Van egy ország, amely olyan szellemi óriásokat adott a világnak, mint William Shakespeare, John Locke, John Stuart Mill, Charles Darwin, Bertrand Russel, vagy épp Stephen Hawking. És ugyanez az ország most szemmel látható módon elindult a totális elhülyülés útján. Elég csak bepillantanunk a Buckingham palotába, hogy megértsük, miért tart ma ott a világ, ahol. Elég csak egy jelentéktelen bulvárhír erejéig beleszagolnunk a nyugati levegőbe, s már nem is csodálkozunk azon, hogy a 21. században, a Föld jólétének csúcsán mekkora ökörségekre vagyunk képesek. Káoszteremtéssel, karanténokkal, háborúkkal és szankciókkal büntetjük saját magunkat, mintha valami elborult szekta mazochista tagjai volnánk mindannyian. Az őrület a tettek mélyén, a megváltozott gondolkodásmódban keresendő.

A hír a következő: a 86 esztendős Lady Susan Hussey - II. Erzsébet egykori udvarhölgye és bizalmas barátja, Vilmos trónörökös keresztanyja - több mint hatvan év szolgálat után távozik a Buckingham-palotából. Az ok: rasszista botrányba keveredett... Történt ugyanis, hogy az idős asszony egy fogadáson szóba elegyedett a színes bőrű Ngozi Fulanival, a Sistah Space nevű szervezet vezetőjével, s a beszélgetés során annak származására is rákérdezett. Fulani többször is elmondta: Nagy-Britanniában született, brit állampolgár. Susan Hussey nem hagyta annyiban. Felmenőiről kérdezve kiderült, hogy a szülők a karibi térségből érkező bevándorlók. "Na, tudtam, hogy a végén eljutunk idáig, tehát maga karibi!" - csettintett diadalmasan az egykori udvarhölgy, mintha egy nehéz rejtvényt fejtett volna meg. Nos, ennyi a bűne. Ennyi az egész sztori. Ngozi Fulani a Twitteren közzétette a csevegés részleteit, s ez elég is volt ahhoz, hogy egy 62 éves pályafutásnak véget vessen. A brit királyi család hivatala közölte: "Elfogadhatatlan és mélységesen sajnálatos megjegyzések hangzottak el a párbeszéd során." Vilmos herceg szóvivője külön nyilatkozatban szögezte le, hogy a rasszizmusnak nincs helye a brit társadalomban, és a rendezvényen elhangzott megjegyzések elfogadhatatlanok voltak. Ezzel párhuzamosan Ngozi Fulani intézményes rasszizmusról posztol, és szinte elélvez a gyönyörűségtől, hogy eljátszhatja az áldozat szerepét... A kérdés számomra immáron nem az, hogy mi lesz az angol társadalommal, mert az már szemmel láthatóan elveszett. (Egy egészséges közösség erőteljesen felzúdulna a történteken, ám a britek agyát már érzékezhetően, s tán visszafordíthatatlanul átmosta a progresszió.) A kérdés az, hogy mi itt, Közép-Európában képesek vagyunk-e még józanul értelmezni ezt a látszólag jelentéktelen, ám nagyon is beszédes történetet. Adott egy 86 esztendős nénike, akinél már egyáltalán az is csoda, hogy jár-kel, mozog, kommunikál és még nem ment el teljesen az esze. Tudjuk azt is, hogy egész felnőtt életét a királyi család szolgálatában töltötte; lehet némi fogalma a diplomáciáról. Ez az idős asszony - érzékelhetően minden bántó szándék nélkül, sőt inkább közvetlenül és barátságosan - beszélgetést kezdeményez. Az ő kommunikációs eszköztárában még nem számít udvariatlanságnak, ha megkérdezzük, honnan való a másik. Ezt a gesztust a világtörténelem békés időszakaiban soha, sehol nem tekintették tolakodóan bántónak, sőt mindig is az érdeklődés, a másikra való odafigyelés megnyilvánulásának számított. Ma, Londonban: ez maga a tömény rasszizmus. Mindegy, mi volt évezredeken át. Mindegy, hogy a szándék barátságos. Csak meg lehessen sértődni rajta! Gondoljuk bele, mi történik, ha minket kérdeznek meg egy társasági összejövetelen! Kihúzzuk magunkat, és büszkén közöljük: magyarok vagyunk. Egy percig sem érezzük bántónak a kérdést, s pláne nem érezzük szégyellnivalónak a származásunkat. Ha némi lélektani igényességgel közelítjük a témát, azt fogjuk találni, hogy rasszista attitűdöt kizárólag Ngozi Fulani mutatott azzal, hogy pironkodik felmenői miatt. Ő már egy büszke brit, aki mélyen megveti múltját, s a karibi térség lakóit. De a posztmodern 21. század nem őt bünteti vállalhatatlan hozzáállása miatt, hanem azt az ártatlan öregasszonyt, aki szelíd csevejt kezdeményezett... Ami pedig messze a legszomorúbb: a királyi család az élére áll ennek az elmebeteg gondolkodásmódnak. Ezek után kitől várhatnánk, hogy őrizze mindazt a hagyományt, értéket és az értelem fényét, melyet megóvni érdemes?

Azt mondják: ez a legnagyobb rasszista botrány azóta, hogy Harry herceg és felesége, a részben afroamerikai származású Meghan interjút adott Oprah Winfrey-nek. A kétórás műsorban szó esett azokról az időkről, amikor Meghan még első gyermekét várta, s a királyi udvarban felmerült a kérdés: vajon milyen lesz a bőrszíne a kicsinek. Harry elmondta, e rasszista megnyilvánulások jelentős szerepet játszottak abban, hogy Amerikába költöztek. Értjük ezt? Feleségül vesz egy igazi bombacsajt, egy sikeres színésznőt, akivel a nők 99%-a boldogan cserélne, majd azon mimózáskodik, hogy a bőrszín kérdése egyáltalán szóba kerül. Ez valami olyan mélységesen mély ostobaság, hogy a közép-európai blogger csak értetlenül pislog. Hiszen Harry választásában megkérdőjelezhetetlen motiváció a fizikai vonzalom. Meghan vonzerejének pedig ugyanígy megkérdőjelezhetetlen alkotóeleme az afro-amerikai vérvonal. Mi ezzel a baj? Miért nem lehet azt válaszolni az érdeklődőknek, hogy remélhetően az anyuka szépségét öröklik majd a gyerkőcök? Ami engem illet: márciustól októberig sűrűn napozom, novembertől februárig pedig szoláriumba járok, hogy legyen némi színem. Mit nem adtam volna egy félvér szülőért... De egyáltalán: miért kell tabutémává tenni a bőrszínt? Ha van valami, ami képes konzerválni minden valódi rasszizmust - nem a királyi udvarét, mert az érzékelhetően nem létezik -, úgy a kibeszéletlenség, a tabusítás ennek a legjobb eszköze. Tucatnyi cigány származású cimborámmal olyan simán és gátlástalanul beszélgetünk mindenféle etnikai kérdésről, mintha egy focimeccset, vagy egy pókerpartit elemeznénk. Valójában ez a közeledés, ez a barátság alapja. Abból semmi jó nem származik, ha mindenki látja az elefántot a nappaliban, de senki sem meri a nevén nevezni.

Itt tart ma Anglia. Rasszizmust lát ott, ahol ennek nyoma sincs, de képtelen felismerni, ha ténylegesen felüti a fejét. Mindent megtesz azért, hogy tabusítsa a témát, holott pontosan tudható, hogy a kibeszélés az egyetlen gyógyír. A cél pedig nem is kérdéses: életben tartani, folyamatos muníciót szolgáltatni az áldozatiság kultúrájának. Mindezt persze simán lesöpörhetnénk az asztalról, mondván: minket Magyarországon e kérdés nem érint. A valóság az, hogy nagyon is érint. A cigányság beilleszkedése több száz év elteltével sem valósult meg maradéktalanul, s ha az angolok progresszív mintáját követjük, úgy nem is fog soha. De a kérdéses jelenség nem csupán effajta primer tanulsággal szolgál. Az áldozatiság kultúrája azt hirdeti: szégyellje, ostorozza, büntesse magát mindenki, aki nem tartozik semmiféle áldozati csoportba. Ebből a gondolkodásmódból, ebből az alaptalan, de kollektív bűntudatból fakad a korlátlan bevándorlás támogatása, a szivárványos ideológia, a rendőrség és a határvédelem bénultsága, a fehérellenesség, a férfigyűlölet, a beteg létformák istenítése, a focisták térdepeltetése, de még a szankciós politika is. Semmi sem fontosabb, mint hogy kimaradjunk ebből az egész őrületből. Ennek az első lépcsőfoka az, ha képesek vagyunk kiröhögni Ngozi Fulanit, Meghant és Harryt, valamint az egész brit királyi udvart.

Valaha nagyra becsültük Britanniát. A zenéjüket, a focijukat, a tudósaikat, az egész kultúrájukat. Ma ott tartunk, hogy a VB negyeddöntőjét nézve képesek vagyunk a franciáknak szurkolni; s szinte már csak a Monty Python-csoport aranyköpéseit idézzük: "Hülye angolok, angol hülyék!"