Lassan egy éve tart az orosz-ukrán háború, és én még mindig nem értem, mi értelme ennek az egésznek. Szerintem nem vagyok egyedül e dilemmával: az európaiak döntő többsége ugyanúgy értelmetlennek találja e barbár pusztítást és vérontást. Továbbmegyek: alig hiszem, hogy az orosz, vagy épp az ukrán átlagember átlátná, mire is megy ki a játék. De talán a tengerentúlon vannak páran, akik kapiskálják a lényeget.

 "A külpolitikánk nem egy okos, realista külpolitika, hiszen Oroszországból ellenfelet kreált, pedig nem szabadott volna. Hogyha az Egyesült Államok jó kapcsolatot alakított volna ki Oroszországgal, és feladta volna Ukrajna NATO-ba való felvételét, úgy gyakorlatilag szövetségesként léphettek volna fel Kína ellenében." - állítja John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora. 2008-ban, a NATO bukaresti csúcstalálkozóján fogalmazódott meg először Grúzia és Ukrajna esetleges csatlakozása, mely kérdés a tagországokat már 15 éve is erősen megosztotta. Akkortájt Oroszország még gyengének tűnt, s akár az is elképzelhető volt, hogy simán lenyeli a békát. Nem így történt: Putyin 2012-ben visszaült az elnöki székbe, s onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy ez az út békésen nem járható. Az USA azonban - valamiért - ragaszkodott eredeti elképzeléséhez és egyetlen lépést sem hátrált. "Ha megnézzük, hogyan alakult ki ez az egész: Putyin elnök kétségbeesett erőfeszítést tett arra, hogy elkerülje a háborút. 2021 decemberében elment addig, hogy részletes, írásos előterjesztést adott a NATO-nak, egy béketervet. Mert ekkor Ukrajna már mozgósította haderejét, hogy megtámadja a Donbaszt, és ő megpróbálta megelőzni ezt, nem akart háborút. És a NATO csak figyelmen kívül hagyta. Sosem vette komolyan, sosem tárgyalt róla." - ezek már Richard Black, Virginia volt szenátorának szavai. Mindez természetesen nem menti az agresszort; a háború első számú felelőse nyilvánvalóan Oroszország. Mindemellett úgy tűnik: lett volna eszköz a megelőzésre, ám az amerikai-ukrán tandem semmit sem tett ennek érdekében.

"A nagy kihívás az lesz a jövőben, hogy a nagyhatalmi politikára koncentráljunk, és maradjunk ki a kisebb államokkal való konfliktusokból. Ne legyen újabb Vietnám, ne legyen újabb Irak! Hogyha megnézzük, hogy a Közel-Keleten mit sikerült elérni katonai erővel a demokrácia terjesztése tekintetében: Afganisztán egy tragédia, Irak egy tragédia, Líbia egy tragédia, Szíria szintén egy tragédia. Ez történik, amikor katonai erővel próbálunk fellépni kisebb államok ellen." - Újfent Mearsheimer professzort idézem, aki szerint a realista politikusok évtizedek óta mindig felszólalnak az említett fegyveres konfliktusokkal szemben. Szerinte az Egyesült Államoknak semmilyen szempontból nem használ az efféle katonai agresszió. "Hogyha megnézzük az USA közvéleményét, akkor azt látjuk, hogy egyáltalán nem akarnak háborúkat vívni. A köz érdeke az, hogy jólét uralkodjon az országban. Igazából az amerikai külpolitikai elit az, amely nagyon agresszíven viselkedik, nem pedig a mindennapi emberek. Ne feledjük, hogy mind Barack Obama, mind pedig Donald Trump megválasztása azon az ígéreten alapszik, hogy a soha véget nem érő háborúkat világszerte befejezik. Mindketten elbuktak, mert a külpolitikai elit visszahúzta őket ebben." Érdekes, hogy amíg egyesek háttérhatalmat, avagy - szarkasztikusan - a világ nem létező urait említik, addig mindenki csak mosolyog, hogy már megint egy összeesküvés-elméletbe csöppentünk. Amikor globalista elitről, vagy mélyállamról kezdünk beszélni, e kifejezések már jobban csengenek, s mintha nélkülöznék a konteós mázat, bár még mindig ködösek kissé. Az Egyesült Államok külpolitikai elitje azonban már éppen elég konkrét kört jelent - miközben pontosan az előbbiek szinonimáját látjuk. Lám, mennyi múlik a szóhasználaton...

Létezik tehát egy jól körülhatárolható csoport, amely élvezi a Demokrata Párt jelentős részének támogatását; befolyással bír az FBI-ra és a CIA-re; igyekszik dróton rángatni a mindenkori amerikai elnököt; pénzzel és nemzetközi propagandával támogatja a saját politikai ügynökeit szerte a világon, szemérmetlenül beleavatkozva az érintett országok belügyeibe; és ami a témánk szempontjából a legfontosabb: háborút provokál, vagy robbant ki bárhol, ahol csak szeretne. Oké, de miért teszi? Az egyik magyarázat szerint minden tudatosan és tervezetten történik. Az USA azért ugrasztja össze az egészen 2022-ig remekül együttműködő Európai Uniót és Oroszországot, hogy ezáltal - két legyet ütve egy csapásra - mindegyiket meggyengítse. Az energiahordozók piacán keletkező rések nagyszerű üzleti lehetőséget teremtenek pár amerikai nagyvállalatnak, ahogyan az ukránok felfegyverzése is. Richard Black így fogalmaz: "Fantasztikus mennyiségű fegyvert szállítunk, és ezzel a rakétákat és repülőgépeket gyártó Northrop Grumment, illetve számos egyéb védelmi iparági szereplőt rendkívüli módon felhizlaltunk az adódollárokból." Földi László egyenesen arról beszél, hogy a káoszkeltés a cél, s hogy a háborús és szankciós infláció is tudatosan gerjesztett: "Nyugat-Európában egyszer csak négy-ötszörösére emelkednek az árak. Ezt semmilyen objektív körülmény nem támasztja alá. Ez akkor következhetne be objektív értelemben, ha a gázkitermelés megszűnik, az olaj elfogy és hadd ne soroljam. Ez nem történt meg. Ez egy mesterséges dolog. Arról szól, hogy a világ igazi pénzügyi rendszerének, a dollár alapú pénzügyi rendszernek elkezdett inogni az alja. Mert nagyon sok a pénz, mindenkinél sok pénz volt. Nem vettek fel hiteleket. Nincs hitel - nincs kamat, nincs bevétel. Ergo mi a feladat? Égetni a pénzt. Hogy tudom égetni a pénzt? Felemelem az árakat. Mesterségesen. Mert egyszer csak elfogy az emberek pénze, egy idő után hitelhez folyamodnak, és akkor valóban az lesz, amit Davosban mondtak, hogy kipakolnak a házunkból, illetve visszamehetünk bérlőként..."

Mások szerint szó sincs efféle tudatosságról, épp ellenkezőleg: felelőtlenséget és dilettantizmust látunk. John J. Mearsheimer is azok közé tartozik, akik nem hisznek a sokak által hangoztatott tervezettségben: "Azt gondoltuk, hogy tudjuk, mit csinálunk. A Biden-adminisztráció olyan emberekkel van tele, akik túl nagy önbizalommal rendelkeznek. Eszükbe sem jutott, hogy ez egy tragédiává fog fajulni. És nem gondolom, hogy megértették, hogy mi fog történni ennek nyomán Európával." Természetesen nem én leszek az, aki eldönti majd, hogy a világpolitika viharait korbácsolók agyafúrt gonosztevők, avagy ostoba, gondatlan idióták. Még csak arra sincs tippem, melyik a kevésbé megnyugtató, melyik vezet nagyobb katasztrófához. De egyet biztosan tudok: nincs harmadik lehetőség.