Egyik barátom - nevezzük Gyurkának - pár napja némi kritikát fogalmazott meg egy Facebook-bejegyzésem kapcsán, ám észrevételét egy zárt Viber-csoportban tette közzé. Megkérdeztem, hogy miért nem Facebookon szól hozzá, mire ő az állására hivatkozott, melyet egy multinacionális nagyvállalatnál tölt be. Vastagon keres, kényelmesen megél belőle, cserébe befogja a száját; politikai és egyéb társadalomfilozófiai kérdésekben nem foglal állást nyilvánosan. A munkaszerződésében természetesen nincs ilyen kitétel, ám ismerve a cég belső attitűdjét, inkább nem kockáztat. Jómagam - akinek ez a fajta rabság elképzelhetetlen és vállalhatatlan volna - ilyenkor kérdések sokaságával küzdök:
- Vajon tényleg az állásukkal játszanak az érintettek?
- Megéri ez nekik?
- És miért jó a multiknak az ideológiai röghöz kötés?
- Milyen világot teremt, ha ez lesz az általános attitűd?
Többé-kevésbé ismerjük a multik vállalati kultúráját. Egyesek belülről, a bőrükön megtapasztalva; mások csupán kívülről, a híradásokból, avagy ismerőseik közvetítésével. Muszáj leszögezni: természetesen nem egy egységes, a korszellemhez katonás fegyelemmel igazodó képet látunk; egyes nemzetközi nagyvállalatok élen járnak a jóemberkedésben és az ezt kikényszerítő agymosásban, más cégek csak lomhán, minden forradalmi hevület nélkül követik a hangadókat. Az sem egységes, hogy mely társadalmi kérdésekre kerül a hangsúly. A trend mindenesetre nagyon is kitapintható.
A multinacionális társaságok mérete és szervezeti felépítése már önmagában is jelentősen determinálja a munkavállalói állomány összetételét. Mivel a központi irányítás valahol nyugaton található, a végeken dolgozók döntési kompetenciája, előrejutási esélye és szakmai fejlődési lehetősége meglehetősen korlátozott. A fizetés jellemzően átlag feletti, a szárnyaló kreativitás és az önmegvalósítás azonban hiú remények: e munkahelyek elsősorban a szürke, egyéniségtől és önálló gondolattól mentes zsoldosoknak valók. Persze, csak az menjen katonának, aki ilyet szeret: értelmetlen meetingek a végtelenségig; erőltetett csapatmunka; a végzettséghez képest jóval alacsonyabb szintű feladatok; agresszív főnökök; nyilvános megalázások jellemzik a multi-létet. E nagyvállalatoknak érdemes jól belőni új alkalmazottaik kognitív képességeit: a használhatatlan idiótákkal aligha tudnak mit kezdeni, a kiemelkedő tehetségeket ugyanakkor megfojtja ez a légkör. Marad a szürke átlag, amely képes gépként működni, és elfogadja, hogy nem a csillogó intellektusa és az innovatív meglátási miatt alkalmazzák. Nos, ez pontosan az a réteg, amely a lehető legalkalmasabb mindenféle érzékenyítő propaganda kritikátlan befogadására és bensőségesítésére.
Néhány évtizeddel ezelőtt a világ nagyvállalatai csupán azzal foglalkoztak, ami alapvető küldetésük: a hatékony termelés megszervezésével, valamint forgalmuk folyamatos bővítésével. A tolerancia - a másság békés elfogadása - már akkortájt is alapvető értéknek számított, hiszen aligha segítette volna a gördülékeny működést, ha a különböző bőrszínű, vallású, vagy szexuális irányultságú dolgozók összeverekedtek volna a futószalag mellett. Manapság azonban a tolerancia - mely joggal elvárható mindannyiunktól - már aligha elég. A multik többsége azon munkálkodik, hogy alkalmazottaik egyenesen lelkesedjenek e sokszínűségért, s váljanak a teljes egyenlőség elkötelezett híveivé. Ezt elősegítendő rendszeres workshopokat, fejtágítókat, érzékenyítő tréningeket szerveznek; támogatják a cégen belüli kisebbségi platformok létrejöttét; mi több: sok helyütt elvárják a melegfelvonuláson való részvételt is. (A Citi, az IBM, a Vodafone, a Google és még egy sor globális nagyvállalat rendszerint vezérigazgatói szinten képviselteti magát a Budapest Pride-on.) "Próbálj kevésbé fehér lenni" - Ez már a Coca-Cola elhíresült szemináriumának az üzenete, melyben a fehér szolidaritással való szakítást, valamint az alázatosságot igyekeznek a fehér dolgozók fejébe verni. Az ideológiai fősodorból való kikacsintás végzetes lehet; gondoljunk csak Ákos esetére a T-Commal, avagy Petri Zsolt elbocsátására a Hertha BSC-ből. A permanens agymosás indoklása természetesen mindig ugyanaz: "A sokféleség és a befogadó környezet jótékonyan hat a vállalatok teljesítményére." Bevallom, még soha életemben nem találkoztam olyan tanulmánnyal vagy kimutatással, amely meggyőzően igazolta volna e ráfordítások megtérülését.
Egy másik cimborám - hívjuk őt Kálmánnak - igazi eltévedt lélek; a fene se tudja, mit keres multi környezetben. Ő ugyanis a legkevésbé sem hajlandó szótlan engedelmességgel végigbólogatni ezeket az átnevelő táborokat. Valódi trollként belülről torpedózza a rendszert - bár ez legfeljebb pillanatnyi jókedvét fokozza, karrierálmait aligha segíti elő. Legutóbbi munkaadója intranet fórumán a következő kommentet helyezte el: "Már most élénk kíváncsisággal várom, miként készül a cég a november 19-i nemzetközi férfinapra. Vajon lesz-e hasonló megemlékezés, mint ami nőnapon történt?" A legkevésbé sem lepte meg, hogy hozzászólása nem élt meg tíz percnél többet, a vállalati cenzúra szinte azonnal törölte. Kálmán - tényleg egy beteg troll - nem hagyta annyiban: "Ejnye, de ostoba vagyok, biztosan véletlenül töröltem az előbbi kommentem. Hogy ne korlátozzam a szabad véleménycserét, mely társasági alapérték, ezért megismétlem..." És persze megismételte. Mondani sem kell: ezúttal két percig sem maradt az üzenőfalon. És mondani sem kell: nem ettől a multitól fog nyugdíjba vonulni... (Harmadszor is visszarakta, majd hazament. Másnap már a divízióvezető irodájában kezdett.)
Bár fura világ ez, de sokunk számára egyáltalán nem ismeretlen. Engem például kifejezetten Kádár gulyáskommunizmusára emlékeztet: keress jól (vagy lopd haza a gyárat), csak tartsd a szád és ne politizálj! Részemről még mindig érthetetlen, miként lehetett egy országot harminc évre elaltatni, de érzékelhető módon sikerült. Valami hasonlót látni manapság a nyugati végeken, elsősorban Németországban. Szegényekkel sikerült elhitetni, hogy minden, ami önmagukért való kiállás, az maga a tömény nácizmus. Ettől a bélyegtől persze olyannyira rettegnek, hogy inkább asszisztálnak a vörös, a zöld, vagy épp a szivárványszínű fasizmushoz, csak nehogy szembe kelljen nézniük feldolgozatlan traumájukkal. Így születik meg az a feltétlen engedelmesség, amelyet évszázadokon át megkövetelt az egyház, majd a hadsereg, s végül napjainkban a multinacionális vállalati környezet.
Befejezésképpen térjünk vissza Gyurka barátomhoz, aki erősen félti a multinacionális munkaadójánál betöltött pozícióját, így tartózkodik minden nyilvános véleményformálástól, különösen ami a faji, etnikai, vagy szexuális kisebbségeket illeti. A sors fura fintora, hogy Gyurka - miközben maga is szenved e szájtapasztól, s a legkevésbé sem tartja helyesnek sem a cenzúrát, sem az elvárt vagy megkövetelt öncenzúrát - lelkes szurkolója a kormányváltásnak. Meglátásom szerint ez maga a tömény Stockholm-szindróma. Egy bántóan beteg környezetben él, ám ahelyett, hogy ennek megszüntetésén, vagy legalább enyhítésén dolgozna, inkább kiterjesztené e légkört; hatalomra segítve mindazokat, akik maguk is a mainstream balos ideológiát képviselik, így a fokozott véleménydiktatúrát, a cenzúra-kultúrát, a politikai korrektség mérgező levegőjét hoznák magukkal. Érti ezt bárki is?
