Az erős hittel rendelkezők bizonyosak afelől, hogy a kereszténységnél nem létezhet tökéletesebb vallás. Biztosak abban is, hogy a Biblia minden lényeges kérdésre választ ad, függetlenül attól, hogy még a legfrissebb fejezetei is évszázadokkal ezelőtt íródtak, jóval az internet, a génsebészet és a gender ideológia megjelenése előtt.

"A kereszténység ez alatt a kétezer év alatt kitöltötte a maga civilizációs funkcióját. A helyzet az, hogy most már nem nyújt kellő erkölcsi megalapozást ahhoz, hogy a jelen technológiákkal, a jelen erőforrásokkal, lehetőségekkel, szellemi kihívásokkal a lépést tartani tudja." - állítja Puzsér Róbert a Más Világ múlt heti adásában, ahol elsősorban ökológiai kérdések kerültek napirendre. Ez a gondolat számos kérdést felvet. Először is: igaz-e, hogy a kereszténység egy sor jelenkori kérdésre nem ad, nem is adhat választ? Másodszor: létezik-e a Bibliának, illetve a keresztény tanításnak egy olyan általános és megbízható morális vonalvezetése, melyből egyértelműen következtethetünk a szükséges válaszokra az olyan kérdések kapcsán is, melyek évszázadokkal korábban fel sem merülhettek? Harmadszor: valóban kitöltötte-e a civilizációs funkcióját a jézusi tanítás? Valóban értjük-e és magunkévá tettük-e a lényegét? Negyedszer: eljön-e az az idő, amikor a kereszténység csakugyan nem nyújt már semmi érdemit, s csupán történelmi emlékként tartjuk majd számon?

Ha maradunk az ökológiai síkon, először is azt kell rögzítenünk, hogy a kereszténység születésekor a Föld népessége épp hogy meghaladta a negyedmilliárd főt. Ma már látjuk, hogy egy ekkora populációt a bolygó mosolyogva eltart. "Sokasodjatok, népesítsétek be a Földet!" - így szólt a bibliai parancs, melyben - az adott kort tekintve - nemigen találunk semmi kivetnivalót. Igen ám, csakhogy azóta harminckétszer annyian vagyunk, és a fene se tudja, hogy a régi instrukció érvényes-e még. Konrad Lorenz már 1973-ban, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című világhírű munkájában megkongatta a vészharangot, a vétkek között második helyen említve a természetes élettér elpusztítását, és első helyen annak fő okát, a Föld túlnépesedését. Úgy tűnik azonban, mintha senki sem olvasta volna könyvét. A mű megjelenésének idején 4 milliárdan éltünk a bolygón, 2022-ben pedig már kétszer annyian: pillanatokon belül elérjük a 8 milliárdot. A mezőgazdaság termelékenységét elképesztő módon fokozni kell, ha lépést akarunk tartani az egyre gyarapodó emberiséggel, miközben számos régióban már most is krónikus a vízhiány, a műtrágya-felhasználás pedig bőven elérte a tetőpontját. Persze nem biztos, hogy igaza van Konrad Lorenznek. A kutatók egy része szerint - megfelelő technológiai szintet elérve - akár 16 milliárdan, vagy még többen is lehetnénk; ember - vagy inkább Isten - legyen a talpán, aki tudja az igazságot. Egy viszont biztos: a kereszténységnek (és tegyük hozzá, a többi jelentős vallásnak ugyanúgy) nincs semmi érdemi mondanivalója e téren. A katolikus egyház a mai napig nem jutott el odáig, hogy áldását adja a gumi óvszerre, pedig a legbrutálisabb és legkezelhetetlenebb néprobbanás éppen Afrika keresztény régióiban érhető tetten.

"Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet!" Az ókor embere már a Paradicsomból való kiűzetés utáni világban él. Természetesen nincs és nem is lehet tisztában azzal, hogy táplálkozás tekintetében már messze jár a teremtett Édenkerttől. A homo sapiens - legközelebbi biológiai rokonaihoz hasonlóan - mindenevő, ami azt jelenti: alapvető étkei a húsok, halak, gyümölcsök, zöldségek. A mezőgazdasági forradalom - amikor kb. tízezer esztendővel ezelőtt nekiláttunk gabonát termelni - ugyan jócskán méretesebb embertömeg táplálását tette lehetővé, valamint biztonságosabbá is tette az élelmiszer-ellátást, egészségesebbé azonban semmiképpen. A mai napig az összes népbetegség visszavezethető a gabonaalapú táplálkozásra, a túlzott szénhidrát-bevitelre, ennek ellenére a különböző kenyérfajtákat mind vallásos tisztelet övezi. Nem mintha a kereszténységen túl más felekezetek jobb útmutatóval szolgálnának; a buddhisták vegetarianizmusa például kifejezetten életidegen (még ha spirituálisan érthető is). Nem egyszerű a képlet, hiszen ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy minden földlakó egészségesen táplálkozzon, afféle biokertészetté formálva a bolygót, úgy ez (a mai technikai színvonalon) aligha lakatna jól nyolcmilliárd éhes szájat. A vallásoknak természetesen ezzel kapcsolatban sincs semmiféle építő mondanivalójuk, hiszen már a földművelő korban jöttek létre, így csak halványan emlékezhetnek a hajdanvolt Édenkertre.

Azon túl, hogy a Biblia nem ad közvetlen útmutatást a jelen ökológiai problémái kapcsán, úgy tűnik, adekvát konklúziók sem szűrhetők le a keresztény alaptanításból. Erre enged következtetni Ferenc pápa első enciklikája is, melyet annak idején számos kritika ért. A "Laudato si" (Áldott légy) c. művet illetően - melyet ökológiai kiáltványként is emlegetnek - a belső, katolikus tábor legfőbb ellenvetése az volt, hogy felépítésében merőben eltér a hagyományoktól, mondhatni: méltatlan az eredeti tanítás emelkedettségéhez. A klasszikus vonalvezetés ugyanis úgy fest, hogy az egyházfő nagy hittételekkel indít, majd ezekből vezeti le mondanivalóját. Ferenc pápa nem így tesz, ő tisztán empirikus megállapításokat vet papírra, melyeket nevezhetünk jóindulattal alulról építkező teológiának; de mondhatjuk azt is, hogy a világ dolgairól alkotott szubjektív véleményformálásról van szó csupán. Márpedig ha a regnáló pápa - aki egy hangyányival jobban ismeri a keresztény teológiát, mint jómagam -, nem talált olyan dogmatikus kapaszkodókat, amelyre bolygónk megóvásának erkölcsi szálát felfűzhetné, úgy hitem szerint másnak sem igazán érdemes erőlködnie e téren.

"Amikor Krisztus eljött a Földre, akkor az emberiség azon az erkölcsi színvonalon állt, hogy ennyit tudott befogadni a szívébe, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat. Én azt hiszem, hogy az emberiség folyamatosan fejlődik, folyamatosan növekszik, és ahogyan az ember növekszik, úgy növekszik az Istene. Én azt hiszem, hogy a következő eljövetelben az emberiséghez tartozó istenségnek többet kell tanúsítania, és többet kell elvárnia az embertől, mert az emberiség megint csak kitöltötte, kimaxolta a saját létkereteit." Ezek újfent Puzsér mondatai, s részben igazat is adhatunk neki. Annyi bizonyos, hogy az emberiség valóban fejlődést mutat, még ha az általános tudati szint emelkedése nem is egyenes vonalú. Számos szégyenletes történelmi zsákutcáról tudunk beszámolni (megítélésem szerint néhány esztendeje ismét egy ilyenbe kormányozta magát a világ), mindenesetre a 20. század végére sosem látott morális magasságba érkeztünk. Az ezredforduló embere már csak hírből ismerte a rabszolgatartást, a nemi és faji diszkriminációt, elítélte a háborút és a fizikai agresszió minden formáját, továbbá megszabadult a kommunista rémálomtól is. (Azóta léptünk hátra párat: ma a világ a fehéreket tartja elnyomást érdemlőnek, tapsol a háborúnak és beteg nosztalgiát érez Marx és Lenin iránt.) Részben azért vitatkoznék az ország kritikusával: hitem szerint Jézus tanítását nem hogy kétezer évvel ezelőtt nem értették, de még manapság is képtelen befogadni az emberiség. Nem váltunk ítélkezéstől mentessé, sem tökéletessé, s meg sem közelítettük az evangéliumok által meghirdetett isteni minőséget, épp csak elindultunk az úton. Ennek a legnyilvánvalóbb jele az, hogy mind a mai napig nem jött létre egy általánosan elismert etikai kódex, melyre a Tűzföldtől Kamcsatkáig hivatkozhatnánk. (Az ENSZ által 1948-ban elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata valami ilyesmit célzott, ám az adott történelmi korban aligha tölthette be szerepét a teljes glóbuszon.) Ettől mostanság inkább csak távolodunk; a káoszteremtő erkölcsi relativizmus még sosem volt annyira népszerű, mint manapság. Az ember azt gondolná, hogy legalább a civilizált Európa mutat némi egységet és józanságot, ám ez is csupán illúzió. Hiába a Lisszaboni szerződés, hiába az EU Alapjogi Chartája, egészen elemi kérdésekben sem vagyunk képesek egyetérteni.

S hogy mi lesz a kereszténység jövője? A magam részéről képtelen vagyok örökkévalónak látni. Nyugat-Európa templomainak jó része ma már csupán múzeumként funkcionál; a civilizált ember anélkül lépett túl a jézusi tanításon, hogy megértette volna a lényegét. Afrikában és Latin-Amerikában a kereszténység ugyan még élő vallás, azonban lássuk be: a hosszútávú túlélést tekintve nem igazán ígéretes, ha e hitvilág csupán az alacsonyabb civilizációs fokokon vonzó és működőképes. Továbbá az sem mellékes, hogy a jelenkor számos kérdésére hiába keresnénk választ a Bibliában. Tudjuk: az emberi élet szent. Ám amikor mesterséges megtermékenyítésről, népességrobbanásról, vagy épp környezetvédelemről beszélünk, olyankor melyik ujjunkba harapjunk? S persze hosszasan sorolhatnánk a témákat, melyek kapcsán sem Jézus, sem az egyházalapító atyák nem adtak semmiféle útravalót. Van abban valami, amiről Puzsér Róbert beszél.