"Don"t worry... be happy... take it easy..." - ezek nem csupán a popkultúra meghatározó frázisai, de alapvetően pozitív üzenetek is. A jézusi tanítás is kitér rá, hogy ne aggodalmaskodjunk a holnap felett; hogy ne vegyük magunkat túl komolyan; s hogy tisztában legyünk vele: az élet maga egy nagy kaland, egy játék csupán. "Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek." Igen ám, de Jézus arról is beszél - mi több: minden szava erre irányul -, hogy az élet nevű társasjátéknak is megvannak a maga szabályai és stratégiai elemei, melyeket érdemes ismerni, ha jól akarjuk játszani: "Legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő!" Ez is ugyanúgy buddhista intelem, akár az előbbi, s egyben az egyik legfontosabb újszövetségi tanítás. Ez az éberség összeszedettséget, koncentráltságot, fókuszáltságot takar. A modern pszichológia a divatos mindfulness kifejezést használja nagy előszeretettel, amikor az itt és mostban való tudatos jelenlétről beszél.
"A tudatos jelenlét azt jelenti, hogy képesek vagyunk közvetlenül, nyílt szívvel odafigyelni arra, amit éppen csinálunk, rá tudunk hangolódni arra, ami az elménkben, a testünkben és a külvilágban épp történik”. - így szól a Teasdale, Williams és Segal által rögzített alapdefiníció. Nem tűnik túl bonyolultnak, ahogyan az élet egésze sem az, mégis megdöbbentő, hogy a többség milyen távol van ettől az attitűdtől. Szinte hetente hallunk olyan borzalmakról, amikor egy-egy kamasz a vonat alá sétál, mert fülhallgatója által kizárja a külvilágot, és egy egészen más univerzumban merül el, mint amiben éppen kéne. Legyünk igazságosak: ifjúkorunkban a legtöbben magunk sem voltunk a fókuszált figyelem nagymesterei, ezzel együtt is az látjuk, mintha az újabb generációk egyre rosszabbul teljesítenének e téren. Egyes kutatások szerint nyolcszázszorosára nőtt a figyelemzavaros fiatalok száma - ez valami egészen döbbenetes adat. Jómagam a legtöbb pályakezdővel a pókerteremben találkozom, ahol én játékosként, ők pedig osztóként próbálnak szerencsét. Tudni kell: ez nem egy igazán bonyolult szakma, csupán egyetlen dologra van szükség: némi koncentráltságra. Ki kell osztani a lapokat, és a licitálást követve irányítani kell a játékot. Ennyi. És mit látok? Sokaknál nemhogy a tétek nyomon követése nem megy, de az olyan egyszerű műveletek is problémát jelentenek, mint a visszaadás. A terem újonc alkalmazottai nyolcszázas vaktétnél simán behúzzák a játékosok ezres zsetonját, s egyszerűen elfelejtenek visszaadni. Nincs arról szó, hogy ne tudnák megoldani a különbség kiszámításának nem különösebben összetett műveletét. Egyszerűen csak nem figyelnek. Jómagam pedig ott ülök és azon merengek: vajon mi járhat ezeknek a srácoknak a fejében? Semmi más dolguk sincs, mint katonás fegyelemmel arra koncentrálni, amit épp csinálnak. És nem megy, mintha valahol egészen máshol járnának... Mondhatnánk: még jó, hogy nem szívsebésznek mentek, mert ott némiképp komolyabb galibát is össze lehet hozni; ám ha belegondolunk, a fókuszáltságnak ez a szintje még egy Tesco pénztárba is kevés. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy néha ők is átkelnek forgalmas kereszteződéseken, vasúti átjárókon...
Richard Wiseman – az egyesült királyságbeli Hertfordshire-i Egyetem Pszichológia Tanszékének egyik vezetője – három évig tartó, négyszáz résztvevővel végzett kutatása során a szerencse természetét vizsgálta. Megfigyelései megdöbbentő következtetésre juttatták: a szerencse korántsem vak, ellenkezőleg, kifejezetten tanulható, irányítható. Azokhoz pártol, akik nyitottak, s képesek észrevenni az adódó lehetőségeket, hallgatnak a megérzéseikre, és kihasználják a véletlen helyzeteket. Kutatásait a Szerencseiskola című művében foglalta össze. A könyv több olyan kísérletet is említ, amelyben önmagukat szerencsésnek, illetve pechesnek tartó személyeket azonos szituációban figyeltek meg. Fortuna kegyeltjei észrevették a „véletlenül” földre ejtett bankjegyeket, a magazinban elrejtett információt, míg a szerencsétlenek átléptek felette, illetve átlapozták azt. Az éberség, a tudatos jelenlét tehát akkor is végtelenül kifizetődő, amikor a többség által vaknak, befolyásolhatatlannak és elérhetetlennek tartott szerencséről beszélünk.
Ami emberi kapcsolatainkat illeti, e téren talán semmi sem fontosabb, mint a tudatos jelenlét. Ismerjük azt az embertípust, aki érzékelhetően nem figyel arra, amit mondunk neki? Vajon lehet-e vele szoros barátságot, vagy intimitást építeni? Aligha. Ugyanilyen értéktelen és semmirevaló az a kapcsolat is, amikor mi játsszuk az érdektelen fél szerepét. Kishont Ferenc így ír A rokonipar virágzása című humoreszkjében: "Itt van Kálmán bácsi, a telefonrokon. Ez a fölöttébb távoli bácsikám, aki voltaképp apósom valamiféle hozzátartozója, gyakran fel szok hívni és megkérdi: 'Miért nem hívsz fel engem soha?' Kálmán bának pedigrés podagrája van, amely betegség tudvalevőleg rendkívül alkalmas arra, hogy hosszasan ecseteljék. E makacs kórnak köszönhető, hogy dolgozószobámban speciális, hangszóró-csatlakozással ellátott távbeszélő készüléket szereltettem be, amelynek hallgatóját nem kell felemelni csevegés közben. Ez az ötletes találmány lehetővé teszi, hogy a kezem szabad maradjon. Mialatt Kálmán bácsi kiönti szívét a kagylóba, én kétes értékű színműveket fabrikálok, estleg szundizom, vagy fejet mosok, néhanapján svédtornával ütöm el az időt. Az öregúr megszakítás nélkül sugároz a hosszúhullámon, feltéve, ha negyedóránként belehorkantok a telefonba: 'Mit nem monc, Kálmán bácsi, mit nem monc!' Csupán az okoz némi fennakadást, hogy cirka harminc perc után a derék aggastyán elölről szokta kezdeni a monológot..."
Amikor előadást tartunk, muszáj együtt lélegeznünk a közönséggel. Egy jó tanár is - többek közt - arról ismerszik meg, hogy folyamatosan pásztázza diákjait, s azonnal témát, stílust, beszédmódot vált, amint kezdi elveszíteni érdeklődésüket. Ha üzletet kötünk, elképesztő előnyt jelent, ha képesek vagyunk tárgyalópartnerünk fejébe belelátni - ehhez elengedhetetlen a tudatos jelenlét. A pókerről nem is beszélve, ahol minden mozdulatnak, szónak, hanghordozásnak jelentősége lehet. Közhelyes igazság, hogy a szerelemben is szinte minden a másikra való odafigyelésen múlik - az első randitól egészen az aranylakodalomig. Meghallgatni a másikat, ráhangolódni a szükségleteire, kitapintani a vágyait - a jó szerető itt kezdődik. De ne is siessünk ennyire előre, maradjunk csak a magányos vadász élethelyzeténél! A srácok többségének komoly nehézséget okoz, ha idegen nőket kell megszólítaniuk. Szórakozóhelyekre, fesztiválokra járnak, hogy ismerkedjenek, ahol is földbe gyökerezett lábbal bámulják a kiszemelt nagyvadat hosszú perceken át, ahelyett, hogy egyszerűen odasétálnának. Aligha fog meglepődni az intelligens Olvasó, ha azt állítom, hogy e téren is a tudatos jelenlét a legbiztosabb segítség. Létezik egy úgynevezett "state" állapot, vagy más néven parti-hangulat, amikor oldottak, mulatozásra hangoltak, közvetlenek, az adott helyen otthonosan mozgók, bárkivel könnyen szóba elegyedők vagyunk. A betegesen szorongókat leszámítva mindenki ismeri ezt a fajta felszabadultságot, hiszen százszor megtapasztalhatta ismerős, baráti társaságokban. Ugyanezt kell átmenteni az új, ismeretlen környezetbe. Ez már a mindfulness magasabb iskolája: itt egyszerre kell figyelnünk a külső és belső világunkra is.
Hitem szerint a tudatos jelenlét áldásai nem merülnek ki abban, hogy hétköznapi életünket magasabb minőségi fokozatba kapcsoljuk. Meggyőződésem, hogy az éberség az erkölcsi felemelkedés záloga is egyben. Az alapvető etikai szabályokkal - ne ölj, ne lopj, ne kezdeményezz erőszakot - a legtöbben maradéktalanul egyetértünk. Igen ám, de sokan vagyunk, akik nem érjük be ennyivel; s e passzív, akarattal nem ártó attitűdnél valamelyest komolyabb szinteket is ostromolnánk. Ártani ugyanis nem csak gonoszságból, de figyelmetlenségből is lehet. És itt nem csupán arról van szó, hogy rálépünk a másik lábára a villamoson, vagy hogy sebészként egy kótyagos hajnalon elbénázzuk a szívműtétjét. Bántani szavakkal, gesztusokkal is tudunk, ha nem érzékeljük megfelelően a másik érzékenységének határait. Nem állítom, hogy minden mimózaságot kötelezően tisztelni kell, sőt! Abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy ezeket a határátlépéseket csakis tudatosan érdemes megtenni, semmi esetre sem porcelánboltba tévedt, bamba elefánt módjára. A fókuszáltság abban is elengedhetetlen, hogy minket se érhessen méltatlan bántódás. Az emberiség oroszlánrésze permanens játszmákat folytat; néha egyoldalúakat (ezeket nevezzük szélhámosságnak), néha pedig mindkét fél részt vesz az együttes, egymást éltető öncsalásban. Ha kellő éberséggel bírunk; ha folyamatosan figyeljünk önmagunkat, a másikat, a szavak, a gesztusok, az egész kapcsolat dinamikáját, úgy aligha fognak bevinni minket az erdőbe. Sietek leszögezni: ez is a szerves része a moralitásnak. A világtörténelem során megszámlálhatatlanul sokan hirdették már az altruizmus, az önfeladás ostoba és mérgező eszméjét; a katolikus egyháztól kezdve az iszlámon, a kommunizmuson át egészen a posztmodern kor progresszív vallásáig. Ezekre csakis azok lesznek vevők, akik totál sötétségben tapogatóznak; akik még annyira sem éberek, hogy észrevegyék: fényes nappal kirabolják őket.
Őszintén hiszem, hogy bármibe is fogunk, azt érdemes tudatosan, teljes fókuszáltsággal végezni. A magam részéről nem is értem, miként lehet élvezni bármit is, amit félszívvel csinálunk, legyen az munka, játék, vagy szerelem. "Az igen legyen igen, a nem pedig nem." - csak hogy Jézus szavaival zárjuk a posztot.