"Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi." - írja Márai Sándor a Füveskönyvben. Természetesen ebben igazat kell adnunk neki. "A legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek." Ha Márai állást is foglal, az örök dilemma akkor is megmarad: vajon mi visz közelebb bennünket az elégedettséghez? A kapitalista attitűd hatékonyságával kombinált örök éhség, avagy inkább a buddhista elengedés?
Nem volna sem igaz, sem kellően szerény, ha azzal állnék elő, hogy jómagam tisztában vagyok a boldogság receptjével. Annyit azonban biztosan ki merek jelenteni, hogy a saját világomat némiképp ismerem. Talán abban sincs nagyképűség, ha azt gondolom, hogy szubjektív tapasztalataimnak is lehetnek általánosan érvényes igazságai. Világos, hogy különbözőek vagyunk, eltérő, néha egészen extrém vágyakkal, szükségletekkel. Vannak például páran, akiket kizárólag a hatalom éltet. Mások a luxust, a fényűzést hajszolják. Ismerünk társfüggőket, szexmániásokat, munkaalkoholistákat, spiritualitást keresőket és perverz erőszaktevőket is. A legtöbbünk igényei mindazonáltal a lehető leghétköznapibbak. Ez pedig jó hír, mert azt jelzi: a boldogság valójában nagyon is elérhető.
Kezdjük azzal, ami biztosan nem tesz boldoggá senkit. Annak ellenére sem, hogy folyton ezekkel törődünk. Ébren töltött perceink jelentős részét ezeknek szenteljük. Magam is állandóan e témákról papolok: egészség, szépség és pénz. Ezek mind elképesztően fontosak és hitem szerint óriási hibát követünk el, ha mindezekkel nem törődünk. De tudnunk kell, hogy a felsoroltak csupán az alapot biztosítják. Ezek nélkül a legtöbb építmény összedől, azonban önmagukban nem jelentenek semmit. Szinte garantált a kín, ha bármelyikben is hiányt szenvedünk, viszont életünket aligha töltik meg valódi tartalommal. Ide már valamivel több kell. Az alábbi lista a saját, szubjektív értékvilágomat tükrözi, ám borítékolhatóan nem maradok egyedül a leírtakkal.
1. EMBERI KAPCSOLATOK
Az ötvenhez közelítve nem maradt sok kétségem: boldogságunk legfőbb forrását emberi kapcsolataink jelentik. Lehet tolni a trendi, posztmodern szöveget, hogy a szingliség is klassz, meg hogy a gyermektelenség mekkora kényelem... Bullshit. Semmi sem ad annyit, mint egy békés és szeretetteli családi háttér. (Szubjektív hitemet a statisztikák is alátámasztják: minden általam ismert felmérés szerint a házasok tovább élnek.) Gyermekeink már önmagukban is társaságot és programot biztosítanak hosszú éveken át, de ennél többet is nyújtanak. Ahogyan barátaink gyerekei potenciális barátaik, ugyanígy osztálytársaik szülei számunkra kínálnak lehetőséget új barátságok kialakítására. A vasárnap délelőtti apa-fia focimeccsek például mindig parádésak, csak gyermektelen barátaimat sajnálom, akik ilyetén státuszuk miatt nem nyernek meghívást e rangadókra.
2. ÖRÖMTELI TEVÉKENYSÉGEK
Igaza van a nemrég elhunyt Csíkszentmihályi Mihálynak: a zavartalan belefeledkezésnél aligha említhetnénk természetesebb és intenzívebb boldogságforrást. Mindannyian ismerjük a varázslatot, amikor egy adott tevékenységben azzal a gyermeki örömmel tudunk elmerülni, hogy körülöttünk megáll az idő és megszűnik a külvilág - vagyis a flow állapotába kerülünk. A konkrét foglalatosság lehet bármi: sport, játék, kultúrafogyasztás, kutatómunka, művészi alkotófolyamat, elmélyült beszélgetés, vagy épp testi gyönyörszerzés - ha ébren töltött óráink oroszlánrészét e belefeledkezés jellemzi, úgy aligha fogunk boldogtalanságra panaszkodni. S ahol a flow jelenti a földi mennyországot, ott a pokol egyértelműen az unalom. Személyes receptem arra a borzasztó önző attitűdre épül, mely szerint igyekszem messze elkerülni minden olyan tevékenységet, amely az unalom rémével fenyeget. Nem veszek részt felszínes fecsegésekben (legfeljebb amíg a lift a földszintre ér); nem fecsérlem az időm haszontalan rituálékra (még ha felmenőim évszázadokon át elmaradhatatlanoknak tartották is azokat); illetve igyekszem távol maradni a fárasztóan unalmas emberektől (még ha közeli rokonok is).
3. TÁRSADALMI ELISMERTSÉG
Barátokat szerezni, családot alapítani és örömteli tevékenységeket folytatni - mindezek elsősorban rajtunk múlnak. Számomra elég megnyugtató a tudat, hogy személyes elégedettségem terén - a legfontosabb összetevőit tekintve - nem vagyok kiszolgáltatva a világ szeszélyének. E harmadik pont - az én szememben - csupán hab a tortán. Társadalmi elismertségre szert tenni - csupán kevesek kiváltsága. Meglehetősen csekély azok száma, akik idővel híres sportolókká, művészekké, tudósokká, közéleti szereplőkké válnak. A legtöbbünknek muszáj megbarátkozni azzal a szomorú ténnyel, hogy létezésünk nem változtat jelentősen a világ folyásán. Bizonyára lesznek páran, akik majd elkísérnek utolsó utunkra, s végignézik, ahogy hamvainkba kap a szél, ám rajtuk kívül nem sokan fognak emlékezni nevünkre. Ez azért nem könnyen megemészthető, különösen azok számára, akik világmegváltó tervekkel indultak neki a felnőttkornak. E téren talán pont az lehet a valódi boldogságrecept, ha nem görcsölünk sokat a csillogó sztárságon. Ha elfogadjuk azokat az apróbb sikereket, melyekkel megáld bennünket az élet. Talán sosem igazol le bennünket a Liverpool, csak az Újpest. Talán sosem adunk arénakoncertet, csupán kisebb fesztiválok mellékszínpadain muzsikálunk éveken át. Van ebben valami mérhetetlenül keserű, de ha ezt sikerül elengedni... Erről beszél Mester Tamás is a Friderikusz Podcast 3. adásában. Pedig neki aztán minden adottsága megvolt ahhoz, hogy világsztárrá váljon. Talán tényleg nem ez volt megírva számára.
4. AZ ÉLET ÉRTELME
Most lépjünk fel a Maslow-piramis legtetejére, és kérdezzük meg magunktól, hogy mi is a célja annak a néhány évtizednek, amit eltöltünk itt a Földön! A többség válasza borítékolhatóan az lesz, hogy bőven elégséges misszió, ha sikerül jól érezni magunkat a bőrünkben; s gyerekeinkre, unokáinkra nézve azt látni, hogy egy részünk túlél bennünket. Lesznek olyanok is, akik a hírnévben, az ismertségben, a társadalmi sikerekben látják a lét végső értelmét és a túlélés zálogát. És természetesen akadnak spirituális természetűek is, akik tesznek a földi hívságokra, s valamiféle magasabb rendű célra tartanak. Ez persze nem veszélytelen pálya, hiszen a küldetéstudat a békés istenkereséstől egészen világfelforgató, véres fanatizmusig terjedhet. Mindenesetre ez is meghatározó boldogságforrás; egy bizonyos tudati szint felett megkerülhetetlenül az.
A mindfulness - magyarul tudatos jelenlét - egy olyan viselkedési attitűd, amelyet a nyugati egyetemi szféra a buddhista hagyományokból mentett át. (Idehaza a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológiai Tanszéke kutatja és oktatja.) A lényege: megfigyelés cselekvés helyett; befogadás létrehozás helyett - elvárások, ítéletek, magyarázatok nélkül. Valójában erre céloz Márai is, amikor azt írja: "nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben." A tudatos jelenlétet kutatók szerint stresszt, szorongást, s számos pszichikai nyomorúságot okoz, ha túlságosan a múltban, vagy épp a jövőben élünk. Az előbbiről nincs mit beszélni; aki nyakig merül a személyes vagy épp a történelmi sérelmekben, az aligha kész a boldogságra. A jelen és a jövő - a tücsök és a hangya - konfliktusa már sokkal izgalmasabb. Már ha ez valódi konfliktus egyáltalán. Mert nem arról van szó inkább, hogy a tudatos jövőépítés, illetve a jelenben való megmerítkezés és bárányfelhőként való önfeledt sodródás nagyon is megfér egymás mellett? Mint amikor a barátainkkal egy hosszú hétvégére készülünk Madridba, vagy épp Lisszabonba. Amikor szállást és Wizz Air-jegyet rendelünk, amikor beállítjuk a hajnali ébresztést, hogy időben kiérjünk a reptérre, olyankor a precízen szervező, nyugati ember irányít. Ám ahogy megérkezünk a célállomásra és egy kies teraszon az első palack bort elénk helyezi a pincér, onnantól - négy álló napra - a bennünk élő buddhista veszi át az irányítást. Így megy ez minden egyes boldogságforrásunkkal. A barátságokért és a szerelmekért ugyan meg kell dolgozni, ám utána már aligha szükséges görcsösen kapaszkodni a kapcsolatba és szigorú szabályok szerint irányítani, vagy merev keretek közé szorítani azt, pláne nem megbéklyózni életre szóló fogadalmakkal. Örömteli tevékenységeinknek is - melyek tipikusan az itt és most boldogságáról szólnak - érdemes megágyaznunk minimum annyival, hogy az anyagi biztonság elefántcsonttornyát előzetesen felépítjük magunknak. (Amikor a baloldali pártok alapjövedelemről beszélnek, a céljuk valójában üdvözlendő: olyan társadalmat teremteni, amelyben senkit sem az égető szükség terel be valami szörnyű munkahelyre, sokkal inkább a tevékenység öröme. Ezek az álmodozók csupán a forrásoldalt hagyják figyelmen kívül.)
"Boldogság nem létezik, vagy ha van is, elérhetetlen" - vallják oly sokan. Szerintem tévednek. Egy viszonylag magas elégedettségi szint elérése nagyon is reális célkitűzés. A legjobb receptje pedig az egyensúlyteremtés. Szellem és fizikum; elmélet és gyakorlat; jobb és bal agyfélteke; különösképpen pedig a bennünk élő nyugati és keleti lelkület, a jövőért való aggódás és a jelen önfeledtsége között. A féloldalasság nem sok jóval kecsegtet.