A Spirit FM a hét közepén interjút készített az idén 76 éves Koncz Zsuzsával. Az énekesnő ezúttal is hozza szokásos formáját.
A hatvanas-hetvenes évek kapcsán így beszél: "Az egy egészen más kor volt, egészen más dolgokról szólt. Mi fiatalok voltunk, szabadok.voltunk." Már a riport első pár mondata is rém kínos. Igaz, hogy Koncz Zsuzsa a Kádár-éra nagy kegyeltjének számított, ám attól, hogy őt a tenyerén hordozta a rendszer, szubjektív élményvilágából nem kéne általános igazságot gyártani. Bárki, aki megpróbál olyan képet festeni, hogy az ötven-hatvan évvel ezelőtti magyar közélet szabadabban lélegzett, mint a mai, egyszerűen komolyan vehetetlenné válik. "Hallatszott a hangunk. Tehát nem az volt, mint ami most van, hogy tizenkét év óta tulajdonképpen állami rádióban, hivatalos rádióban, televízióban én egészen egyszerűen nem vagyok jelen." Hamar kibújik a szög a zsákból. A művésznőnek voltaképpen az fáj, hogy elmúltak a sztárság évtizedei. Marad a szubjektív vonalon: ha már ő maga nem ugyanaz az állócsillag, mint aki volt annak idején, úgy a világ is megérett a pusztulásra... Nem is értem. Illést, Metrót, Omegát sem játszanak sűrűn a rádiók. Ha megnézzük a hazai popélet jelenét, azt fogjuk látni, hogy a Carson Coma, az Ivan and the Parazol, vagy épp Majka telt házas koncerteket adnak, minden különösebb állami háttértámogatás nélkül. A régi nagyok közül Charlie-val, Tátrai Tibusszal, Demjén Rózsival, Hobóval, Deák Bill Gyulával, Fenyővel és Szikorával még csak-csak össze lehet futni, akár fesztiválokon, klubkoncerteken is. Velük szemben Koncz Zsuzsa már vagy harminc éve eltűnt; ritka fellépéseit csupán maroknyi, nyugdíjaskorú közönsége látogatja. Nincsenek friss, felkapott nótái, nem vonzza a fiatalokat, zenéje valójában már az én középkorú generációm számára is poros, idejétmúlt. El kell ismerni: valaha dögös csajszi volt, s énekelni is tudott, noha hangja meg sem közelítette Kovács Katiét, Katona Kláriét, vagy épp Rúzsa Magdiét. Szörényiék több tucat slágert írtak számára - ezek közül a maiak szinte már csak a Valahol egy lány-ra emlékeznek, ahogy a siófoki nyáréjszakában, asztalon táncolva üvölteni szokták: "a királyé nem leszek, nem leszek..." Szóval: nem hiszem, hogy Koncz Zsuzsa részéről reális és jogos elvárás az, hogy a mindenkori hatalom pátyolgassa és egyengesse az útját. A pop egy piaci műfaj: az és addig lesz sikeres, akit és amíg zabál a közönség. És persze minden nagy dicsőség elmúlik egyszer.
"Nem hiszem azt, hogy az ötszázmilliós Európai Unióban a kilenc és fél milliós Magyarország fogja megmondani a tutit." Ismerjük a régi "merjünk kicsik lenni" mantrát, mindazonáltal ez egy balliberális gondolkodó szájából meglehetősen furán hangzik. Ha egy vallási fundamentalista, vagy egy royalista konzervatív hivatkozik a tekintélyre, az tökéletesen adekvát magatartás. Koncz Zsuzsa világlátásához ugyanakkor sokkal inkább passzolna az a fajta nyitottság, mely szerint a legkisebb fiúnak is lehet igazsága, avagy egy üzemi melós is láthat tisztábban bizonyos kérdésekben, mint a vezérigazgatója. A felemlített dilemmát illetően mindössze két eset lehetséges. Vagy az van, hogy Orbán bizonyos kérdésekben téved. Ekkor ezeket illene konkrétan megnevezni és a helyére tenni. Ha pedig nem ez a helyzet, és Orbánnak igaza van, úgy a művésznő szerint helyesebb lenne együtt bégetni az ötszázmilliós birkanyájjal, mintsem kiállni az igazság mellett? Tényleg akkora érték a szolgalelkűség, hogy minden mást fel kell adni érte? Döbbenet.
"Nem lehet kategorikusan kimondani, hogy az emberiség, mint az emberi faj nem tud egymás mellett élni, nem tud egymással élni. Ezek a mostani kijelentések kicsit valami ilyesmit akarnának megfogalmazni, hogy itt valakinek valamiféle szempontból előnye van. Én nem gondolok ilyesmiket, és ha az emberiség történelmét végignézed, akár csak Európa történelmét végignézed, azt fokozatos vándorlások, fokozatos helyváltoztatások tarkítják." Imádom ezt a jóemberkedő beszédmódot. Koncz Zsuzsa finoman utal rá, hogy Orbán egy piszok rasszista; jelzi, hogy ő maga nem az; s következésképpen állást foglal a korlátlan bevándorlás mellett. Teszi mindezt behízelgő kedvességgel, kerülve minden konkrétumot, amivel megégethetné magát. Ha egy tisztességes riporter vezetné a beszélgetést, minden bizonnyal rákérdezne, hogy az állampolgárság jogos előnynek számít-e. Mert ha nem, úgy Koncz Zsuzsának illendő volna a határok nélküli, globalista világállamot éltetni, melyben a teljes magyar költségvetés Afrika segélyezését szolgálja majd. Ha egy tisztességes riporter vezetné a beszélgetést, minden bizonnyal rákérdezne, hogy a történelmi vándorlások jellemzően a békés együttműködés jegyében történtetek-e. Hogy javított-e a magyarság közérzetén a tatárjárás. Hogy jót tett-e az országgal a százötven éves török megszállás. Hogy előnyös volt-e szovjet gyarmatként élnünk évtizedeken át. Ha Koncz Zsuzsa valóban ismerné a történelmet, úgy pontosan tudná, hogy a Kárpát-medence népei mennyire sokfélék; hogy Magyarország a szomszédaihoz képest mindig is fejedelmi módon bánt a nemzetiségi kisebbségekkel; s hogy még ez sem volt elég ahhoz, hogy a nemzet ne szakadjon darabjaira. Ha egy tisztességes riporter vezetné a beszélgetést, minden bizonnyal rákérdezne, hogy Koncz Zsuzsát nem zavarják-e a muszlim bevándorlók által elkövetett rendszeres erőszak-cselekmények, illetve az a tény, hogy hazánk választópolgárai - a tárgyban kiírt népszavazás során - egyértelmű nemet mondtak a korlátlan migrációra.
"Én továbbra is, töretlenül igyekszem ezen, a lelkek megbékítésén. Az egymással való kommunikáció szükségességén alapul ez az egész és a művészetnek ez is a dolga." Igen ám, kedves művésznő, csakhogy már nem 1973-at írunk. Már rég nem jelbeszéd az életünk. Sok rosszat el lehet mondani kis hazánkról, ám az biztos, hogy - szemben kelettel és nyugattal - itt bárki nyíltan elmondhatja a gondolatait. A Kádár-korszakban komoly jelentősége volt a dalokban elrejtett célzásoknak, utalásoknak, balladai homályoknak. Ma már ezekre semmi szükség. Végighallgatva a beszélgetést a maszatolás magasiskolájával találkozhattunk. Egy viszonylag szabad társadalomban az egymással való kommunikáció nem így fest. Továbbá a művészetnek sem az a dolga, hogy becsomagolja mindazt, amit nem merünk nyíltan kimondani, mert úgy talán még a maradék közönség is megtizedelődne.
