Nem vagyunk egyformák. Nagyon nem. Jómagam készséggel elfogadom, hogy a gyenge idegzetűek számára mindennél fontosabb a konfliktuskerülés. Lelkük rajta! Csakhogy ez nem az én világom. Ahol annyira rettegnek a vélemények ütköztetésétől, hogy tiltásokkal, korlátozásokkal, cenzúrával védekeznek az intellektuális konfrontációval szemben, ott engem is elveszítettek.

Ismerjük a konfliktuskerülő férj jellemző karakterét. A horgászbot helye fixen a hátsó kijárat mellett; elég az első hangos szó az asszonytól, s két perc múlva már árkon-bokron túl jár... Ez a fajta megküzdési stratégia kétségkívül garantálja a békét, a kérdés csak az, hogy milyen áron. Az elkerüléssel ugyanis nem csupán a vitának mondunk nemet, de magának a kapcsolódásnak is. Való igaz: létezik számtalan társas cselekvés, amely szavak nélkül is élvezetes lehet. Táncolni, zenélni, focizni, vagy szexelni simán lehet anélkül, hogy bármit is szólnánk egymáshoz. Csakhogy ezekből a néma aktusokból aligha épül valódi intimitás, arról nem is beszélve, hogy ismerőseink jelentős hányada nem zenél, nem bánik jól a labdával és nem is kívánunk ágyba bújni velük. Pontosan érzékeljük: emberi kapcsolódásaink döntő többsége a szavak útján épül, s ahol kommunikáció folyik, ott szinte mindig megjelenik a nézetkülönbség lehetősége is. Kizárni csak úgy lehetne, ha minden beszélgetésünket az udvarias, felszínes csevegésre korlátoznánk, ámde ezzel pont a lényeget irtanánk ki. Áruházi eladóként, telefonos ügyfélszolgálati dolgozóként, avagy a szomszéddal a liftben együtt utazó társasházi lakóként teljesen adekvát a semmitmondó könnyedség. No de barátainkkal és rokonainkkal még az ünnepek során sem azért találkozunk, hogy kínosan feszengve, erőltetett mosollyal valahogy túléljük azt a néhány órát.  

Elmúltam ötven. Ez törvényszerűen azzal jár, hogy ma már gyakrabban járok temetésekre, mint esküvőkre. A nagyszüleim generációjából régen elveszítettem mindenkit; az utóbbi években már a szüleim nemzedékét tizedeli a halál. Az eltávozottak mindegyike eleven emlék bennem; némelyikük mosolyt csal az arcomra, mások máig betöltetlen, valódi űrt hagytak maguk után. De nincs köztük egyetlen egy sem, aki miatt ostoroznám magam, hogy nem használtuk ki megfelelően az együtt töltött földi évtizedeket. Pedig a valóság az, hogy nem vagyok valami példaértékű rokon. A legtöbben úgy távoztak el, hogy életük utolsó éveikben már feléjük sem néztem. Még sincs bennem semmi hiányérzet. Mindenkivel úgy kapcsolódtam, ahogyan lehetett. Egyszerűen be kell látni: a rokoni szálak nem jelentenek automatikusan mély és pótolhatatlan közösséget. A legtöbbjükből csupán egy fejfa, egy név, egy arc, s pár jópofa sztori marad meg számunkra, semmi egyéb. A genetikai összetartozás ritkán jár együtt spirituális kötődéssel. Ez van.

Fantáziátlan rokonai persze mindenkinek vannak, velük nem sokra megyünk. Hasonló a helyzet a gátlásos, szorongó ismerőseinkkel is; nyilván nem fogunk se pszichoterapeutát, se gyógypedagógust játszani - többnyire őket is hanyagoljuk. A csalódást leginkább azok az asztaltársaságok jelentik, ahol felüti a fejét némi gondolat, van is késztetés a jelenlévőkben, hogy szóljanak, ám a cenzúra kívülről érkezik: ezt most hagyjátok abba; ez nem az a pillanat; erről nem illik; váltsunk témát stb. Ilyenkor valósággal fel tudok robbanni. Nem azért böjtöltem-unatkoztam végig a korábbi percek semmitmondó csevejét, hogy most, mikor végre kezdünk megérkezni, valaki visszarántson mindenkit a langyos pocsolyába. Az egyik legdurvább ilyen eset a pókerteremben történt, amikor egy "Fuck Orbán" feliratú baseball sapkát viselő fickó rám szólt, hogy ne politizáljak... Majdnem ráborítottam az asztalt... Természetesen minden ünneprontó a békéről papol. Pauline O'Reilly ír szenátor szavait a szájkosártörvény kapcsán már sokan és sokszor idéztük: "Korlátozzuk a szabadságot, de a közjóért tesszük." No persze... Ez az elgondolás minimum három sebből vérzik. Először is: még ha tökéletesen jó szándékot feltételezünk, pszichológiai tekintetben akkor is kárt okozunk, az elfojtás ugyanis jócskán mérgezőbb és gyilkosabb, mint a szabadjára engedett szó. Másfelől morálisan is indokolatlan mindenféle cenzúra, hiszen egy békésen közölt vélemény sosem hordoz agressziót, szemben a tiltással, amely önmagában is maga az erőszak. És végül harmadszor: a másik elhallgattatása a legtöbbször még csak nem is jó szándékú tett. Még csak nem is arról van szó, hogy mindkét tábort lefegyverezzük. A kedvezményezett narratíva simán lemehet, csupán reagálni tilos. Ahogy a belga miniszterelnök is megfogalmazta: jobb lett volna, ha Orbán befogta volna a száját... Hát, sajátos demokrácia-értelmezés, az már szent.

Ezzel ki is hajóztunk a közélet vizeire. Látjuk, érzékeljük, mi a nemzetközi módi manapság: tömény képmutatás minden szinten. Elég csak a decemberi EU-csúcsra gondolni. A 27 kormányfő mindegyike tisztában van azzal, hogy Ukrajna uniós csatlakozásáról beszélni totálisan értelmetlen, 100%-ig jelképes ügy csupán, mégis erre vesztegetik az idejüket. A legtöbben azzal is tisztában vannak, hogy országaik érdekeivel tökéletesen ellentétes volna e bővítés, mégsem mernek egyetlen szót sem szólni ellene, mert ugye jobb a békesség... Ungár Péter, az LMP társelnöke is ezt hozza fel podcastjában: "Ukrajna EU-tagsága: nincs ilyen valójában. Ez egy kölcsönösen elmondott hazugság, amit szerintem az ukránok is tudnak, mégis mi vagyunk megint az elsők, akik elmondjuk, hogy ez nincs. Miért nem hagyjuk, ha tudjuk, hogy nem lesz, ha mindenki tudja; miért nem hagyjuk, hogy ne mi mondjuk ki, hogy nem lesz?" Számomra mindazonáltal nem kérdés, hogy Orbán helyesen jár el, amikor nem áll be a színészkedők közé. Lehet érvelni azzal, hogy erkölcsileg helyesebb az őszinte szó, mint a tapintatos mellébeszélés. Lehet hivatkozni arra is, hogy ilyen a magyar karakter. Megemlíthető az is, hogy pont ez az oly egyedülálló, szókimondó attitűd miatt áll hazánk állandó reflektorfényben. De a lényeg mégiscsak az, hogy negyven éven át éltünk egy velejéig hazug rendszerben, s a Fidesz pont azért jött létre, hogy annak véget vessen. Nem kéne asszisztálni ahhoz, hogy egy pont ugyanolyat építsünk fel magunk köré. Az Európai Uniónak akkor, és csakis akkor van létjogosultsága, ha annak döntéseit az őszinte és tiszta szándékok vezérlik, s ha képesek vagyunk egymással nyíltan kommunikálni. 

Én nem hiszem, hogy a békességhez vezető út a meghunyászkodás volna. Épp ellenkezőleg: a nyugalmat és a kiegyensúlyozottságot az biztosítja leginkább, ha bármikor képesek vagyunk megvédeni magunkat; ha vannak érveink és azokat merjük is használni. Emlékszem: a kilencvenes évek elején, amikor a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára jártam, a tanári kar jelentős része elkötelezett reformkommunista volt. Egy vállalkozás-gazdaságtan előadáson, ahol az óraadó az MDF-et megvető kritikával illette, a levegő is megfagyott a teremben, amikor felszólaltam és kiálltam Antall József mellett. A tanár az előadást követően leült mellém és még hosszasan elbeszélgettünk. Nemhogy problémám nem lett az ügyből, de másfél év múlva már az ő cégénél dolgoztam... Én nem hiszek a tekintély alapú igazságokban sem. Egy álláspont nem válik szentté attól, ha a belga miniszterelnök - vagy épp a német kancellár, esetleg a francia elnök - meghirdeti. Az Európai Unióban is pont az lehetne a szép, ahogyan az alapító atyák megálmodták: ha mindenki szabadon képviselhetné és kommunikálhatná az érdekeit, és senkinek nem kéne rettegve-megzsarolva beállni az ideológiai fősodor együtt bégető birkái közé. És ugyanígy: egy családban, egy baráti társaságban is érdemes a lehető legszabadabban kommunikálni, egy percig sem félni attól, hogy valaki majd megsértődik. (És akkor mi van?) A pc, az eltörléskultúra, a woke-progresszió már meg is nyerte a civilizáció bedarálásáért folytatott háborúját, ha hajlandóak vagyunk önkéntes cenzúrát alkalmazni, elnémítva-feláldozva hangunkat egy hamis béke oltárán.