képzeljünk el két fiktív karaktert! Nevezzük el őket: egyikül legyen Stan, a másik pedig Pan. Modellünkben jelenítse meg Stan a tudatos, puritán polgárt! Dolgozik, takarékoskodik, befektet. Sportol, odafigyel az egészségére. Csupán annyit fogyaszt, amennyire feltétlen szükséget érez. Használati tárgyait óvja, csakis akkor vásárol újat, ha a régi már tönkrement, elavult. A másik térfélen ott áll a felelőtlen, bohém Pan, aki úgy él, mintha nem lenne holnap. Az utolsó fillérnek is a fenekére ver; eszik, iszik, mulat, zsírpárnákat növeszt. Nincs saját ingatlantulajdona, a megtakarítások minden formája hidegen hagyja. Vajon kettőjük közül melyik az ideális fogyasztó? Nyilvánvalóan Pan és nem kizárólag abból a primer aspektusból, hogy jócskán több pénzt hagy a plázákban és éttermekben. Stan megtakarításai ugyanis nem csupán passzív pénzt jelentenek a fogyasztási oldalon, de befektetve, az üzleti életbe visszaforgatva veszélyes konkurenciát is képezhetnek a jelen termelővállalataival szemben. Utóbbiak számára az volna az ideális világ, ha Stan minden forintját, amelyet nem fogyasztásra fordít, azonnal átvezényelnénk Pan bankszámlájára. Ő majd tudni fogja, mi a dolga... A bibi csupán annyi, hogy a piac szereplői nem rabolhatják ki egymást, így muszáj segítségül hívni az államot. Nos, erről szól a 21. századi baloldaliság. Erről szól a segélyezés, a családi pótlék, a feltétel nélküli alapjövedelem, és természetesen a bevándorlás támogatása is. Elvenni Stan pénzét és odaadni Pannak. És ha már mindenki fogyasztott, amennyi belefért, úgy újabb Panokat terelni az akolba.
Érdemes figyelmünket a különböző pártok adópolitikájára irányítanunk. (Hiszen ha ki akarjuk tömni Pant, valamilyen módon el kell koboznunk Stan vagyonát.) Az egyszerűség kedvéért rendezzük három csoportba a számtalanféle adóformát!
- CÉGES ADÓK - társasági nyereségadó, iparűzési adó, munkáltatói járulékok, termékdíj stb.
- A MAGÁNSZEMÉLY ADÓI - személyi jövedelemadó, vagyonszerzési illeték, luxusadó stb.
- FOGYASZTÁSI ADÓK - általános forgalmi adó, jövedéki adó.
A céges adók értelemszerűen a gazdasági társaságokat érintik, Stan és Pan szemszögéből tekintve indifferensek. A következő kategória már nagyon is érinti őket, ám közel sem azonos mértékben. Mivel Stan többet dolgozik, többet is keres, megtakarítási is jelentősek, ingatlanba is fektet - mindezekből fakadóan a magánszemélyeket sújtó sarcok elsősorban őrá irányulnak, mértéküktől függetlenül. Ha ezek progresszív formát öltenek, úgy pláne. A harmadik kosárba helyeztük a fogyasztási adókat, melyek a teljes társadalmat szegényítik; termelőket és vásárlókat egyaránt. (Előbbieket azért, mert a termékekre rakódó adótételek az árat növelve a keresletet csökkentik.) Ennél a kategóriánál azonban megfordul képzelet szülte szereplőink érintettsége; ezúttal Pannal tolnak ki a törvényalkotók, ha magasra tornásszák az ÁFÁ-t és a jövedéki adók mértékét. Stan ugyanis alig fogyaszt, szinte meg sem érzi az ÁFA-kulcs pár százaléknyi emelését. Nem iszik, nem dohányzik, így aztán jövedéki adót is csak módjával fizet. E ponton bújjunk egy multinacionális nagyvállalat lobbistájának bőrébe, és próbáljuk elképzelni, miket sugdos a politikai döntéshozók fülébe. Logikus módon azt fogja indítványozni, hogy a céges és fogyasztási adók mértéke csökkenjen; ezzel párhuzamosan a tehetős polgárokat kizsigerelendő hozzuk vissza a progresszív jövedelemadót, s vezessünk be minél több vagyonadó-elemet. Nos, ez egy az egyben a baloldali pártok programja. Meglepődtünk? Aligha.
A baloldali pártok ilyetén ügyeskedése meglehetősen hazug és ocsmány, de ezen nincs mit csodálkozni. Stan sosem lesz az ő tipikus szavazójuk, Pan annál inkább. Nekik az sosem fáj, ha közben összeomlik a társadalom. Minél szűkebb a középréteg, minél több az egyik napról a másikra élő, kiszolgáltatott elem, számukra annál kedvezőbb a helyzet. (A lobbistáktól megkapják a zsoldot, a naiv kisembertől pedig a szavazatát.) Sokkal nagyobb probléma, hogy a konzervatív oldal a legkevésbé sem kívánja átlátni ezt a világot. Ők többnyire hajlanak arra, hogy a globalista vállalatokat tegyék felelőssé minden földi rosszért. Pedig a multik csak a dolgukat végzik, a bűn mindig a korrupt politikusoké. A baloldaltól már csak történelmileg sem várhatunk semmi előremutatót és országépítőt; egyszerűen a lételemük, az alaptermészetük, a lényegük a jelen posztban felvázolt társadalmi bomlasztás. A politikai jobboldalnak azonban illő volna felismernie, hogy csakis az állam szerepének jelentős visszafogása eredményezhet jobb és tisztább világot. Lehet Marosán Györgyöt megszégyenítően habzó szájjal korrupciót kiáltani, ahogy azt Jakab Péter nap mint nap megteszi. Való igaz: a holdudvar helyzetbe hozása a legkevésbé sem sportszerű. De kérdem én: a nemzetközi lobbiérdekek kiszolgálása mitől az? Miért gondoljuk, hogy Stan nyílt kirablása szép és kívánatos tetté nemesül, csak mert Pan a kedvezményezett? Az ősbűn, a lopás már az adóztatás szintjén megjelenik. A többi már csak osztozkodás a koncon.
