"Üvölt a szél és kacag a Hold,

Anyám egy hajtó asszonya volt.

Boszorkányszombaton ellovagolt,

Sosem tudom meg, apám ki volt."

(Hobo Blues Band: A fattyú reménytelen szerelme és halála)

Fattyú, buzi, csóró, feka, biboldó... Mi a közös e kifejezésekben? Nyilvánvalóan a megvetés, a lenézés. Mindegyik fogalmat tálalhatnánk semleges, vagy akár pozitív módon is, ám mi legyártjuk a magunk gúnyos, bántó szókészletét, hogy ily módon is kifejezhessük negatív viszonyulásunkat. Pedig már az is egy valódi misztérium, hogy miért is e lenéző attitűd. Nem állítom, hogy a megvetés minden esetben kerülendő, azonban szerencsés lenne, ha ezt kifejezetten a bűnnel társítanánk, vagyis csakis a másik emberrel szemben tanúsított agresszió láttán éreznénk hasonlót.

"Csak azt akartam elmondani, hogy sajnálom és utálom azt a csúf életet, amivé a gyerekkoromat változtatták. Fattyú! Olyasmi volt ez, aminek az értelmére lassan és fájdalmasan kellett rájönnöm abban a korban, amikor az ember még fiatal hozzá, hogy filozofikusan elviselje a fattyúsága tudatát. Nehéz és fájdalmas dolog volt megérteni, hogy a szomszédok miért nem beszélnek soha az ember anyjával, meg hogy miért különb az embernél minden más gyerek az utcában. Mert azt viszont nem lehetett, hogy ne értsd meg. Rá kellett jönni, amikor az embert beíratták az iskolába, és amikor a többi gyerek, a gyerekek végtelen kegyetlenségével, mindjárt az első napon odakiabálta hazafelé menet az utcán azt a szót. És az ember hazamegy és megkérdezi, hogy mit jelent az a szó, és az embernek nem felelnek, nem felelhetnek..." - ily szívszorítóan vall ifjúkoráról Clive, Eric Knight Légy hű magadhoz című regényének főhőse. Ma már szinte hihetetlen, de alig száz évvel ezelőtt még ez az attitűd jellemezte a még oly civilizált Angliát is. Az ember csak pislog, hogy miért kell egy egyébként is szerencsétlen élethelyzetet tovább rontani ezzel az értelmetlen megvetéssel. Érdemes egy picit megpiszkálni a kérdést, már csak azért is, mert modellértékű: pontosan ugyanezt a struktúrát fogjuk látni számos egyéb társadalmi kérdés kapcsán is.

• ORTODOX TÉVESZME - A megvetés gyökere mindig valamiféle bűn, csakhogy az etikus ember kizárólag a bűntettet veti meg, nem az elkövetőt, valamint kínosan ügyel arra, hogy csakis valódi vétkek kapcsán emelje fel a szavát. Esetünkben szó sincs ilyesmiről. Egy hajadon teherbe esik. A gyerek apa nélkül nő fel. Ez minden. Tudjuk: van az a betegesen bigott világ, amelyben a házasságon kívüli szexualitás minden formája égbekiáltó bűn, ám ez csupán az emberi történelem rövidke, rosszízű fejezetét jellemzi. Az ősközösségek woodstocki miliőjében szinte mindenki fattyúnak számított, az apa személyét a legtöbbször csak találgatni lehetett. Ez persze aligha jelentett gondot: a falu közösen nevelte a gyerkőcöket. Ma már szintén túl vagyunk e romlott attitűdön; egy olyan világban, ahol a szexualitás többé nem tabu és nem kötik korlátok, egy apa nélkül felnövő gyereknek sem kell skarlátbetűt viselnie. Ami a bigott múltat illeti: az külön megér egy misét, hogy mennyire keresztényi magatartás az érintettek meghurcolása, különösen a gyereké, aki aztán végképp nem tehet semmiről.
• REALITÁS - A valóság az, hogy a csonka család sohasem optimális. Ma sem könnyű felnevelni egy (pláne több) gyereket egyetlen fizetésből, száz éve különösen nehéz mutatványnak számított. Ám ez csupán az anyagi oldal. Legalább ilyen lényeges, hogy a gyerekek megfelelő érzelmi fejlődésében az apa jelenléte is meghatározó. A számos valós probléma közül éppen a megvetés és az ebből fakadó szégyenérzet az, amely simán kiiktatható, és egy érett és tudatos társadalom ki is iktatja. Gondolhatunk azokra nőkre is, akik egy teljes életet leélnek anélkül, hogy bárkinek bármikor kellenének. Ez tényleg kínos, mégsem bélyegzi meg őket a világ, legfeljebb pár rosszmájú súg össze a hátuk mögött, az aggszűz jelzőt aggatva rájuk. Vagy gondolhatunk azokra, akik elvetetik a nem kívánt utódot, majd egy életen át küzdenek mardosó lelkiismeretükkel. A gyermekét kihordó, megszülő és egyedül felnevelő nőről azt biztosan el lehet mondani, hogy döntése felelősségteljes és tiszteletreméltó.
• POSZTMODERN TÉVESZME - A posztmodernek sosem elégszenek meg azzal, ha az inga végre megáll középen, a humánum és a béke egyensúlyi pontján. Ők sportot űznek abból, hogy bosszút álljanak a múlt minden sérelmén. A radikális feministák például egyenesen azt hirdetik, hogy az apából legfeljebb az örökítőanyagára van szükség, minden egyéb szerepvállalás felesleges. Számukra az ideális társadalom az, amelyben a nők egyedül nevelik gyermekeiket, mely vállalkozáshoz az államtól várnak bőséges támogatást. Fals világképüket pontosan azzal az elvakult gyűlölettel és előítéletességgel hirdetik, ahogy annak idején a megesett lányokkal bánt a társadalom. Ha valaki szóba hozza azt a - fent már említett - pszichológiai alapvetést, mely szerint a gyerek optimális érzelmi fejlődéséhez apára is szükség van; vagy hogy morálisan megkérdőjelezhető mások megadóztatása, csakhogy a feminista szinglik gondtalanul nevelhessék csemetéiket, máris kiátkozás a sorsuk.

Ugyanezt a sémát látjuk tucatnyi egyéb társadalmi kérdés kapcsán. Az alacsony tudati szintű közösségek üldözték, illetve a mai napig üldözik a homoszexuálisokat. E vallási gyökerű megvetésnek az égvilágon semmi értelme nincsen, pont úgy, ahogy az idevágó posztmodern téveszmének sem, mely szerint a melegeket ünnepelni kéne. A valóság az, hogy ez egy rém szerencsétlen beállítottság. Elsősorban azért, mert az egyneműek hancúrozása nem alkalmas az utódnemzésre, így az érintetteknek a létezés egyik legfőbb örömforrását kell nélkülözniük. Beteg az a világ, amelyben a melegeknek és leszbikusoknak szégyenkezniük és bujdokolniuk kell, de beteg az is, amelyikben azt kell hazudnunk egymásnak, hogy ez egy tökéletes és minden igényt kielégítő orientáció. Lépjünk tovább a pénzügyek mezejére: voltak idők és kultúrák, amelyekben a nincstelenség szégyellnivalónak számított. Ez majdnem olyan ostobaság, mint Ferenc pápa agymenése, aki a szegénységet erénynek és követendő példának mondja. A valóság az, hogy csórónak lenni vacak dolog, kár ezt azzal tetézni, hogy még le is nézzük az érintetteket. A bőrszín és az etnikum kérdése is pontosan ilyen; a származásban nincs és nem is lehet sem szégyellnivaló, sem pedig alap az übermensch-tudatra. A valóság az, hogy az egyes népek között irgalmatlan különbségek lehetnek intelligencia, testfelépítés, várható élettartam, vagy épp civilizáltság tekintetében, ám ettől még minden élet pontosan ugyanannyira szent és sérthetetlen. Amilyen embertelen dolog bármely népcsoport kollektív megvetése - legyen az zsidó, cigány, fekete, kínai, orosz, vagy akár magyar -, pont olyan embertelen bármiféle progresszív kvótarendszer alkalmazása, vagy épp a cenzúrázás, a ködösítés, a téma kapcsán folytatott kutatások és tudományos publikációk korlátozása.

Aki ismeri az evangéliumokat, pontosan tudja, hogy Jézus egyik legmarkánsabb, állandóan visszatérő kommunikációs eleme az üres sztereotípiák, az alaptalan előítéletek, a rosszízű, kollektív megvetés ellen való felszólalás. Az irgalmas szamaritánus történetében fricskát ad a kiválasztott nép gőgjének, hiszen a sztori hőse egy mélyen lenézett etnikum tagja. A vámosról és a farizeusról szóló példabeszédben az előbbi a pozitív karakter, holott munkája - adószedés a rómaiak számára - joggal megvetett. A nők mellett is rendre kiáll, ami minden esetben megrökönyödést kelt korának zsigerileg patriarchális világában. Fontos látni ugyanakkor, hogy Jézus még véletlenül sem fúj progresszív kürtöket. Nem hirdeti belső szemináriumokon, hogy "legyetek kevésbé zsidók". Nem hazudja, hogy a vámos szakmája milyen frankó, csupán annyit állít, hogy ennek a szerencsétlen megélhetést választó fickónak is lehetnek értékei. Sosem mond olyat, hogy a férfi és a nő közt nincs semmi különbség. Mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy nem igazán kóser az, ha a házasságtörő asszonyt megkövezik, miközben a teremtés koronája ezt lazán, büntetlenül megteheti bármikor. Akkor már valamivel humánusabb az, ha mindenki életben maradhat...

"A finom megvetés kitünteti ízlésünket, ez az előjogunk, művészetünk, sőt talán erényünk is, a legmodernebb emberek erénye a modernek között." - állítja Friedrich Nietzsche, jómagam azonban zsigerből tiltakozom minden ilyen megnyilatkozás hallatán. A fintorgás persze mindenkinek elemi joga, azonban az alaptalan lekicsinylés, leszólás nem csupán a másikat bántja, de rettenetes öngól is egyben. Ellehetetleníti az együttérzést és a szeretetre való készséget, továbbá a morális tisztánlátásnak is búcsút inthet az, aki bűntelen embereket részesít megvetésben. Igaz, hogy rendkívül sokfélék vagyunk, de sem a származásra, sem a bőrszínre, sem a biológiai nemre, sem a szexuális irányultságra, sem a végzett szakmára, sem pedig az anyagi helyzetre nem mondhatjuk, hogy valódi értékmérő volna. Ha vannak is értékesebb és kevésbé értékes lakói e bolygónak, a különbségeket aligha ezek a jellemzők adják.