Szeretem a jéghideg italokat. Ami azt illeti, elborzadva tekintek mindazokra, akik langyosan isszák a sört, vagy bármi egyebet. Hogy a jeges élményeket szomjazó szükségleteim minden időben kielégülést nyerhessenek, kettős biztonsági rendszert alkalmazok. A hűtőszekrényünk ajtajában sorakoznak azok a bontott palackok és italos dobozok, melyekhez sűrűn nyúlunk - kóla, ásványvíz, narancslé, tej -, illetve az alsó polcon ugyanezekből még egy garnitúra, ezúttal már fektetve és bontatlanul. A "first in first out" rendszer tökéletesen működik; idővel családom kevésbé szögletes tagjai is megtanulták, mi a rend. Ha elfogy a bontott nedű, helyére egy hűtött kerül, annak megüresedett helyét pedig ugyancsak feltöltjük. Nincsenek langyos órák - apa permanens boldogsága szavatolt. Történt azonban a minap, hogy bohém és szétszórt kamasz fiam - lenyelvén az utolsó korty Coke Zero-t - elmulasztotta családi kötelességét. Rés nyílott a pajzson - jóllehet ez önmagában még nem jelentett volna világtragédiát. Tudniillik a kettős biztonsági rendszer azért is szuper, mert ezeket az időről időre előforduló fegyelmezetlenségeket transzparenssé teszi, s apa még azelőtt orvosolhatja a bajt, mielőtt az katasztrófába torkollna. Igen ám, de gyermekeim anyja nem csupán szerető szülő, virgonc konyhatündér és szuperszexi bombacsaj, de segítőkész is egyben. Ezen a tikkadt hétfő délutánon kiszúrta a hűtőben mutatkozó hiányt, s azonnal cselekedett is. Figyelmét azonban sajnálatos módon elkerülte az a tény, hogy valamely istenbarma vendégünk a szombat esti murira egy hagyományos, cukros kólával érkezett - melyet érthető módon a kutya sem bontott meg egész éjszaka -, s ezt az ihatatlan löttyöt helyezte az elfekvő szekcióba. (Ilyet ma már szalonképes, önmagára adó ember nem fogyaszt.) A világégés innentől megállíthatatlan. Apa minden egyes hűtőnyitás után elégedetten konstatálja, hogy minden a legnagyobb rendben, a kupak színe semmiről sem árulkodik. Majd eljő a drámai pillanat, amikor kiürül az első számú palack, s a kéz a hűtő mélyére nyúl... Ordítás, toporzékolás, a világ elsötétül...

Amint a fenti sorokat gépeltem, azon tűnődtem, hogy innentől kezdve tényleg mindenki számára világossá válik: nem vagyok teljesen normális. Még csak ki sem kellett színeznem... Ami még ennél is rosszabb, hogy beleállok. Nem is igazán indulatból, sokkal inkább filozofikusan, kifejtve, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ott áll előttem ez a gyönyörűség, aki pár órával korábban épp ezt a világégést igyekezett megakadályozni (miközben öntudatlanul elhelyezte és élesítette a robbanószert), s most még egy litániát is végig kell szenvednie... Valóban, ez nem az a pillanat amikor bárki szívesen hallgatná a világtörténelem legcsúfabb fejezeteit a katolikus inkvizíciótól kezdve a szibériai munkatáborokig, melyek mindegyike egy-egy jobbító szándékú gesztussal indult. Ám én vagyok olyan barom, hogy rázúdítom. "Az igazi szeretetnek nincs szüksége módszerre." - hirdette Szalézi Szent Ferenc, és ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. A jóindulat valójában édeskevés, szeretni JÓL kell. Itt most elbuktunk mindketten; ha intellektuális értelemben igazam is volt, az érzelmi intelligenciám - szokás szerint - totális csődöt mondott.

No de elég ennyi az önostorozásból, lássuk a lényeget! Szeretni igenis jól kell, a másik valós szükségleteit figyelembe véve. Ha teszünk valamit a másikért, azzal jó esetben használunk, de semmiképpen sem szabadna ártanunk. Az éretlen, ügyetlen, figyelmetlen gesztusok a legtöbbször persze ártalmatlanok, megmosolyogtatók. Mint gyerekeink óvodáskori rajzai, melyek akkortájt könnyet csaltak a szemünkbe, ám azóta is a pincében porosodnak. Ha a borzalmas segítségnyújtás a téma, nekem elsőre mindig a Vaklárma című film egy jelenete ugrik be, melyben a Richard Pryor által alakított főhős átsegít az úton egy másik vakot, hogy aztán mindketten egy hidraulikus emelőn, majd egy teherautó rakterében találják magukat... Podcastjában Hajós András nemrégiben megosztott egy történetet: "Egy alapítvány azzal foglalkozott, hogy nagyon nehéz helyzetben, szinte a hajléktalanság határán élő cigány embereknek művészeti terápiát tartva, festeni, rajzolni tanította őket. Én is elmentem egy ilyen kiállításra. Volt köztük valaki, aki nagyon jó volt, nagyon jó portrékat rajzolt és a következőt találtam mondani neki: 'Hát ez iszonyú jó, ezzel elmehetnél a Vörösmarty térre dolgozni.' Akkor így nézett, láttam, hogy ez valahogy nem tetszik neki, ezért mondtam, hogy 'hát nem is tudom... egyébként igazad van, hogy annyira nem érdekel, öt-hatezret lehet egy ilyenért elkérni...' Erre félrerángatott egy alapítványi munkatárs és azt mondta: 'András, ez az ember egy hónapban nem lát ötezer forintot. Miről beszélsz neki? Mit akarsz neki mondani?' Jó szándékkal, teljesen vakon voltam a tekintetben, hogy kivel beszélek, és az én szavaim, jóindulatú, szép, szerintem igazságos, szerintem arányos szavaim neki mit jelentenek. És kiderült, hogy minden szándékom ellenére egy nagyképű, budapesti köcsög voltam, aki őt valamire - mint ahogy az mindig szokott lenni - leokította, és emlékeztette arra, hogy neki nincsen pénze, és ő Borsodban el van dugva az utca végére. Ezt sikerült összehoznom a legjobb szándékkal." Számomra rém tanulságos e monológ - mintha saját magamat látnám-hallanám. Világos persze, hogy óriási tragédia azért itt sem történt, ahogyan kies otthonom hűtőszekrényében sem.

Máskor persze sokkal nagyobb a baj. Én elhiszem például, hogy a bevándorláspártiak egy része szívből segíteni kíván. Még ha szürreális őrültségnek hat is, nem kétlem, hogy egyesek feladnák a jólétüket másokért. Ismerjük Maria Ladenburger szomorú történetét: a 19 éves lány önkéntesként dolgozott egy menekülttáborban. Egy afgán migráns megerőszakolta, megölte, majd a folyóba dobta. Az áldozat apja - egy magas rangú EU-s tisztségviselő - még lánya brutális meggyilkolását követően is kitartott bevándorláspárti álláspontja mellett: egy migránsokat segítő alapítványhoz irányította a gyászolók felajánlásait... Ugyanígy: én készséggel elhiszem, hogy az Ukrajnát pénzzel és fegyverekkel támogatók között is akad pár olyan, akit az őszinte segíteni akarás mozgat. Naiv és irracionális ugyan, de láttunk már ilyet. És persze abban is biztos vagyok, hogy a transzneműeket támogatók egy vékonyka szegmensét ugyancsak a jó szándék vezérli. A baj csak az, hogy ezeknél az jelenségeknél már nem babra megy a játék. E jótétlelkek miatt a többségi társadalom hoz aránytalanul nagy és értelmetlen áldozatot, sokszor valódi sorstragédiák formájában.

Bármikor is, ha segítséget nyújtanánk bárkinek, legalább öt kérdést érdemes feltenni magunknak:

• VAN-E BENNEM SZERETET? - Ha nincs, úgy tettem merő képmutatás, vagy politikai akció, rosszabb esetben elvetemült káoszteremtés.
• MEGKÉRDEZTEM-E A MÁSIKAT, MIT SZERETNE? - Alig hiszem, hogy bárkit meg kellene, vagy egyáltalán meg lehetne menteni, ha ő maga ezt nem kívánja.
• BIZTOS, HOGY JÓT TESZEK VELE? - Egy alkoholista, vagy egy heroinfüggő válaszát előre tudjuk, ha megkérdeznénk, mire van szüksége. Nem biztos, hogy egy újabb adag a megoldás, még ha ő úgy is érzi.
• MÁSOKNAK NEM ÁRTOK? - Lehet, hogy a hajléktalannal jót teszek, ha beengedem a társasházba. Viszont valószínű, hogy közben hatvan másik családnak okozok aránytalan méretű kellemetlenséget.
• VAN-E BENNEM ALÁZAT, HOGY BELÁSSAM, HA TÉVEDTEM? - A politikai színezetű kérdések esetén pont a gőg az egyik legnagyobb gond. Egyszerűen nem fér bele az imidzsbe, hogy álláspontot váltsanak az érintettek. Fegyveres konfliktus, vérontás, polgárháború, világégés kell ahhoz, hogy a jóemberkedők elkezdjék végre belátni, mekkora bajt okoztak.

Világos, hogy nincs mindig idő a mérlegelésre. Két hete egy szélsőségesen féltékeny elmebeteg - két hónapos ismeretség urán - a 13. kerületi Véső utcában halálra késelte barátnőjét. A ház lakói az egész borzalmas haláltusát végighallgathatták, de senki nem cselekedett, csak amikor már késő volt. Az egész történet úgy döbbenet, ahogy van. A mi szerencsénk az, hogy ilyen esetekkel csak ritkán találkozunk. A legtöbbször bőven van időnk átgondolni, hogy nyújtsunk-e segítséget, vagy sem.

Ha elképzeljük, miként működik a Teremtő, lelki szemeink előtt egy kényelmes bőrfotelben pihenő öregurat látunk; egyik kezében egy pohár Hennessy, a másikban egy méretes kubai szivar. Néhány milliárd éve elpöckölte az első dominót, azóta csak figyeli a mozit, s nem igazán szól bele a történetbe. (Talán ő maga írta a forgatókönyvet, s pontosan tudja, mi lesz a sztori vége. De az is lehet, hogy mindannyian improvizálunk csak, és semmi sincs előre eldöntve.) Egy biztos: Isten nemigen veteti észre magát. Nem tapasztalunk látványos csodákat, nem halljuk hangját, jelenlétét semmiféle fizikai módon nem érzékeljük. Nagyon úgy tűnik, hogy az Úr nem igazán érez késztetést rá, hogy közvetlen segítségnyújtással beavatkozzon a világtörténelem alakulásába. Vagyunk egy páran, akik azt érezzük, hogy őrangyal vigyáz ránk, ám ezt aligha tudnánk bármiféle módon igazolni. Ha őszintén hisszük, hogy Isten a képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, talán nekünk is épp ideje lenne elsajátítanunk ezt a mentalitást. Hogy adott esetben képesek legyünk nyugodtan ülni a fenekünkön. Hogy ne pattanjunk fel minden egyes alkalommal, amikor valakinek kikötődött a cipője, vagy folyik az orra. Mert nem csupán azt érdemes megtanulnunk, hogy mikor kell mentőövet dobni a másiknak, de jó ha felismerjük azt is, amikor erre az égvilágon semmi szükség nincsen.