Egy normális világban magasról tennénk a politikára. Béke volna, jólét és kifogástalan közbiztonság. Senkit sem érdekelne, hogy ki a gazdasági miniszter, vagy hogy melyik bajszos fickó elnökli az országgyűlést. De nem abban élünk. Napjaink egyre átpolitizáltabbak, s a párthovatartozás lassan nagyobb szakadékot jelent ember és ember között, mint bármi egyéb. Mintha nem is ugyanabban a világban léteznénk. Ugyanazt az eseményt egész másként ítéli meg Amerikában egy demokrata és egy republikánus szavazó, illetve idehaza egy Orbán-fóbiás és egy kormánypárti. Sokszor azt érezzük: nem is kéne egy társadalmat alkotnunk, simán feloszthatnánk országainkat két, vagy több részre, hogy mindenki kapjon olyan kormányt, amilyet csak akar (és amilyet megérdemel).

A földrajzi alapú decentralizációt jól ismerjük. Az Egyesült Államokban saját kormányzattal rendelkezik minden tagállam, ahogyan Németországban is a szövetségi tartományok, illetve Svájcban az egyes kantonok. De miért csak területi alapú felosztás létezik? Legalább a fantáziálás szintjén eljátszhatnánk azzal a gondolattal, mi lenne, ha politikai alapon hasítanánk három-négyfelé egy országot? Így lehetőséget teremtenénk minden jelentős pártnak, hogy valós hatalommal bíró kormányt, kormányprogramot és költségvetést adjon. Képzeljük el, hogy az 50 milliós népességű Bergengócia ezt az utat kezdi járni! Meghatározó pártjai - a konzervatívok, a liberálisok és a szociáldemokraták - párhuzamosan felállítják a maguk adminisztrációját, s intézik azok ügyeit, akik rájuk szavaznak. Nem négyévente, hanem - mondjuk - évente. Az állampolgár, a vállalkozás, vagy épp a civil szervezet az ügyfélkapuján keresztül október 31-ig nyilatkozik, hogy a következő évben melyik kormányzat alá kíván tartozni. Az egyes kabineteknek két teljes hónap áll a rendelkezésükre, hogy a beérkezett adatok alapján elkészítsék költségvetéseiket.

Polgár Petra - ahogyan bárki más a hagyományos politikai szisztémákban - döntése meghozatalakor alapvetően két tényezőre támaszkodhat. Az első a szubjektív szempont. Talán Petra családja ükapjáig felmenően mindig is baloldali volt, így puszta hagyománytiszteletből a szociáldemokratákat választja. Ekkor a következő évben az általa befizetett adók és járulékok a szocdem államkasszába folynak, s a központi szolgáltatásokat is a szociáldemokrata üzemeltetésű kórházak, iskolák, szociális intézmények nyújtják számára. Talán Petra szívét a jóképű és ékesen szóló konzervatív miniszterelnök ragadja el, ezért voksát ide adja. De az is lehet, hogy magasról tesz a szubjektív elemekre, s kizárólag a haszonelvűség vezérli, így a liberálisokra voksol, mert ők ígérik a legalacsonyabb adóelvonásokat. Azután beköszönt az új esztendő, s Petra nap mint nap tesztelheti döntését. Világosan látja majd, hogy a választott párt betartja-e ígéreteit. Megtapasztalja azt is, milyen minőségű központi szolgáltatásokat kap, s kibeszélheti szomszédasszonyaival többek közt azt is, hogy a másik két szektorban mekkorák a kórházi várólisták. És hamar világossá válik, hogy a három struktúra közül melyik az, amely működőképes egyáltalán.

A szociáldemokraták progresszív adózást, magas minimálbéreket, átfogó segélyrendszert, talán még kisebbségi kvótákat és alapjövedelmet is ígérnének. A konzervatívok beruházásösztönző és családtámogató politikát folytatnának, míg a liberálisok a lehető legalacsonyabb adókban, s minimális központi szolgáltatásokban gondolkodnának. Borítékolható, hogy melyik kormány jelentene csődöt leghamarabb. Valószínűleg az ország összes lumpenproletárja a szocikhoz csapódna, míg az aktív réteg meghatározó tömege a másik két pártot választaná. Egy ilyen éles, párhuzamos megmérettetésben villámgyorsan kiderülne, mennyire működésképtelen a baloldali álom. Két választásuk maradna mindössze: vagy feloszlatják magukat, vagy markánsan irányt váltanak egy fenntartható működést célozva, számos baloldali programelemüknek búcsút intve. A harmadik, a történelmileg egyetlen sikeres eszközük, az állami erőszak alkalmazása nem jöhetne szóba, hiszen Bergengócia alkotmánya mondaná ki, hogy október 31-ig bárki szabadon leválthatja a saját kormányát, továbbá mindhárom kabinet rendelkezne saját rendőrséggel.

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti elképzelés csupán nyers utópia. Egyfelől kidolgozatlan, hiszen egy ország közös dolgait - határvédelem, külügy stb. - valakinek mégiscsak intéznie kell. (Ez lehetne egy kormányok felett álló szerv, amelyben az egyes pártok a támogatottságuk arányában képviseltetik magukat.) Ám a vázolt elképzelés nem csupán kiegészítésre szorul, de jelen körülmények között egyenesen kivitelezhetetlennek is tűnik. A fő problémát az állami nyugdíjban látom; abban a sok millió szavazópolgárban, akik már jövedelemadót nem termelnek, viszont komoly államháztartási költséget jelentenek. Az ő szavazataikra senki sem hajtana, így érdekeiket sem képviselné senki. (Persze csodás világ lenne a miénk, ha ez az egy probléma volna az állami nyugdíjjal, de ez már egy másik kérdés.)

Ami azt illeti, én nagyon szívesen élnék egy ilyen - párhuzamos kormányokkal működő - világban. Mert simán lehet, hogy a politikusok itt is egymást köpdösnék és karaktergyilkolnák, azonban a mezei választópolgárok közt végre megszünhetnének az árkok. Egy ilyen világban senki sem szidhatná a másik tábor miniszterelnökét, vagy legalábbis nem sok értelme volna, hiszen mi köze hozzá? Világos, hogy ez egy sok sebből vérző, jelenleg megvalósíthatatlan modell, de azért nagyon kipróbálnám. Évszázados hazugságok lepleződnének le röpke hónapok alatt.