Ezúttal nem kellett sokat törnöm a fejem, mi legyen a bejegyzés címe. Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítójának legújabb videója, mely a jelen poszt témáját adja, egyben a címet is tálcán kínálja. "Az anyagi függetlenség a nő problémája" - ezt állítja a csaknem húszperces monológ. Én pedig azt gondolom: ez merőben téveszme.
Bedő messziről indít. Azokról az időkről mesél, amikor az emberiség oroszlánrésze még mezőgazdasági tevékenységeket végzett. Elismeri, hogy a nők több ezer éven át kiszolgáltatott helyzetben voltak, elsősorban testi adottságaik miatt. A gépesítés előtt a földművelés kifejezetten nehéz fizikai munkát jelentett, ehhez férfierő kellett. A közrend is messze elmaradt a modern időkétől; egy egyedülálló nő aligha érezhette magát biztonságban. Mindezekből fakadóan a nő számára - hacsak nem kívánt kolostorba vonulni - nem is igen kínálkozott egyéb út, mint hogy összekösse az életét egy munkabíró-oltalmazó férfiéval. Igen ám, csakhogy jelenleg 2024-et írunk. Már csak az emberiség elenyésző töredéke dolgozik az agráriumban, ráadásul a földet sem ökörrel szántják manapság. Az izomerő munkapiaci értéke gyakorlatilag megszűnt, s leszámítva a barbár bevándorlók által lakott városrészeket, a civilizált világ szingli női már védelmi szempontból sem szorulnak rá a férfitársra. Munkát vállalhatnak, pénzt kereshetnek, önálló életet élhetnek - viszont úgy tűnik, hogy e szabadság széthulló társadalmakhoz és demográfiai válsághoz vezet.
Tisztázni érdemes: az idő kereke nem forgatható vissza. Ahol az iszlám nem kerül hatalomra, feltehetően sosem lesz többé olyan világ, amelyben a nők bármilyen tekintetben jogfosztottnak számítanak. Bedő is realista, ő sem kalkulál ilyesmivel. Sietek hozzátenni: nem ér semmit az a demográfiai fellendülés, amelyet csak erőszakkal lehet kikényszeríteni. Erkölcsileg egyetlen helyes világ létezik: amelyben a férfiak és a nők egyaránt szabadok, s mindenki olyan életmódot választ, amilyen a szívének kedves - tökéletesen függetlenül annak demográfiai következményeitől. A múltat visszasírók aljassága nem csupán abban mutatkozik meg, hogy szimpatizálnak a nők alávetettségének gondolatával. A mögöttes motiváció legalább ilyen szörnyű. A férfiaknak ugyanis - helyzetükből fakadóan - évszázadokon át nemigen kellett arra gyúrniuk, hogy különösebben vonzókká váljanak, illetve hogy annak hosszútávon megmaradjanak. Szexepilnek épp elégnek bizonyult, hogy ők a kenyérkeresők, akik munkájukkal eltartják a famíliát. 2024-ben ez már piszok kevés. A múltban élők többnyire ezt a kényelmet siratják. Nem akarnak udvarolni, figyelmes szeretővé válni, megtanulni kommunikálni; tesznek a divatra, az ápoltságra, a hajdan volt sportos karcsúságra. Tessék őket úgy szeretni, amilyenek, hisz mégis csak ők (voltak valaha) a családfenntartók...
"Ha bizonyos szint fölé megy a nők keresete, ami azt jelenti, hogy a gyerekeiket a saját maguk által megkeresett pénzből és a férfiből kiperelt gyerektartásból már el tudják tartani, zömében elválnak. És nem minden esetben azért, mert egy igazi kutyaütő mellett vannak." Ez Bedő Imre alaptézise, kiindulópontja, mellyel már önmagában is vitába szállnék. Az én tapasztalatom nem ez; még sosem láttam olyat a széles környezetemben, hogy egy nő felrúgott volna egy normálisan működő kapcsolatot, csak hogy jómódú szinglivé válhasson. Meggyőződésem, hogy a faképnél hagyott férfiak döntő többsége nagyon is felelős azért, ha nem volt képes fenntartani az izzást, a szenvedélyt, a kapcsolódás izgalmát. "A fogas kérdés ugye az, hogy az anyagilag függetlenedett nőt hogyan lehet megtartani." Szerintem nincs ebben semmi nagy varázslat: pont úgy, mint az anyagilag kiszolgáltatottat; ha jól szeretjük. De menjünk is tovább, Bedő elmagyarázza a miérteket: "Kulturálisan, civilizációs, több ezer éves, neveltetési, kötelezettségi szempontból a nőbe nincs belekódolva az, hogy ha lehetőséget kap a függetlenedésre, akkor is otthon kell maradni." Szemben a férfival, akinek - korábban perceken át erről beszél - generációkon át az tanították, hogy tűrni kell; hogy történjen bármi nehézség, legyen az asszony bármilyen házsártos, a család az első. Ami azt illeti, én ezt sem érzem ennyire fekete-fehérnek. Jómagam akármerre nézek, a kiegyensúlyozott, stabil házasságokban mindkét fél részéről hasonló mértékű elköteleződést látok, miközben egyikük sem áldozza fel magát; egyik sem mond le a saját álmairól; s egyikük sem visel el a másiktól olyat, ami józan ember számára elviselhetetlen.
Túl a nemek közti differencia - vélt vagy valós - problémáján ez ügyben, Bedő Imre töprengésével kapcsolatban felmerül egy általánosabb gond is. "Kulturális kötelezés nélkül nincsen tudatalatti kötelesség és tűrés. A tudatalatti kötelesség és tűrés az, hogy tudod: ez a dolgod és nem szállsz ki ebből. De ahhoz úgy kellett nevelkedjél, az kell lennie a mércének legbelül, hogy te eltűrd ezeket a dolgokat. És most egyáltalán nem erre biztatnak. Tehát arra van szükség, hogy egyfajta kulturális önkötelezés jöjjön létre." Imádom az ilyen mondatokat, hiszen tökéletesen bemutatják a 21. századi konzervativizmus tarthatatlanságát. Lépjünk hátra kettőt, indítsunk egy picit messzebbről! Ha a közösségben élő homo sapiens normáit vizsgáljuk, azt kell mondanunk, alapvetően három pillért látunk: a törvény szigorát, a társadalom tagjainak vizslató tekintetét, valamint belső meggyőződésünket. Bedő az első pillért nem használhatja, mert az a válás adminisztratív tiltását jelentené, mely nem csupán meddő múltidézéssé silányítaná monológját, de nézőinek oroszlánrészét is hamar elveszítené. De nem használhatja a harmadikat, a tudatosságot, az egyén bölcsességét, a belső meggyőződést sem, hiszen ezek a liberalizmus hívószavai, s ő pont ezek ellen harcol. Marad a kettő közti, tökéletesen értelmetlen és semmiféle létjogosultsággal sem bíró szürke zóna, melyet igyekszik oly módon legitimálni, hogy a "kulturális" jelzőt aggatja rá. Bevallom: én mindig rosszul vagyok ezektől a konzervatív maszatolásoktól, s Bedő filozofálgatását is áthatja a bizonytalanság: pár mondat alatt eljut a kötelezéstől az önkötelezésig, melyek gyakorlatilag egymás ellenpontjai. Ráadásul tudatalatti kötelességről beszél, aminek végképp nincs se füle se farka. Pontosan azon kéne dolgoznunk, hogy kitakarítsuk a tudattalan kamráit és mindent, amit vállalunk, amit kötelességünknek érzünk, amit teszünk, azt tudatosan tegyük. Nincs tehát ilyen, hogy "kulturális kötelezés". Léteznek törvények és létezik belső meggyőződés - a kettő közt nem léteznek további szintek. Az sem igaz, hogy a tűrés, hogy a család egyben tartása önmagában értéket jelentene. Ez minden esetben matematika és mérlegelés dolga, még akkor is, ha a felelősségteljes ember többnyire a konzervatív utat járja. Csakhogy ez legyen mindig tudatos döntés, és a legkevésbé sem homályos, tudattalan kötelesség, melyet a társadalom rosszalló pillantási erőltetnek a tömeggel együtt bégető, együtt masírozó tucatemberre.
A nő lelép, ha pénzhez jut? Talán igen. De akkor annyit is ért az a románc. Ha férfiként a vagyonom az egyetlen, ami vonzóvá tesz, akkor tényleg nem fogok tudni megtartani egyetlen anyagilag független nőt sem. Akkor annyit is érek. Onnantól viszont hívjatok nyugodtan Sugar Daddynek!
