Elérkezett a tanévkezdés napja. Aligha létezik alkalmasabb időpont, hogy elgondolkodjunk - akár szülőként, akár tanárként -, megfelelően bánunk-e az ifjúsággal.
Igazi tragédia, hogy a történelem nem játszható újra. Sem a saját, személyes élettörténetünk, sem a nagyvilágé. Praktikusan ez azért nagy gáz, mert egy csomó mindennek - többek közt a gyereknevelésnek - nem futhatunk neki újra. Ha egyszer elcsesztük, az onnantól el van cseszve. Teoretikusan pedig azért jelent óriási problémát, mert a tudományos igazságok egyik alapvető kritériuma a megismételhetőség. Az egyes tapasztalatok ugyan összeadódnak, ám a jelek szerint ezekből sosem hajtanak ki olyan megkérdőjelezhetetlen, egzakt igazságok, mint Pitagoraszé, vagy Newtoné.
Jómagam a liberális nevelési elveket vallom. Sosem bántottam, büntettem, terrorizáltam a gyerekeimet. Jelenleg iskolás kiskamaszok, és olyan kiegyensúlyozottak, amilyen én magam talán sosem voltam. Boldogak, békések, mosolygósak, vagányak és bíznak bennünk - úgy, ahogy én magam sosem bízhattam a szüleimben. Hiszem, hogy mindez annak az egyenes következménye, ahogyan az elmúlt 13-15 évben bántunk velük, ám ebben sosem lehetek teljességgel bizonyos; talán egészen más környezetben is ilyenekké formálódtak volna. Elkiabálni sem merek semmit - talán harminc év múlva már kijelenhetem majd, hogy révbe értek, hogy minden tekintetben kielégítő, termékeny életet élnek. Addig még történhet bármi.
Alfie Kohn így ír Az elkényeztetett gyerek legendája c. könyvében: "Tapasztalataim szerint a legtöbb szülő őszintén arra vágyik, hogy a gyermeke öntudatos, független, gondolkodó emberré váljon, aki nem fél a sarkára állni... a kortársai körében. Amikor azonban a gyermek ugyanilyen bátran lép fel velük szemben, az már más lapra tartozik: jobb esetben nehéz korszaknak titulálják, amelyen minden gyerek átesik; rosszabb esetben a fiatalt tekintik együttműködésre képtelen, tiszteletlen, engedetlen, dacos alaknak, akinek változtatnia kell a magatartásán. Valójában azonban, ha azt akarjuk, hogy a gyermekünk ellen tudjon állni a kortársainak, és elvekkel rendelkező, bátor felnőtté cseperedjen, akkor bizony örülnünk kell, ha a mi szavunkat is kétségbe vonja, ha velünk szemben is öntudatos." Amikor arról beszélünk, hogy a társadalom alapsejtje a család, nem egy üres frázist pufogtatunk. A jövő pontosan olyan lesz, amilyenné - gyermekeink nevelése útján - formáljuk. Ha ragaszkodunk a tekintélyelvű, behódolást követelő dölyfösséghez, úgy nem csupán közvetlen leszármazottainkat, de a teljes társadalmat is elindítjuk a lejtőn. "Ma Amerikában a rossz katonákra van a legnagyobb szükség: makacs, függetlenül gondolkodó emberekre, akik nem hajlandók parancsolgatni, és gyűlölik, ha nekik parancsolnak, akik nem a hatalomhoz hűek, nem egy bizonyos céghez, vagy csoporthoz, hanem a nyílt vita, az egyenlőség, az őszinteség és az igazság eszméihez." - Ezek már Mark Slouka író szavai. Erősen elgondolkodtató, hogy a mai nyugati átlagpolgár milyen neveltetésben részesült, hiszen úgy tűnik: pincsikutyaként elfogadnak bármit, amit politikai vezetőik beteg módon megálmodnak, legyen szó szabadságuk korlátozásáról, életszínvonaluk drasztikus romlásáról, háborús retorikáról, avagy a posztmodern térben fogant őrült ideológiák dogmáiról.
Ranschburg Jenő az emocionalitás és a nevelési folyamat vezetése alapján kategorizálta a szülőket, ennek megfelelően a hideg-meleg és korlátozó-engedékeny ellentétpárok mentén írta le a nevelési stílusokat.
- HIDEG KORLÁTOZÓ - tekintélyelvű, lelketlen diktátor.
- MELEG KORLÁTOZÓ - túlféltő, örökké aggodalmaskodó.
- HIDEG ENGEDÉKENY - gyermekét elhanyagoló.
- MELEG ENGEDÉKENY - minden tekintetben optimális szülő.
Amikor annak idején, még gyerekfejjel néztem a Családi kör című tévéműsort, melyben négy kisfilmben mutatták be e négyféle attitűdöt, el sem tudtam képzelni, hogy miért jó a család bármely tagjának, ha letérnek az optimális ösvényről. Nincs olyan gyerek, aki ne meleg-engedékeny szülőre vágyna; s nincs olyan apa vagy anya, aki több örömben részesül azáltal, ha más utat választ. A meleg-engedékeny szülő képes kimutatni a szeretetét; odafigyel a gyerekére; választási lehetőséget kínál számára; kevés számú szabályt fogalmaz meg, de azok betartásához ragaszkodik. Megítélésem szerint mindez elsősorban kompetencia kérdése; aki képtelen elsajátítani e minden érintett számára optimális stílust, az egész egyszerűen alkalmatlan a szülői szerepre.
Vajon miért történik, hogy oly sokan letérnek az engedékeny vonalról, és a korlátozó attitűd mellett kötelezik el magukat? Az indok, mely ezen inkompetenciát magyarázni igyekszik, többnyire ugyanaz - legyen szó hideg, vagy meleg érzelmi tónusról -, ez pedig a féltés. A szülő - ténylegesen; avagy csupán a szavak szintjén, álságosan, diktatórikus hajlamát álcázva - meg kívánja óvni gyermekét valamiféle veszélytől. Pont ugyanez a dinamika érvényesül az állam és polgára között: a központi hatalom - a propaganda szerint legalábbis - meg szeretné védeni az egyént a rá leselkedő ezernyi szörnyű fenyegetettségtől (vagyis elsősorban önmagától). A kérdés csupán az, hogy amennyiben a család szintjén - intelligensen - a meleg engedékeny modellt részesítjük előnyben, úgy miként tudunk örvendezni egy erősen korlátozó állam láttán? És persze ugyanígy: ha szabad, autonóm polgári létre vágyunk, miként tudunk otthonainkban diktatórikus légkört fenntartani?
A túlzott szigor motivációja lehet az is, amikor gyermekeinket, tanítványainkat, neveltjeinket azért kínozzuk, mert apáról fiúra szálló szent meggyőződésünk, hogy csakis így formálhatunk belőlük életrevaló felnőtteket. (A központi hatalom és a polgár között e dinamika manapság nemigen jellemző; ez a Spártához hasonló katonaállamok sajátja.) Arthur Combs pszichológus is megerősíti, hogy e nézet ostoba téveszme csupán: "Sok laikus és néhány tanár is gyakran esik abba a hibába, hogy feltételezi: mivel a világ zord és az emberek néha elbuknak, a gyerekeket is korán meg kell ismertetni a kudarccal. (...) Ez azonban téves alapvetésre épít. Valójában egy jobbára sikeres múlt garantálja legjobban, hogy képesek leszünk helytállni a jövőbeni helyzetekben. Az igaz lehet, hogy a keménység és a talpraesettség sikeres problémamegoldások során alakul ki - de nem a kudarc átélése, hanem épp a kudarc sikeres elkerülése révén."
A világ rengeteget változott a mögöttünk hagyott évtizedek során. Ami viszont makacsul tartja magát: még mindig tömegek gondolják úgy, hogy a szülő - illetve a pedagógus - elsődleges feladata a gyermeki engedelmesség kikényszerítése. Kevés dolog áll ennyire távol az igazságtól. A tudatos szülő és tanár elsősorban kiegyensúlyozott, boldog, független, önálló gondolatokkal bíró, életképes utódot, tanítványt nevel. A tudatos szülőnek és tanárnak nem okoz gondot a véleménykülönbség, mi több, még a pimaszságon sem akadnak fenn. Ami azt illeti: az ég óvjon minden gyereket a tekintélyelvű nevelőktől, akik a formális tiszteletet helyezik a legmagasabb polcra! A földi poklot készítik elő.
