A pokol kapcsán számos tévképzet él a fejekben, amint ezt a címbéli közmondásban is tetten érhetjük. A legősibb, és ma már jellemzően csak mosolyt fakasztó téveszme az, hogy a borzalmas kínok helye a túlvilágon keresendő. Persze annak kapcsán, hogy mi vár ránk a halál után, csupán ködös fantáziaképeink lehetnek; arról ugyanakkor súlyos tapasztalatokkal bírunk, hogy földi pokol nagyon is létezik. A második hamis hiedelem az, hogy a kárhozat örökké tart. Földi poklaink igencsak különbözőek, ám szabadulni belőlük a legtöbbször nem különösebben nehéz. A harmadik, és bizonyára a legmegtévesztőbb vélekedés az, mely szerint a pokol valami félreeső helyen, a mélységes mélyben található, merre közönséges földi halandó nemigen téved. A valóság ezzel szemben az, hogy a pokol itt van a szomszédban, pontosan szemmagasságban. Gyakorlatilag bármikor belesétálhatunk és elboríthat, foglyul ejthet bennünket.
A pokol valójában nem más, mint a céltalansággal és döntésképtelenséggel konzervált kín. A legtipikusabb lakói a hosszútávú haldoklók, akik hónapokon, sokszor éveken át élet és halál közt vergődnek. Egy életigenlő döntéssel léphetnének jobbra, a gyógyulás irányába - értelemszerűen ez a legpozitívabb forgatókönyv. Vagy simán feladhatnák, megbékélten fogadva a csendes távozást. Azonban megmaradni a permanens haldoklás állapotában - végtelenül beteg játszma, mely minden érintett - beteg, orvos, hozzátartozó - számára a földi poklot hozza el. Egy jó tollú drámaíró bizonyára remek darabot tudna írni e tömény gyötrelemből. Egy kellően perverz vallási vezető talán szentnek és tisztító erejűnek látná e fájdalmat. S bizonyára a pszichológia felkent szakemberei is tudnának pár szót szólni az együtt viselt szenvedés léleknemesítő voltáról. Ám ez akkor is csak pokol, mégpedig a legpusztítóbb fajtából. Mindannyian voltunk már betegek, ágyhoz kötöttek, szenvedve nyöszörgők. Nem csupán a fizikai fájdalmat éreztük kínzónak, de azt is, hogy le kellett mondani programjainkat; egy rövid időre kimaradtunk az életből. Abszolút találóan mondjuk ilyenkor: "ez a nap az ördögé". Egyetlen reményünk az effajta bitang órákban az, hogy biztosan tudjuk: holnap, de legkésőbb holnapután már minden sokkal jobb lesz, s végre elhagyhatjuk ezt a dermesztően sötét alvilágot. De mi járhat azok fejében, akiknek ilyen reményeik nem lehetnek?
Világos, hogy nem könnyű a gyógyulás és meghalni sem mindig egyszerű. Ám aki ép elméje birtokában éli napjait, annak előbb-utóbb muszáj meghoznia a döntést. A bölcsek azt mondják: aki teljes életet élt és tiszta lelkiismerettel várja az elmúlást, annak könnyű a távozás, így rendszerint simán átalussza magát a másvilágra. A hosszú haldoklás többnyire azokat jellemzi, akiknek van még elintéznivalójuk e Földön. Nyilván az volna az üdvös, ha az érintettek tisztán látnák, mi ez a feladat, mi ez az elvarratlan szál, ami még itt tartja őket. Ha még ezzel sincsenek tisztában, az a legpusztítóbb vakság. Tökéletesen értelmetlen minden szenvedés, amely nem a tisztánlátás felé vezet. Jordan Peterson így ír a Túl a renden című művében: "Most azt képzeld el, hogy annyira félsz, hogy már azt sem engeded megtudni magadnak, mit akarsz! A tudás azonnali reményt jelentene, és a reményről már lemondtál. Van okod megőrizni a tudatlanságot. Talán attól tartasz, hogy nincs semmi, amire érdemes vágyni; attól, hogy pontosan meghatározod, mit akarsz, azonnal (és túlságosan is egyértelműen) megtudod, mit jelent a kudarc; attól, hogy a kudarc a legvalószínűbb kimenetel; és végül attól, hogy ha meghatározod a kudarcot és elbuksz, kétségkívül tudni fogod, hogy te voltál az oka, hogy rajtad múlt. (...) Attól is félsz - bár más okból -, hogy mások megtudják, mit akarsz. Először is, ha rájönnének, esetleg elmondanák neked, és akkor te is tudnád, hogy hiába küzdöttél teljes erődből a tudás ellen. Másodszor, ha rájönnének, megtagadhatnák tőled, amit igazán akarsz, amire vágysz, és azzal még nagyobb fájdalmat okoznának, mintha a legmélyebb vágyaid (és ezzel együtt sebezhetőséged) titokban maradtak volna."
Haldokolni mindazonáltal képletesen is lehet. Élhetünk olyan faluban, városban, országban, amelyet egyetlen porcikánk sem kíván. Gyűlölhetjük munkahelyünket, házastársunkat, szomszédainkat is. Még a saját testünkben is érezhetjük magunkat idegennek. Semmi sem indokolja, hogy ne változtassunk mérgező környezetünkön. (Minden olyan törvény, vallási parancs vagy illemszabály, amely korlátoz bennünket ilyen természetű döntéseinkben, értelemszerűen hamis és elvetendő. A vasfüggöny bevezetése rabszolgát farag mindenkiből; Kim Dzsongun rémuralmában épp úgy, mint Zelenszkij Ukrajnájában. A válás egyházi tilalma is embertelen és erkölcstelen volt évszázadokon át. A japánok se normálisak, ha abban látják a morál netovábbját, amikor egy teljes pályafutáson keresztül hűségesek munkaadójukhoz...) Az életünkkel csakis mi magunk rendelkezünk, így a felelősség is a miénk, hogy merre lépünk tovább. A rózsaszín szcenárió nyilván mindig az, ha úgy találunk rá az elégedettségre, hogy közben nem kell mindent felégetnünk magunk mögött. Ha helyrehozzuk a házasságunkat; kibékülünk a szüleinkkel; összebarátkozunk a szomszédokkal; megtaláljuk az örömöt munkánkban, hivatásunkban, s képessé válunk szeretni azt a testet, amelybe születtünk. (Ez utóbbi kapcsán is sokkal érdemesebb a szívünkre hallgatni, mint a progresszív ideológia képviselőire. Hiszen nem tűnik valami józan útmutatásnak az, hogy fogadjuk el a kövérséget, fogadjuk el a csúnyaságot, sőt manapság már a mosdatlanságot is, de a nemünket feltétlenül meg kell változtatni...) Ha a csendesebb út nem járható, úgy jöhet a radikálisabb lépés. Csupán az egy helyben topogás az, amely haldoklás idején elviselhetetlen és aligha hoz megváltást. Nem is értem, miért teszik ezt oly sokan.
A legtöbben ismerik a tanult tehetetlenség klasszikus példáját: a cirkuszi kiselefántot madzaggal egy cölöphöz kötik, hogy ne kóboroljon el. Kikötött lábbal nem mozoghat - ez olyan mélyen bevésődik, hogy felnőttkorában - amikor már az egész cirkuszi sátrat is simán elhúzhatná - meg sem próbál szabadulni, valószínűleg még tűzvész esetén sem. Így élünk mi is. Ha fiatal korunkban azt verték a fejünkbe, hogy úgysem változtathatunk a sorsunkon, e mérgező üzenet akár önbeteljesítő jóslattá is válhat. Muhammad Ali meglehetősen jól ismerte ezt a jelenséget: „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”
A félreértelmezett pozitív tanítások ugyanide vezethetnek. A buddhista elfogadás csodás. Ha bármilyen élethelyzetben képesek vagyunk megőrizni töretlen életörömünket, az valami parádés attitűd, ám a legkevésbé sem jelenti azt, hogy nem kéne a számunkra ideális állapotokra törekedve aktívan tennünk önmagunkért. Félreértésre adhat alapot az a világlátás is, mely szerint a szélsőségek, a radikális lépések feltétlenül kerülendők, a kompromisszumok ugyanakkor minden esetben megúszhatatlanok. Ez a hozzáállás esetenként a pokol legmélyebb bugyrát is képes szükségszerű középútként láttatni. (Igaz, hogy a férjed esténként kékre-zöldre ver, de még ez is sokkal jobb, mint ellenszegülni, vagy lelépni...) A valóság ezzel szemben az, hogy puszta konfliktuskerülésből fakadóan túlságosan gyakran kötünk kompromisszumot, akár húsba vágó kérdések kapcsán is. (Elég, ha csak az Európai Unió jelenlegi ámokfutására gondolunk. A tagállamok zöme fülét-farkát behúzva szavaz meg olyan szankciókat is, amelyekkel leginkább önmagukat szúrják tökön.) Pedig muszáj volna látni: a középutas gondolkodás nem jelent sem szervilis sodródást, sem renyhe tétlenséget. Csupán annyit kéne megérteni, hogy a földi pokolnál semmi sem rosszabb. Bármelyik irányba is mozdulunk, csak nyerhetünk vele.
A pokol nem a halál után vár az emberre. Épp ellenkezőleg. A pokol maga a haldoklás. Képletesen, és a szó legszorosabb értelmében is. Az egyén és a társadalom szintjén egyaránt. A haldoklás sosem jelent egyirányú utat, kétfelé is indulhat az ember. De mindig érdemes a lehető legrövidebbre fogni.
ANYÁM EMLÉKÉNEK. LEGYEN NEKED KÖNNYŰ A FÖLD!
