Aligha ez volt a legsziporkázóbb beszélgetés, melyet valaha hallottam. Puzsér Róbert hozta a szokásos formáját: virtuóz módon szónokolt; minden jóízű röhögés, melyet a közönség produkált, az ő szavait kísérte. Kár, hogy zsigeri antikapitalizmusát elővéve csupa ökörséggel traktálta a nagyérdeműt. Vele szemben a libertariánus Ecsenyi Szilárd gyakorlatilag minden felmerülő kérdés kapcsán helyes és védhető álláspontot képviselt, igazán sajnálatos, hogy ezt - minden karizma híján - valami végtelenül sótlan kommunikációval adta elő. A legnagyobb gond nem is az, hogy a laikus hallgató simán Puzsért hozza ki a szópárbaj győzteséül. Sokkal bántóbb, hogy nem is alakult ki igazi nézetütköztetés; inkább csak párhuzamos monológokat hallhattunk. Kár érte, ez a diskurzus sokkal többet ígért.

Puzsér - mint mindig - ezen az estén is a marketinget kárhoztatja: "Az interneten nincsenek reklámok? Az internet elhozta nekünk a szabadságot, most már csak a mi tudatos, saját választásaink vannak? Mert egyre tudatosabbak a fogyasztók? Tényleg ebbe az irányba látjuk elmozdulni a közös tudatot? Hogy tesztoldalak működnek a termékspektrum minden elemére vonatkozóan, és ez alapján fogyasztanak az emberek?" Ebben a hozzáállásban nem az a legbántóbb, hogy leszólja az emocionális alapú döntéseket, miközben pontosan tudja, hogy választásaink oroszlánrésze érzelmi alapon történik. Még csak nem is az, hogy ezért a marketinget hibáztatja, miközben pontosan tudja, hogy az egyik legelemibb ösztönkésztetésünket ekézi. Már agytérfogatunk is elsősorban azért fejlődött ilyen indokolatlanul nagyra, hogy szavainkkal, gondolatainkkal minél hatékonyabban befolyásolhassuk, manipulálhassuk egymást, elsősorban a párválasztás során. A művészetek, a tudományok, a politika és az üzlet szinte csak melléktermékei a szexuális szelekció nyomán kifejlődött, tisztán reklámcélokat szolgáló, végtelenül kreatív elménknek. Az igazán visszatetsző az, hogy Puzsér kommunikációját is elsősorban a csomagolás adja el. Ha e szóban forgó vitáról lehántanánk a szónoki körítést és száraz tesztoldalakra bíznánk a tartalmi igazságok kielemzését, csúnya buktát könyvelhetne el. Pontosan tudja magáról, hogy jól forgatja a szót, szereti is hallani és hallatni a hangját. Egészen groteszk a reklámok világának zsigeri gyűlölete egy olyan ember részéről, aki még önmagát is jórészt marketingből építi fel.   

A libertárius gondolat legfőbb kritikája minden esetben a társadalmi szolidaritás hiánya, e kérdés természetesen a kétórás beszélgetés során is napirendre került: "Amikor az állam megpróbál atyáskodni, akkor valahogy mindig náluk marad, a politikai érdekkörnél ez a pénz, és aztán bambán nézzük, hogy jé, hát nem osztották újra. Jé, a fene nagy vadkapitalista Egyesült Államokban sokkal szolidárisabbak a gazdagok. (...) Hogy lehet ez? Azért, mert itt már elfojtották a szolidaritást, itt már kihalt belőlünk, remélhetőleg nem örökre, de elaltatták bennünk ezt a képességet. És miért? Mert hazudtunk magunknak, önáltattuk magunkat, hogy egyenlőek vagyunk. Tehát amikor álszent módon megjegyzed, hogy a vadkapitalizmus elhozná a farkasok korszakát... valójában pont a szocializmus szavatolja azokat a jogi garanciákat, hogy a farkas farkas legyen, a bárány meg bárány. Az úgynevezett vadkapitalizmusban azonban legalább lehetőség lenne, hogy a sikeres ember önzetlenül, magától adjon. Az az igazi segítség, amikor én közvetlenül, hathatósan, közvetítő nélkül - aki majd eldicsekszik négyévente a politikai kampányban - tudok segíteni. Ettől lenne egészséges a társadalmunk." Ezek Ecsenyi Szilárd szavai, melyekkel jómagam ugyan maradéktalanul egyetértek, Puzsér Róbert azonban a legkevésbé sem: "Az a helyzet, hogy a gazdagok adakozása a legrosszabb, a legalja, a leghitványabb kamu és szélhámosság. Kenjék a hajukra a jótékonyságukat, meg az adományaikat! Vegyenek részt a közterhekből!" A semleges hallgató e ponton akár azt is mondhatná: mindkét álláspont legitim és egyenrangú; egész egyszerűen másként gondolkodik egy jobbos és egy balos. Azonban Ecsenyi Szilárd elszalasztja a lehetőséget, hogy bemutassa: filozofikus tekintetben e két megközelítés korántsem egyenértékű. Nem tér ki rá, hogy a homo sapiens alapbeállítottságától függetlenül a jobboldali gondolat a helyes és logikus. Ugyanis vagy az van, hogy az ember természeténél fogva jó és adakozó - ez esetben az állami újraelosztás totál felesleges, a társadalmi szolidaritás, az elesettek felkarolása automatikusan, külön szervezés nélkül, decentralizált módon megvalósul. Vagy pedig az a helyzet, hogy az ember sokkal inkább önző és kíméletlen - no de akkor a minket képviselő állam miért is legyen másmilyen?

"Az emberek különböznek, valóban. De amellett, hogy az emberek nem egyenlőek - és tényleg rettenetes elképzelés volt géppisztollyal egyenlősíteni őket, rettenetes következményei lettek a 20. században -, ennek ellenére úgy gondolom, hogy egyenlőként méltányos bánni az emberekkel. Mert az ember nem pusztán a képességeinek, a tanultságának, a szemszínének, a testmagasságának és mindazon jellemzőinek az összege, melyek megkülönböztetik. Hanem ennél több. Az ember mérhetetlen entitás." Nos, ezek azok a puzséri mondatok, melyeket bármely kommunista párttitkár, egyházi prédikátor, házasságkötést celebráló anyakönyvvezető, vagy épp évzáró beszédet tartó iskolaigazgató megirigyelhetne. A semmitmondás csúcsteljesítményei, ráadásul ezt még percekig képes ragozni, szónoklatába szőve az "emberi méltóság" kifejezést, mely ugyancsak kevéske konkrét tartalommal bír. Ecsenyi Szilárd ezúttal is csendben hallgatja végig és egyetlen szóval sem reagál, holott ez az a mérföldkő, ahol a különböző filozófiák elválnak és más-más csapásokon folytatják útjukat. Mit jelentsen az, hogy "egyenlőként méltányos bánni az emberekkel?" Törvény előtti egyenlőséget? Mert akkor nincs miről beszélni, a barbárokon - nácikon, kommunistákon, hindukon, muzulmánokon és woke-progresszíveken - kívül mindenki egyetért; Puzsér és Ecsenyi akár kezet is foghatnak és evezhetnek tovább egy újabb témára. Avagy gazdasági egyenlőséget? De az meg maga a színtiszta kommunizmus! Egészen lelombozó, hogy egy kétórás beszélgetés során (mely tele van meddő prédikációkkal), nincs öt percük arra, hogy kölcsönösen tisztázzák, mit értenek egyenlőség alatt; illetve hogy a kevésbé egyenlőek közül ki és milyen mértékben támogatandó. Talán nem is képviselnek mérhetetlenül távoli álláspontokat, ám ez sosem fog kiderülni, mert mindketten csak a saját monológjukat erőltetik.

A vitaest egyik fő témájává nőtte ki magát a a lobbitevékenység, a korrupció, illetve a gigahatalommal bíró multinacionális cégóriások problémaköre. Hogy mindez gondot jelent, abban a felek maradéktalanul egyetértenek, csupán megoldási javaslataik térnek el. Puzsér a piacot korlátozná, Ecsenyi az államot. Igen jellemző az a pillanat, amikor az ország kritikusa kérdőre vonja beszélgetőtársát: hogy van az, hogy a korrupt politikust elítéli, de a lobbistát nem? Érdekes, hogy ez a kérdés a témát taglaló minden létező fórumon előkerül, mintha morális analfabéták társalognának. Mintha nem lenne nyilvánvaló és óriási különbség a magánszféra és a közszféra között! Könyörgöm: egy lobbista csupán a saját és a vállalata érdekeit képviseli, és nincs is egyéb dolga. Ez a küldetése, ezért kapja a fizetését, a jutalékát. Teljesen értelmetlen dolog volna lelkiismeret-furdalást éreznie azért, mert a környezetét a saját képére, a saját érdekei szerint igyekszik formálni. Ezt tesszük évezredek óta. A politikus azonban közpénzekkel játszik, ezért az ő morális felelőssége köszönőviszonyban sincs a lobbistáéval. A választópolgárokat annak sokszorosával károsítja meg, amit ő maga zsebre tesz, amikor az adódollárok (eurók és forintok) a hadiiparba, avagy bármely más, állami megrendelésben, illetve támogatásban részesülő szektorba vándorolnak. Persze, lehet értelmiségi szalonbeszélgetéseket folytatni a piaci szférában megjelenő megvesztegetésekről. Lehet eltartott kisujjal elhatárolódni a munkájukat végző lobbistáktól. De ha képesek vagyunk különbséget tenni közpénzek és magánpénzek között, úgy képesek leszünk arra is, hogy a korrupció fogalmát kizárólag a politikusokhoz kössük. A többihez ugyanis semmi közünk.