Minden arab terrorista. Minden pap pedofil. Minden politikus korrupt. Ismerősek ezek? És persze ismerjük a zsidó, a skót, a szőke nős és a rendőrvicceket is. Sztereotípiáink javarészt negatívak, így értelemszerűen bántóak is lehetnek. No de mit lehet ezzel kezdeni?

A baloldali válasz mindig ugyanaz: mindenestül ki kell irtani az előítéleteket. Nem számít, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Az sem érdekes, hogy a sztereotípiáknak lehet-e bármiféle haszna, önvédő eleme. A baloldal szimplán csak kijelöl egy áldozati csoportot, azután nagy hangon belekürtöli a világba: el a kezekkel a védenceinktől! Politikai hatalom birtokában ez tiltásokat, korlátozásokat, cenzúrát, a szólásszabadság drasztikus megnyirbálását, vagy akár gondolatrendőrséget is jelenthet. Onnantól kezdve az érintettek érinthetetlenné válnak, függetlenül attól, hogy valóban áldozatok-e, valóban szelídek-e, valóban ártatlanok-e. A klasszikus liberális vonal ennek szöges ellentéte. E szerint: amíg nincs fizikai atrocitás, vagy törvény előtti megkülönböztetés, addig mindenki azt gondol, azt érez és azt mond, amit csak akar. E filozófia szerint az egyes "áldozati" csoportok tagjainak óriási a felelőssége abban, hogy életükkel, magatartásukkal lerobbantsák magukról a rájuk nehezedő sztereotip terhet. A balosok ezzel még véletlenül sem foglalkoznak. Ők csakis a többségi társadalom reakcióit figyelik árgus szemekkel, botrányra éhesen.

Amennyiben kifejezetten az etnikai előítéleteinkre fókuszálunk, pontosan tudjuk, hogy igen mély, evolúciós gyökerekkel bírnak. Csányi Vilmos így ír az Íme, az ember című művében: "Emberi sajátosságnak tűnik a gyermeknek az idegenekkel szembeni különös ambivalens reakciója. Öt-hat hónapos korban kezdik a babák az idegenektől való félelem, a xenofóbia jegyeit mutatni. Ez előtt az életkor előtt bárkire rámosolyognak, ha megközelítik őket. A kritikus életszakaszban már csak a jó ismerősökre, közeli családtagokra, az idegenek pedig határozott elkerülési reakciót indukálnak náluk. (...) Kimutatták, hogy az 5-10 hónapos gyermekek pulzusa erősen felgyorsul, ha idegen közelíti meg őket. (...) A gyerekek idegenektől való félelme, a xenofóbia minden eddig tanulmányozott kultúrában kimutatható, és a félelmi reakció arányos az idegen és a családi környezet közötti esetleges etnikai különbözőséggel." Muszáj tisztán látnunk a tényt: az ismeretlenekkel szembeni bizalmatlanság abszolút természetes, nincs benne semmi gonoszság, mi több, adott esetben akár életmentő is lehet. "A mai időkben elképzelni is nehéz, hogy milyen ritkán lakott volt az emberek világa régen. Számítások szerint 20 ezer évvel ezelőtt 2-3 ezer ember élt Franciaország jelenlegi területén, és 6-10 ezer egész Európában. A 25-30 fős bandák 400-500 fős törzsekhez tartoztak. Ritkán találkoztak, és jobban féltek az idegenektől, mint ma. érdemes végiggondolni, milyen lehet az élete, a gondolkodása valakinek egy ilyen közösségben. Nincsen rádió, televízió, újság, és távoli rokonok, ismerősök se hoznak híreket. Minden információ forrása a közösség. Azt tudják, amire ők maguk emlékeznek, amiről naponta beszélgetnek, amit az öregek még felidéznek. Új gondolatok ritkán bukkannak fel, és még ritkábban fogadja be azokat a közösség. Az idegenekkel szembeni általános tartózkodás nagyon könnyen fejlődhet kifejezett és jól megfogalmazott idegengyűlöletbe." Nyilvánvaló, hogy ezek primitív korok primitív ösztönei, ahogyan a csecsemő reakciói is azok. Érdemes túllépni mindezen; ez azonban csakis a tudatosság, a megismerés által lehetséges. Ha azt tapasztaljuk, hogy az arabok többsége nem erőszakos; hogy a zsidók többsége nem kapzsi; hogy a cigányság többsége nem tolvaj, úgy jó esély nyílik rá, hogy tudatunk felülírja a bennünk élő ősi ösztönöket. Ez persze kizárólag úgy megy, ha a valóságot nem fedjük el cenzúrával; tapintatnak hazudott véleménydiktatúrával; a nyílt kommunikációt és a megismerést csírájában elfojtó politikai korrektséggel.

Ahhoz, hogy előítéleteink működésbe lépjenek, az adott csoporthoz való tartozásnak világosan látszódnia kell. Ez elsőre triviálisnak tűnhet, de a legkevésbé sem az. Gondoljunk csak bele: lehet lesújtó véleményünk a franciákról, vagy épp az informatikusokról, azonban a pesti forgatagban aligha szúrjuk ki őket első blikkre. Egy kínait sokkal magabiztosabban azonosítunk, ahogyan egy szolgálatban lévő rendőrt is nyilvánvalóan elárul az öltözete. Minél látványosabb egy identitáselem, annál alkalmasabb, hogy sztereotípiák céltáblájává váljon. A rendszerváltás idején a sógorok számos üzletben a "magyar, ne lopj!" felirattal üdvözölték honfitársainkat. Ez nem épp barátságos gesztus, mindenesetre egyikünkre sincs ráírva, hogy a Kárpát-medence szülöttei vagyunk. Egy cigány származásúnak már lényegesen nehezebb a helyzete, ha hasonló előítélettel kell megbirkóznia. Épp ilyen teher lehet az egyenruha is. Lássuk csak: ha arányait tekintve épp annyi pedofilt találunk a papok, a tanárok és a hidegburkolók között, vajon melyikből lehet leghatékonyabban sztereotípiát formálni?

Valamennyi jóérzésű ember egyetért a következőben: minden egyén megérdemli, hogy tiszta lappal induljon. Senki sem tehet az ősei, a rokonai, a nemzettársai, vagy épp a kollégái bűneiről, ballépéseiről. A sztereotípiákat azonban aligha lehet kívülről, erővel letörni, legfeljebb elhallgattatni, szőnyeg alá söpörni. Az előítéleteket csakis belülről, az érintettek aktív szerepvállalásával lehet elkoptatni. Muszáj felvonultatni a jó példákat és ugyanígy muszáj elhatárolódni a fekete bárányoktól is. Sosem fogjuk elhinni, hogy az iszlám békés vallás, ha a muzulmánok jelentős része csendesen egyetért a terrorista merényletekkel. Sosem fogunk megbízni abban az egyházban, amely a gyerekeket molesztáló papjait nem távolítja el azonnal a soraiból, hanem diszkréten áthelyezi egy másik parókiára. Azt is nehéz lesz eladni, hogy a melegszervezetek toleránsak és a sokszínűség pártján állnak, ha még a brazil fociválogatottnak is nekimennek, csak mert a Copa Américán senki sem viseli a 24-es mezt... (ez a szám a melegek jellegzetes helyi szimbóluma). Ha egy sztereotípiának van alapja - márpedig a legtöbbnek van - úgy muszáj az alapokat is rendbe szedni, mert különben az előítéletek felszámolására irányuló legjobb szándékú kezdeményezés is csak hamis, káros és veszélyes propaganda marad.

Két nappal ezelőtti show műsorában Bayer Zsolt így fogalmazott az afgán migránsok által megerőszakolt és meggyilkolt, 13 éves osztrák kislány kapcsán: "Ez a szerencsétlen önként és dalolva fölment és belesétált a saját iszonyatos kínhalálába. Miért? Mert azt kezdték elhitetni abban a társadalomban, hogy az előítéletesség az rossz. Nem, az előítéletesség a túlélés egyik záloga." Nehéz lenne vitatkozni e gondolatokkal. Lassan az én kislányom is 13 lesz, s bár mosolygós, barátságos és nyitott, a magunk részéről az óvatosságot, és a bizalmatlanságot is igyekszünk a fejébe verni. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha bármi szörnyűség érné, csak mert elhitte, hogy minden előítélet az ördögtől való.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol az óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy jóságos, meleg király, s annak három csodaszép, queer királylánya... így megy ez: a világ változik, s vele a meséink is formálódnak. Az én gyerekeim nem is oly rég még Postás Pat, Thomas, a gőzmozdony, vagy épp Villám McQeen kalandjait nézték, épp lemaradva e legújabb, érzékenyítő divathullámról.

Természetesen nem minden divathullám meglovagolása jelent egyértelmű üzleti sikert. A hírek arról szólnak, hogy a Nickelodeon mesecsatorna nézettsége az elmúlt négy év során a harmadára esett vissza. Az utóbbi időben szivárványcsaládok, pánszexuálisok és transzneműek is megjelentek a csatorna kisfilmjeiben, mi több, egy transznemű hóddal is találkozhatunk, amelynek mellén még látszanak a műtéti hegek... A Rugrats című sorozatban az édesanya karakteréből leszbikust formáltak, s még az is kiderült, hogy személyes kedvencem, Spongyabob maga is homoszexuális... Mi jöhet még? Egy biztos: a csatornára, melyet 2017 nyarán még átlagosan 1,3 millióan néztek, ma már csupán 372 ezren kíváncsiak.

Ami a kisgyerekek - különböző szexuális kisebbségek iránti - érzékenyítését illeti, a nagyvilág véleménye meglehetősen polarizált. A posztmodern baloldal szerint ez maga az új evangélium, a világos szükségszerűség, az evidens jó, melyet megkérdőjelezni is förtelmes illetlenség. A konzervatívok épp ellentétesen látják: a gyerkőcök megrontásáról beszélnek, s tűzzel-vassal távol tartanák a mesekultúra ezen vadhajtásait. A jelen poszt ezúttal nem foglal állást e téren, mi több, a kérdést úgy kezeli, mintha a lehető legneutrálisabb volna. Ezt a távolságtartást elsősorban az teszi legitimmé, hogy a téma kapcsán a társadalmi párbeszéd épp csak elkezdődött, számos ideológiai és tudományos érvet is hallottunk már mindkét álláspont mellett. Ha elfogadjuk, hogy az érzékenyítés nem oly nélkülözhetetlen, mint a tiszta ivóvíz, s nem is oly mérgező, mint az arzén, úgy talán azt is kimondhatjuk, hogy az érintettek - jelen esetben a gyerekek és mindenek előtt a szüleik - józan belátására lehet bízni, hogy kívánják-e fogyasztani az adott kultúrát, vagy sem. Ha bármelyik végletes álláspont igaznak bizonyulna, úgy a kérdés radikális kezelése is indokolttá válna. Lehetne kötelezővé tenni a kisgyerekek érzékenyítését minden iskolában és óvodában; de elmehetnénk a totális tiltás, a teljes cenzúra irányába is. Minden egyéb eset liberális megközelítést kíván: döntsön az egyén szabadon, minden kötöttség nélkül.

Való igaz: a piac tényleg nem old meg mindent. De majdnem mindent igen. Az effajta ideológiai ütközeteket például bizonyosan. Látjuk a Nickelodeon esetét: a nézők meglehetően markáns ítéletet hoztak. Ugyanez a helyzet a könyvkiadás terén. A tavaly megjelent Meseország mindenkié című kötet megtalálható a könyvesboltok polcain, szabadon megvásárolható, kritizálható, vagy akár le is darálható, ahogy Dúró Dóra tette. (Hiszen a tulajdonos azt tesz a tulajdonával, amit csak akar.) Az lenne az üdvös, ha e piaci működés, a szabad választás elve minden téren érvényesülhetne. Ha az óvodákat és az iskolákat a magánszektor működtetné, a téma egy-kettőre le is kerülhetne a napirendről. Bizonyára létezne pár szivárványos suli, ahová Niedermüller Péter beírathatná az unokáit, a hozzá hasonló "progresszívekkel" egyetemben. A többség borítékolhatóan a konzervatívabb oktatóintézményeket választaná - s a kereslet mindig megteremti a megfelelő kínálatot. Egy szabad, liberális világban ugyanolyan legitim reklámértéket képviselne az "érzékenyítés" hívószó, mint az "ebbe az óvodába nem járnak transzvesztita mesemondók" szlogen. Ez jelentené a valódi sokszínűséget. Ilyen egyszerű ez, illetve ilyen egyszerű volna, ha nem lenne csaknem minden érintett intézmény állami kézben.

Az elmúlt esztendők során számos alkalommal láthattunk olyat, hogy egy-egy piaci cég nyíltan beleállt valamely tisztán ideológiai kérdésbe. Ezek mindenképpen merész, mi több: vakmerő húzások, hiszen a bukás, a forgalomcsökkenés esélye is vastagon benne van a pakliban - ahogyan ezt a Nickelodeon kapcsán láthattuk. A Coca-cola "love is love" kampánya kendőzetlen állásfoglalás a szivárvány-ideológia mellett, és semmi sem garantálja, hogy többet nyernek az LMBTQ oldal többletfogyasztásával, mint amennyit az ellenérzést táplálók protest szavazataival veszítenek. 2017-ben a Lidl görög joghurtjának csomagolásáról leretusálta a templomkeresztet, bizonyára a muszlim fogyasztók viszolygását megszüntetendő. Komoly botrány kerekedett, és sanszos, hogy a hithű keresztények oldalán komoly forgalom-visszaesést kellett elkönyvelniük. A Washington Redskins épp egy éve váltott nevet a politikai korrektség jegyében; egészen pontosan szponzorai - a Pepsi, a Nike és a FedEx - nyomására. A fene se tudja, hány szurkolót veszítettek, s hányat nyertek ezzel, de aligha pozitív a szaldó. Az IKEA tavaly a családon belüli erőszakkal kampányolt, felbőszítve minden létező férfijogi szervezetet. Utóbbiak ezt üzenték vissza: "Ha a férfiakat csak mint erőszakos bűnelkövetőket tartják számon, akkor a bútoraikat vigyék haza és szereljék össze az önök által támogatott feminista szervezetek!" Hasonlóképpen kockázatot vállalnak a kulturális szféra alkotói is. Ha csak a popzenét tekintjük: akik kilépnek a nyár-buli-szerelem negédes, értéksemleges tematikájából, s dalszövegeikben valamiféle eszmeiséget is felvállalnak - Hobo, Ákos, Beatrice, Kowalsky meg a Vega, Pajor Tamás és persze még hosszasan sorolhatnánk -, számukra alapvető feladat az üzenet megfelelő becsomagolása. Nem csupán az ideológiai ellentábor megnyerése miatt, hanem egyszerűen azért is, mert a direkt propaganda szinte kivétel nélkül visszatetsző. Ha már hatni kívánunk, azt érdemes művészi módon tenni, a tudattalant megcélozva.

A szájbarágós tanítás-nevelés sosem volt és nem is lesz nyerő. Még akkor sem, ha az üzenet minden kétséget kizáróan pozitív. A sulykolás többnyire ellenállásba ütközik, vagy érdektelenséget szül. Jézus legépítőbb példabeszédeit is lehet dögunalmasan tálalni. Gyerekeimmel annak idején láttam olyan rajzfilmet is, amely az újrahasznosítás fontosságát kívánta az ifjak fejébe verni - megkérdőjelezhető hatékonysággal. A szivárvány-ideológia meséi tehát kétszeresen is nehezített pályán mérkőznek: nem csupán a konzervatív szülők védőpajzsát kéne áttörniük, de a tényleges célközönség, a gyerkőcök érdeklődését is fel kell kelteniük és fenn kell tartaniuk. A Nickelodeon esete azt mutatja, hogy ez egyáltalán nem könnyű vállalkozás. No de mindenki úgy teszi tönkre a saját üzletét, ahogy csak akarja. A piac - ha hagyjuk működni - előbb-utóbb mindent (vagy csaknem mindent) helyrerak.

Aki látta a tegnapi német-magyar meccset - és ugyan van-e élő ember e hazában, aki nem? -, annak könnyen az az érzése támadhatott, hogy két elképesztően különböző világ adott találkát egymásnak a müncheni arénában.

Az egyik oldalon egy esélytelennek számító, de irgalmatlanul küzdő, kétszer is vezető és továbbjutásra álló, igazán egységes, magyar csapat - a másikon egy világsztárokból álló, de kilencven percen át szenvedő, motiváltságban és összetartásban tőlünk messze elmaradó németek. Ugyanígy a lelátón: maroknyi, pár ezres magyar tábor, melynek hangja uralta az egész arénát - a másik oldalon (szinte jelképezve a mai német társadalmat) lézengő, egymástól elszigetelt, helyenként szivárványszínű zászlóba öltözött nézők. A nyolcvanadik perc táján - amikor a hazaiak még kiesésre álltak - a kamera a német szurkolókat pásztázta, elkapva egy-két idősebb, könnyes arcot. Mintha nem csupán válogatottjukat, de az egész - hajdan volt - nemzetüket is siratták volna.

Valóban két világ találkozott Münchenben, de a szakadék nem Magyarország és Európa közt tátong. Ez két világfelfogás találkozása, melyek mindegyike arra pályázik, hogy a kontinens jövőbeli arculatát, mentalitását, lelkületét meghatározza. Az egyikben van erő, van férfiasság, van hit, lelkesedés és vállt vállnak vető bajtársiasság - a másik már régen búcsút intett mindezeknek. Kiherélve, minden identitáselemétől megfosztva, félelemmel vegyes irigységgel tekint e tradicionális, számára egyre kevésbé ismerős világra. Nagy valószínűség szerint egy bő évezreddel ezelőtt is épp így tekintettek az arrafelé kalandozó magyarságra.

Amikor két világ közül választunk, 21. századi polgárként rendszerint arra szavazunk, amely a kettő közül a békés, szabadságszerető attitűdöt képviseli. Amikor kalandozó őseink rablóhadjáratokat folytattak Nyugat-Európa tehetős települései ellen, azt értelemszerűen aligha nevezhetnénk békés attitűdnek. Pár évtizeddel később Szent István mindent megtett azért, hogy ráálljunk a mainstream európai vonalra, azonban eszköztára ugyancsak véres, erőszakos, diktatórikus elemekből építkezett, elég, ha csak közeli rokonaira, Koppányra, vagy Vazulra gondolunk. Mindezekkel szemben mi a helyzet manapság? Sokan megpróbálják úgy beállítani, mintha még mindig barbár népek lennénk, jurtában lakók, lóról nyilazók. Jelképértékű volt a rohamrendőrök felvonultatása is a magyar szurkolótábor előtt. Nem mintha bármi okot adtunk volna az aggodalomra, viszont a német tévénézőknek muszáj volt demonstrálni, hogy Kelet-Európa félállati szintű népéről van szó. A valóság ezzel szemben az, hogy primitívséget és erőszakot ezúttal kizárólag a németek részéről tapasztaltunk. Már az is rém barátságtalan gesztus, ahogyan fütyültek a meccset megelőzően a magyar himnusz alatt, de ezt még felfoghatjuk a pszichikai hadviselés részeként. Ám az, hogy a mérkőzés után is ugyanezt tették, amikor már kiizzadták a döntetlent és a továbbjutást, az valósággal megbocsáthatatlan. Ott áll egy hősiesen küzdő csapat, amely megszorongatta a világ egyik legjobb válogatottját, szembe vele maroknyi, de annál hűségesebb közönsége; minden formális kényszer nélkül eléneklik a nemzeti himnuszt, s a németek fütyülnek... ennek semmi köze sincs az európai szellemhez. Túl a primitívségen: a magyar szurkolókat szállító buszok rendőrségi vegzálása, a magyar konzulátus munkatársainak kitiltása a meccsről - mindezek messze túlmennek az udvariatlanság határán. Ezen az estén Münchenben a magyarság képviselte Európát, mindenféle értelemben.

Ha megpróbálunk egy picikét a felszín alá ereszkedni, megláthatjuk a posztmodern kor egyik legnagyobb átverését. A mai, mainstream balliberális ideológusuk szinte nyíltan hirdetik: ami nemzeti, az mindjárt náci is egyúttal. Ami közösségi élmény, az csakis valamiféle birkaszellemből táplálkozhat. Nos, ezek tudatos és ordas nagy hazugságok. Még akkor is, ha Németország egy jelentős része ezt ma már hittel hiszi. A valóság ezzel szemben az, hogy e gondolat a liberalizmus legbántóbb megcsúfolása. Igaz, hogy ma már szabadon járunk-kelünk a világban; élhetünk Párizsban, dolgozhatunk Londonban, vehetünk nyaralót a spanyol tengerparton, vagy bárhol. Az is igaz, hogy ma már kevesen adnánk életünket és vérünket a hazáért. Ám mindez nem jelenti azt, hogy semmi közünk a nemzetünkhöz! Ahogyan az individualizmusból sem következik magányosság és elszigeteltség. Az egyén szabadsága pontosan azt jelenti, hogy önkéntes alapon bárkivel bármikor együttműködhet. És igen, akár a nemzettársaival is. Én elhiszem, hogy Nyugat-Európa baloldali politikusai és véleményvezérei számára rém ijesztő a Puskás Aréna képe, amelyben hatvanezer magyar együtt üvölt, együtt buzdít, együtt énekel. Még a végén az angol, a francia, vagy épp a német polgárok is megérzik, megértik, hogy ebben azért bőven van rock and roll. Az pedig e globalista bürokraták pályafutásának végét jelenthetné...

Magyarország és Európa a legkevésbé sem külön világ. Bár két ideológiát, két stílust, két életformát látunk; mindkettő formálhatja a kontinens jövőjét. Jómagam személy szerint a magyar virtusra szavazok, mert elevenebb, tartalmasabb és igazabb. Ám ezt a döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Tessék választani!

"Sok gyalázatos pillanata volt a maguk 11 éves kormányzásának, tisztelt képviselőtársaim, de a mai nap biztos, hogy a történelem sötét lapjaira kerül." - szólalt fel Szabó Tímea a parlamentben, hozzátéve: "Nem a melegek veszélyesek a gyerekekre, hanem maguk."

Hosszú napok óta megy a hiszti a múlt héten elfogadott pedofiltörvény miatt, ám a lényegről valahogy senki sem kíván beszélni. Tucatnyi cikket, s legalább ugyanannyi Facebook-bejegyzést elolvastam a téma kapcsán - mind csak a felszínt kapargatja. Mi is az, ami kiverte a biztosítékot? A törvény kiegészült a homoszexualitás és a nemváltás megjelenítésének és népszerűsítésének tiltásával a 18 év alattiakat érintően mind a reklámokban, mind az iskolai szexuális felvilágosítás terén. Jelenleg ott tartunk, hogy mindkét oldal dogmatikusan védi a saját álláspontját, s jellemzően egyik sem hajlandó szembenézni a tényleges problémával. Pedig a kérdés számos izgalmas aspektust tartogat.

1. POLITIKAI DIMENZIÓ - Teljesen világos, hogy a parlamenti pártok mindegyike jelentősen profitál az ügyből. A Fidesznek sikerült tematizálnia a közvéleményt, ezzel elterelni a figyelmet a kormányoldal számára kényesebb kérdésekről (lásd: Fudan egyetem). Az ellenzék legitim muníciót kapott újabb tüntetések szervezésére, a Jobbik pedig végre megmutathatta, hogy mégiscsak van némi különbség köztük és Gyurcsányék között, miközben lehajolhat azokért a szavazatokért, melyek e téren a kormányoldalt támogatnák.
2. ÖSSZEMOSÁS - Tökéletesen igaza van az ellenzéknek abban a tekintetben, hogy az elfogadott törvény szándékosan összemos számos, egymástól lényegében különböző kérdéseket. A pedofil cselekmények szigorú büntetésével csaknem a teljes társadalom egyetért. Akár széles parlamenti konszenzus is létrejöhetett volna, ha marad az eredeti törvénytervezet, s nem kerülnek bele újabb, témaidegen fejezetek. A gyerekeket érintő nemváltó kezelések és műtétek például már egészen más kérdéskörbe tartoznak. Hitem szerint ez is olyan téma, amelynek kapcsán simán lehetne össznépi egyetértésre jutni, ha ez lenne a cél. A homoszexuális kártyát ugyanakkor végképp kár volt e pakliba keverni. Nyilvánvalóan ebből fakad a legtöbb - egyáltalán nem alaptalan - felháborodás.
3. LMBTQ - Ez az a terület, ahol mindkét fél a maga "igazságát" szajkózza, s ahhoz vallásos tisztelettel viszonyul. A konzervatív oldal mintha el sem gondolkodna azon, hogy a nyilvánvalóan a saját nemükhöz vonzódó kamaszoknak még egy elfogadó környezetben is piszok nehéz a szüleik, pláne a világ elé állni az igazsággal. Egész egyszerűen kötelességünk olyan atmoszférát teremteni, ahol a mássággal élők - és közülük is különösen a kiskorúak - a lehető legkevesebb szégyent, frusztrációt és szenvedést élik át. A baloldal ugyanilyen vaskalapos. Az Euronews például így ír: "Ugyanez a szabály vonatkozik a reklámokra is, dacára annak, hogy szakértők és meleg civil szervezetek egyetértenek: reklámok vagy 'propaganda' útján nem 'terjed' a homoszexualitás." Tényleg ezt nevezik újságírásnak? A meleg szervezetek kinyilatkoztatnak, és innentől kezdve ezt szentírásként kell kezelni? Beszarás.

A legtöbben hajlamosak vagyunk saját magunkból és szűk környezetünkből kiindulni. Foci után együtt zuhanyzunk tucatnyi sporttársunkkal, s valahogy egyikünk erotikus fantáziája sem kap szárnyra. Ha - ugyanebben a társaságban - egy lakatlan szigeten töltenénk életünk hátralevő éveit, akkor sem kezdenénk gyengéden közeledni egymáshoz, így elkönyveljük: a bennünk lévő homoszexuális faktor 0%. Persze ismerünk olyanokat is, akik gyerekkoruk óta pontosan tudják, hogy melegek, s ugyanolyan viszolygást éreznek egy női erogén terület megérintésekor, mint amit mi éreznénk, ha a fociöltözőben egymást kéne kényeztetnünk. Rájuk nyugodtan mondhatjuk: 100%-os homoszexuálisok. Ha úgy tetszik: Isten ilyennek alkotta őket. Igen ám, de a két szélsőérték közt számtalan átmenet létezhet, s tudjuk, hogy létezik is, még ha személyes tapasztalataink esetleg szegényesek is e téren. Mindjárt ott vannak a biszexuálisak, csak hogy ne kelljen messzire eveznünk. Valójában nincs még egy olyan illogikus világkép, mint amilyet a posztmodern baloldal elénk tár: szerintük nap mint nap keletkeznek új és új genderek (most épp kilencvennél tartunk, de mire e posztot élesítem, talán már a százat is átlépjük), ám az, hogy ezek között bármiféle átjárás lehetne, az egyenesen az ördögtől való gondolat. Érti ezt bárki is? A genderelmélet már önmagában is gigantikus hirdetőoszlopa annak, hogy bárkiből bárki lehet. És ezek után képesek leírni azt, hogy reklámok útján nem terjed a homoszexualitás??? Természetesen nem muszáj komolyan vennünk a genderőrület minden agymenését, s maradhatunk a szigorúan tudományos tényeknél. A valóság az, hogy biológusok, genetikusok, pszichológusok és további tudósok egész hada foglalkozik a homoszexualitás eredetének feltárásával immáron hosszú évtizedek óta, szinte eredménytelenül. Nem sikerült igazolni sem azt, hogy orientációnkért 100%-ban génjeink a felelősek, sem azt, hogy pusztán a környezeti hatásokon múlik minden. Jelenleg úgy tűnik, hogy mindkettőnek lehet szerepe a szexuális irányultság kialakításában. És amíg a tudomány nem állít és nem bizonyít mást, addig nagyon is jogos, hogy óvatosan bánjunk a kérdéssel. A pedofiltörvény ide vonatkozó előírásai egyelőre teljesen elnagyoltak (és persze szerencsésebb volna mindezt egy külön jogszabályban kezelni), de a kérdés semmiképpen sem söpörhető a szőnyeg alá, ha a gyerekeinkről van szó.

S hogy mi volna a megoldás? A Napnál is világosabb. Még akkor is, ez rém idegen mind a konzervatív, mind a balliberális ideológiától. (Fura igaz? Azért nem tudunk biztonságos környezetet teremteni leszármazottainknak, mert idióták ülnek mindkét oldalon...) A helyes irány egyértelműen az, ha a gyerekek azt látják, azt érzik, azt tanulják: büszkék lehetnek magukra, bármilyen (békés) attitűddel élnek. Mindegy, hogy fociznak, vagy bicikliznek. Mindegy, hogy fehérek, vagy feketék. És igen: mindegy, hogy melyik nemhez vonzódnak. És mindezt simán lehet úgy tálalni, hogy a gyerkőcök közben csakis a koruknak megfelelő szexuális tartalmakkal találkoznak. Ahhoz, hogy nyitott és elfogadó felnőttekké váljanak, aligha kell meleg királyfikat csempészni a meséikbe, vagy transzvesztita előadókat hívni az óvodákba. Az égvilágon semmi rossz nincs abban, ha a szülők azért imádkoznak, hogy gyermekük heteró irányultságú legyen. Ám ha nem így alakul, s fiuk egy borostás ifjúval érkezik a vasárnapi, családi ebédre, a felmenőknek muszáj nem csupán magát a tényt elfogadni, de ki kell alakítaniuk magukban azt a természetességet is, amellyel a fiatalokhoz - azok szerelmes szemkontaktusához és érintéseihez, ehhez a számukra talán rém idegen világhoz - viszonyulni érdemes. Ha az egyén - és különösképpen a kiskorúak -  kiegyensúlyozottsága a cél, úgy az első, amit a sutba kell hajítani, az a világot évezredek óta mérgező falkamentalitás. A konzervatív oldal épp ugyanúgy idegenkedik az önálló gondolatokkal bíró, büszke és felelős polgároktól, ahogyan a baloldal is. Az egyik megpróbál mindenkiből mélymagyar heterót formálni, míg a másik erővel lerángatna rólunk minden létező identitáselemet. Ez így nagyon nem fog menni. Cristiano Ronaldo múlt keddi sajtótájékoztatóját milliók látták. Elég volt két kólásüveget arrébb tennie, hogy megmozduljon a Föld. Vajon Cristiano olyan, mint bárki más? Szó sincs róla. Vajon Cristiano szeretné, hogy mindenki olyan legyen, mint ő? Szó sincs róla. Egy kivételes tehetségről van szó, aki a világ felett lépdel és magasról tesz rá, hogy ki mit gondol. Ezt a mentalitást kéne megtanítani a gyerekeinknek, a túlzott szexuális elárasztás nélkül.

"Sebészi pontossággal kell meghatározni a korlátozásokat" - írja Orbán Viktor a pedofiltörvény kapcsán. Igaza van: ez a minimum. S amint ez megtörténik, lesz értelme ezeket elemezni, boncolni, kritizálni. Addig azonban minden ellenvetés üres hiszti csupán, függetlenül attól, hogy a magyar ellenzék tüntet, vagy épp Ursula von der Leyen fenyegetőzik. Várjuk ki a végét!

Ami azt illeti, a világ összes társadalomfilozófiai problémája egyetlen kérdés köré rendezhető: vajon lehet-e felnőtt módon kezelni az embert, avagy gyermekként kell viszonyulni hozzá? Feszegethetünk morális dilemmákat, vallási dogmákat, állami korlátozásokat, adójogszabályokat vagy épp munkaügyi törvényeket - mindet ebből az alapfelvetésből érdemes levezetni. A különböző politikai ideológiák tekintetében pedig nem tűnik irreális elvárásnak az, hogy e téren némi következetességet mutassanak. Nos, a gyakorlatban ezt a legritkább esetben tapasztaljuk.

Bármennyire is alapvetőnek tűnik ez a fajta elvárásunk, valójában mindössze két olyan társadalmi rendszert tudunk elképzelni, amely e téren konzekvens marad. Az egyik az általam favorizált libertárius világ, melyben bárki bármit megtehet, feltéve, hogy nem kezdeményez erőszakot; tettével nem korlátozza mások szabadságát. Ez az elgondolás tökéletesen felnőttnek tekinti a társadalmat; elég érettnek ahhoz, hogy ne kelljen gyámság alatt tartani semmilyen tekintetben. A másik következetes verzió értelemszerűen ennek szöges ellentéte. E világlátás szerint az ember - életkorától, iskolázottságától, intelligenciájától és elért eredményeitől függetlenül - éretlen tacskó, így minden lélegzetvételében irányításra szorul. Valójában az a legjobb, ha a központi hatalom pontról pontra előírja, miként kell létezni; hogy mit szabad és mit nem. Erre a szemléletmódra tökéletes példa Észak-Korea, ahol még a ruházkodást és a hajviseletet is szigorú szabályok rögzítik. Muszáj elismerni: ez is egy konzekvens világ, még ha brutálisan embertelen is.

Ami a nyugati civilizáció valóságát illeti, következetes emberképpel a jelenkort meghatározó két politikai ideológia egyike sem dicsekedhet. A balliberális tábor például életmód tekintetében - elvi síkon - a teljes szabadságot hirdeti, miközben gazdasági értelemben abszolút gyermekként kezeli az állampolgárt. Ez nem csupán teoretikus összeférhetetlenség, de a gyakorlatban is súlyos gondokat okoz. Gondoljunk csak arra, hogy legálissá tesszük a drogok fogyasztását és kereskedelmét, azonban az érintetteknek egyáltalán nem kell viselniük ennek számos következményét, hiszen az állam maximálisan kisegíti az eltévelygőket: ingyenes egészségügyi szolgáltatást nyújt, segélyeket biztosít és lehetetlenné teszi a fizetésképtelen bérlők kilakoltatását. Ez a világ nem csupán felemás és igazságtalan, de finanszírozhatatlan is, azáltal, hogy a felelőtlen magatartás jutalmazója, tartósítója és terjesztője. A konzervatív oldal ugyancsak következetlen. Ők gazdasági vonalon jellemzően meglehetős szabadságot hirdetnek, ugyanakkor az életmódot igyekeznek merev keretek közé szorítani - elsősorban az ősök hagyományaira és keresztény dogmákra hivatkozva. Nem találnak kivetnivalót a nagyobb vagyonok felhalmozásában, azonban annak elköltésénél már megjelennek a morálisnak mondott korlátaik. Borkai vagy Szájer ügye csupán egy-egy színes epizódnak számított volna a másik oldalon, míg a Fidesz esetén hetekig sokkolta a hírfogyasztókat.

E dilemma feloldását - hacsak nem kívánunk totális diktatúrát, anarchiát, vagy épp az eltérő tudati szintű embereket eltérően kezelő kasztrendszert bevezetni - valamiféle centrista politika jelentheti, amely kimondja: az állampolgár ugyan nem felnőtt, de már nem is gyerek, amolyan serdülőnek tekinthető, s szabadságfokát is ehhez érdemes igazítani. Mondhatjuk, hogy a spangli már oké, de a kokain még nem. Hogy a melegházasság elmegy, de a többnejűség kizárt. Hogy az adókedvezmény mehet, de az alapjövedelem nem kívánatos. Mindezek kapcsán azonban számos kérdés felmerül, s a felelősségteljes kormányzást folytatók (vagy arra készülők) választ is kívánnak találni rájuk.

• Miért az adott szinten húzom meg a szabadság határait? Mi alapján döntöm el, hogy az adott társadalom mennyire érett?
• Mi az a morális magyarázat, amely alapján az öngondoskodásra kész réteget ugyanúgy korlátok közé szorítom, ahogy a gyámságra szoruló tömegeket?
• Miként jön létre a következetesség egyensúlya? Milyen kalkulációval feleltethetők meg egymásnak az életmódbeli és a gazdasági korlátozások?
• Objektív, szakmai szempontok alapján engedélyezek és tiltok, avagy a szokások, illetve a politikai népszerűség jelentik az iránytűt?

Létezik még egy módja, hogy túllendüljünk a következetlenség problémáján. Ha a fejünket a homokba dugva egyszerűen nem is veszünk tudomást róla. Pontosan úgy, ahogy a vallásosak teszik: lazán, gondolkodás és kétségek nélkül túllépve minden érthetetlen önellentmondáson. Hoványi Márton katolikus teológus így ír az emberkép-dilemma egyházi vonatkozása kapcsán: "Rendkívül nehéz helyzet elé állítja a katolikus erkölcsteológia a híveket azzal, hogy egyrészről társadalmi kérdésekben arra számít, hogy a katolikusok öntevékenyen felelősségre ébrednek és lelkiismeretükre hallgatva kreatívan cselekednek a társadalom javára, röviden szólva felnőtt szerepbe hívja a katolikusokat. Másrészt ezzel párhuzamosan a szexuáletikában aprólékos iránymutatással, tekintélyi érveléssel arra szólít fel, hogy mérlegelés nélküli engedelmességgel, tehát gyermeki szerepben maradva éljék házaséletük legbensőségesebb pillanatait. Egy felnőtt, integer személyiséggel rendelkező ember ezt a két morális magatartást aligha tudja egészségesen összeegyeztetni." Tökéletes mondatok, s mint látjuk, érvényességük jócskán túlnyúlik a valláson. A jelenlegi ellenzék eddigi legnagyobb botránya és tüntetéssorozata a túlóratörvény aprócska lufijának rabszolgatörvény nevű, hatalmas léggömbbé pumpálásához kötődik. Miről is volt szó annak idején? A baloldali pártok azt üzenték választóiknak, hogy éretlen tejfelesszájúak mindannyian, akik még arra sem képesek, hogy munkaadójukkal marginális részletkérdésekben önállóan megállapodjanak. A Fidesz is hasonló kottából játszott legnagyobb kormányzati baklövésénél, a vasárnapi zárvatartás elrendelésekor: önkényesen  kijelölte, hogy az állampolgárok miként töltsék a hétvégéjüket... A különbség csupán annyi, hogy Orbánék idővel azért észbe kaptak, s törölték ostoba intézkedésüket. Az ellenzék azonban továbbra is kitart a régi nóta mellett: Jakab Péter még pár nappal ezelőtti parlamenti felszólalásában is a "rabszolgatörvényt" nevezte a kabinet egyik legnagyobb bűnének... Vicces. Nem kicsit, nagyon.

Tény, hogy politikai alternatíváink még a legalapvetőbb kérdést illetően sem következetesek, és amíg választópolgárként nincs ilyen elvárásunk, addig nem is válhatnak azzá. Ha minden társadalomfilozófiai eszmére vallásként, s minden politikai elöljáróra szektavezérként tekintünk, addig esélye sincs semmiféle változásnak. Sem idehaza, sem a nagyvilágban.

Sarah Halimi 65 éves volt. Még nem készült a halálra, különösen nem arra a kegyetlen kivégzésre, melyet elszenvedni kényszerült. Amikor gyilkosa "Allahu Akbar" kiáltással kihajította a harmadik emeleti lakásból, már alig volt benne élet. Kobili Traoré előzőleg egy szalafista mecsetben imádkozott. Mikorra kellően feltöltekezett az isteni küldetéstudattal, hazasétált, átmászott a szomszédos erkélyre, s Korán-idézeteket üvöltve agyonverte az orvosnőt. Miután áldozatának teste halálra zúzódott az utcakövön, simán visszatért lakásába és - mintha mi sem történt volna - lefeküdt aludni. Sarah Halimi a világ legártalmatlanabb teremtése volt. Egy óvodát igazgatott. Egyetlen bűne, hogy zsidónak született. Párizs, 2017. április 4.

Wolfgang Schäuble, a német szövetségi parlament elnöke a különböző vallások együttélését tekintve optimistán tekint a jövőbe. Legalább is erre következtethetünk abból a beszédből, melyet a berlini House of One alapkőletételekor tartott. Ez lesz a világ első olyan imaháza, amely otthont ad mindhárom ábrahámi vallásnak. A Kuehn Malvezzi építésziroda által tervezett létesítmény ennek megfelelően négy részből áll majd: egy keresztény templomból, egy zsinagógából és egy mecsetből, melyeket összeköt a 46 méter magas torony alatti közös tér. A 47 millió eurót felemésztő projekt várhatóan négy év múlva kerül átadható állapotba.

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek az az érzése, hogy ezúttal is emberkísérlet zajlik. Akárcsak 2015-ben, amikor Angela Merkel willkommen-t üzent milliónyi, az európaitól merőben eltérő kultúrájú bevándorlónak, most ezt látjuk kicsiben, már-már laboratóriumi körülmények között. Sietek leszögezni: ezúttal semmi olyanról nem beszélhetünk, amely morálisan kikezdhető lenne. Nem csupán azért, mert a szándék - egymás közelségén és megismerésén keresztül eljutni az elfogadásig és a békéig - abszolút nemes; sokkal inkább azért, mert egy imaházat felkeresni csakis önkéntesen, szabad akaratból lehet. Ha egy keresztény, vagy egy zsidó tart a muzulmán hívőktől (esetleg fordítva, ha ez egyáltalán elképzelhető), úgy az érintett messze elkerüli majd a helyet. Persze, ma még csak találgathatunk, hogy e szokatlan, de annál bátrabb kezdeményezés mit eredményez majd. Vajon szükség lesz-e állandó, gépfegyveres őrökre? Vajon visszafogja-e a fanatikusok bármiféle terrortervét az a tény, hogy ez az épület az ő szent helyük is egyúttal? Vajon szóba elegyednek-e egymással a közös térben találkozó zsidók, mohamedánok és keresztények? Vajon a békét szolgálja majd e kezdeményezés, vagy csupán a farkasokat és bárányokat terelik közös akolba? Ma még aligha látjuk. A közelmúlt emlékeiben mindenesetre ott él a normandiai pap, Jaques Hamel képe, akinek tinédzser iszlamisták 2016-ban, misézés közben vágták el a torkát. Tették ezt annak ellenére, hogy a 84 esztendős Hamel atya minden lehetséges módon segítette a muszlim bevándorlókat, még földet is adományozott számukra, hogy a templom mellett mecset épülhessen. Szóval: a kellő óvatosság biztosan nem árt.

Egyetlen perc erejéig érdemes tekintetünket a probléma elvi gyökerére, a háromféle vallásra szegezni. A hasonlóságok nyilvánvalóak, már csak azért is, mert e hitrendszerek egymásra épülnek: mindegyik monoteista, mindegyik Ábrahámtól eredezteti magát, s mindegyik elismeri Jézus személyét, minimum prófétaként. Elég lehet ennyi közös nevezőnek? Vagy egyáltalán: szükséges-e bármiféle közös pont? Nekünk, európai szkeptikusoknak eleve rém groteszk ez az egész. A vallási eredetű konfliktusokat megmosolyogtatóbbnak és értelmetlenebbnek tartjuk még az óvodások összetűzésénél is, akik a piros homokozóvödörért folytatnak ádáz csatákat. Döbbenten állunk minden vérfürdő láttán, azonban az istenhittel összefüggésben elkövetett kegyetlenségeknél aligha tudnánk nagyobb ostobaságot kitalálni. Valami egészen pusztítóan alacsony tudati szint kell ahhoz, hogy egy ennyire marginális kérdés kapcsán bárki ilyen súlyos tettekre vetemedjen. S ha már analógiák: az ószövetség hemzseg az olyan történetektől, amelyben a zsidóság a legkevésbé sem kímélte az útjába kerülő népeket. A kereszténység sem különb: az inkvizíció és a keresztes háborúk épp elég szenvedést okoztak a máshitűek számára. Igen ám, csakhogy az iszlám erőszakossága még mindig itt él köztünk. Nem a történelemkönyvekből köszön vissza ránk, letűnt korok rosszízű emlékeként, hanem a jelen véres valóságaként jön szembe velünk az utcán. Vajon miként lehetséges az, hogy a 21. században, az internet korában, amikor a világon felhalmozódott összes tudás gyakorlatilag minden élő ember számára elérhető, s már rég magunk mögött kellett volna hagynunk minden barbár attitűdöt, ezek még mindig léteznek? Csakis úgy, hogy sokan tudatosan tüzelik a gyűlöletet. Hiszem, hogy a közös imaház terve azt a célt szolgálja, hogy az iszlámot a béke irányába terelje, s mindannyiunk érdekében azt remélem, hogy sikeres projektként könyvelhetjük majd el.

Mint rendszerint, ezúttal is belefutunk a szokásos liberális dilemmába. Szabadelvűként ünnepeljük a sokszínűséget és a toleranciát. De vajon elég érettek vagyunk-e mindehhez? Vajon építenénk-e közös székházat a náciknak és a kommunistáknak? Vajon létrehoznánk-e hasonló imaházakat Jeruzsálemben, vagy épp Mekkában? Egyelőre csupán kérdéseink vannak, semmi egyéb.

Én még emlékszem a lovasrendőrök rohamára, ahogy belehajtottak a tömegbe. A rémült arcokra a Dohány utca felé menekülő sokaságból, gyerekekére, idősökére. Még emlékszem a könnygáz csípős, mindent átható szagára. A könyvelőm Károly körúti irodájára, ahol még napokkal később is szemünket törölgetve tárgyaltunk. És emlékszem a gumilövedékekre, a 167 súlyos sérültre, a kilőtt szemekre. Sosem felejtem el a perceket, amikor a Rákóczi úton - két vízágyú közé beszorulva - végre megpihentünk, s telefonálhattunk ismerőseinknek: "Nincs tovább!" - hirdettük szent meggyőződéssel, mert ott, akkor, azokban a drámai pillanatokban; az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóján egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy Gyurcsány Ferenc másnap még miniszterelnökként folytathassa ámokfutását, mintha mi sem történt volna.

Persze tévedtünk. Nem kicsit, nagyon. Fletó nemhogy ott folytatta, ahol október 22-én abbahagyta, de neje - aki mostanság épp kormányfői álmokat dédelget - VV Zsolti kanapéján, alig 15 év távlatából egyenesen tagad mindent, vagy legalábbis igyekszik elkenni, bagatellizálni a dolgot. Van is oka a maszatolásra, hiszen a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized legbrutálisabb eseményéről van szó, melyhez fogható Kádár bukása óta egyetlen kabinet alatt sem történt. Valódi, súlyos, sötét mérföldkő ez a legújabb kori magyar történelemben. Ez az a pillanat, mely megszülte a jobboldal szétrobbanthatatlan összefogását; a 2010-es kétharmadot, s örök skarlátbetűként ég azóta is Gyurcsány homlokán. Persze könnyű az emlékezés nekünk, akik immáron negyven felett járunk, aki jelen voltunk, akik a saját szemünkkel láthattuk a példátlan rendőrterrort. De vajon mennyit tudnak minderről a mai huszonévesek? Vajon hallottak-e az előzményekről, a viperával felszerelt, azonosító jelvény nélküli, maszkos rendőrök szeptemberi embervadászatairól? A hamis jelentésekről, a statáriális eljárásokról, a megalázott, megkínzott, hetekig fogva tartott fiatalokról? S ha véletlenül igen, vajon elhiszik-e, hogy mindehhez az épp regnáló miniszterelnöknek semmi köze sem volt? Mi, az X generáció képviselői sokszor nagyon el vagyunk tévedve. Azt gondoljuk, hogy József Attila, George Orwell, a Guns 'N Roses, vagy épp a Gyaloggalopp ugyanolyan evidens sarokpontokat jelentenek minden korosztálynak, ahogyan nekünk. A hidegzuhany csak akkor ér bennünket, amikor a fociöltözőben egymás kamasz fiaival beszélgetünk, s kiderül: soha életükben nem hallottak még a U2-ról, ahogy a Dire Straits-ről sem. Kijózanító momentumok ezek, melyek rá kell hogy döbbentsenek: meghatározó történeteinket újra és újra át kell adnunk a következő generációk számára, mert ha nem tesszük, az újmúltat pingálók azonnal átszíneznek mindent. Elhitetik, hogy 2006. október 23-án - és az azt megelőző hetek során - nem történt semmi rendkívüli, hogy Fletó valójában egy kedves, tornacipős bohém, az ifjak vajszívű barátja.

Dobrev Klárának azért nincs könnyű dolga. Egyrészt el kell határolódnia nagyapjától, Apró Antaltól, aki kiszolgálta a Rákosi- és a Kádár-rendszert is, mi több, Nagy Imre és mártírtársainak koncepciós perét személyesen felügyelte. Férjétől már nehezebb a távolságtartás, így e téren marad az események tudatos összemosása, a radírozgatás és a maszatolás. (Ez sem egyszerű mutatvány, hiszen Kálomista Gábor új filmje, az ELK RTUK még a politikai krimi műfaján belül is lényegesen tisztább és hitelesebb képet fest a 2006-os eseményekről, mint Klára asszony teszi.) Mindezeken túl szüksége volna még némi cukiság-faktorra, melytől potenciális választói végképp elgyengülhetnének. Dobrev Klára talán pont e téren a legeszköztelenebb. Bár hosszú ideje figyelem pályáját, egészen a VV Zsoltival készült beszélgetésig kellett várnom, hogy először mosolyogni lássam. Persze, jobb későn, mint soha, ám kérdés, hogy ez a hirtelen imidzsváltás mire lesz elég. A Medián áprilisi felmérése szerint az öt ellenzéki miniszterelnök-jelölt közül csupán a negyedik helyen áll (egyedül Fekete-Győr Andrást előzi meg), továbbá ő a legelutasítottabb aspriáns: a megkérdezettek 44%-a semmilyen körülmények közt nem szavazna rá. Megítélésén az sem javít sokat, hogy Gyurcsány Ferenc egy interjújában elkotyogta: neje a forradalom ötvenéves évfordulóján jóval keményebb fellépést látott volna helyesnek... A kanapés videó alatti kommentek mindenesetre beszédesek: "a hideg kiráz ettől a nőtől"; "sugárban hányok"; "ez a nő egy rákfene a magyar társadalmon". Jó sokáig pörgettem lefelé, de egyetlen pozitív hozzászólást sem találtam. Kínos.

Alig hiszem, hogy Klára asszony lesz az első női kormányfő Magyarországon. Még akkor sem, ha a porondon lévő öt jelölt közül messze a legrátermettebb. Fekete-Győr Andrással szemben képes kommunikálni. Márki-Zay Péterrel ellentétben nem veri a gyerekeit. Jakab Péterhez képest nagyon is tud viselkedni. Karácsony Gergelyt pedig utcahosszal előzi magabiztos nyelvtudásával. Intellektuális tekintetben lazán übereli mind a négy srácot, ám önmagában ez még sosem volt elég a népszerűséghez a történelem során. Ha mindenképpen női miniszterelnökre vágyunk, számos jobb választás lehetséges. Donáth Annában például határozottan megvan a cukiság-faktor. Kunhalmi Ágnes pedig minden megszólalásával garantálná, hogy kiválóan mulassunk...

"Minden porcikámmal azon vagyok, hogy én nyerjem. És így is fogom befejezni. Olyan mérhetetlen módon hiszek abban, hogy meg tudom nyerni és tudok kormányozni, hogy alapvetően ez a legfontosabb, ami most a fejemben van." Dobrev Klára bármilyen elszánt is, pedigréjét és habitusát tekintve behozhatatlan hendikeppel indul. Vele az élen aligha győzhet az ellenzéki összefogás.

Ma már tudjuk, hogy a világ teremtése nem hét nap alatt történt. Még csak nem is hét esztendő alatt. Valójában közel 14 milliárd éve tart, s aligha sejthető, mikor jön el a projektzárás időpontja. A dolgon csak bonyolít, hogy Isten a képére és hasonlatosságára teremtette az embert, aki - élve e hasonlatosság adta lehetőségeivel - maga is részt vesz a teremtés folyamatában. Többnyire lelkesen, túlfűtötten, nem ritkán világmegváltó szándékkal - az eredmény láttán azonban nem mindig tölt el bennünket a bibliai elégedettség.

Tudjuk azt is, hogy Isten - legyen szó létező entitásról, avagy csupán irodalmi metaforáról - a teremtés eszközéül az evolúciót használja. Ez annyit tesz, hogy a természetes és szexuális szelekció egy szigorú minőségellenőr módjára folyamatosan pásztázza a Földet, jutalmazva az életképes és elvetve az életképtelen megoldásokat. Az egyik legismertebb tankönyvi példa a nyírfaaraszoló esete, melynek több színváltozata is ismert. Ez a lepkefajta Nagy-Britanniában az ipari forradalom előtt elsősorban világos árnyalatában volt elterjedt. A 19. században azonban - a megnövekedett légszennyezés hatására - a nagyvárosok környékén a sötét árnyalat lett az uralkodó, hiszen a kormossá vált fákon a fekete szín segítette a rejtőzést. A 20. század elejére egyes iparcentrumok környékén már 98%-ra emelkedett a sötét egyedek részaránya, azonban 1970 után - az akkortájt bevezetett környezetvédelmi előírások hatására - ismét a világos lepkék ideje jött el, a feketék pedig azóta is erősen visszaszorulóban vannak. (Ma már azt is pontosan tudjuk, hogy a nyírfaaraszoló melanizmusért felelős génje a 17-es kromoszómáján található.) Látható tehát, hogy az evolúció nem jelent mást, mint az adott környezethez való alkalmazkodást. (Minél nagyobb a változás, annál távolabb kerülünk az eredeti állapottól, s egy idő után már egy új faj megjelenéséről beszélhetünk.) A példánkra visszatérve: nem állíthatjuk, hogy a fekete lepke fejlettebb, mint a fehér. Azt sem, hogy a fordítottja volna az igaz. Csupán annyit mondhatunk: bizonyos körülmények közt az egyik, eltérő környezetben a másik az életképesebb. 

A homo sapiens - a lepkékhez hasonlóan - maga is részt vesz az evolúció nevű társasjátékban. Tekintve azonban, hogy törvényeket alkot, morálról beszél, ideológiákat álmodik és társadalmat épít, már nem csupán a szelekciós nyomás elszenvedője, de előidézője, alakítója is egyúttal. (Arról ugyan még nincs szó, hogy belepiszkálnánk egymás génkészletébe, arról viszont annál inkább, hogy egyes társadalmi csoportok jólétét, ezáltal szaporodását és génállományának továbbörökítését erőteljesen támogatjuk, értelemszerűen más rétegek kárára.) Szemben a nyírfaaraszoló lepkével, amely eszköztelenül és passzívan elfogadja környezetét, az ember - társteremtőként - folyamatosan igyekszik formálni azt, létrehozva azt az atmoszférát, amelyhez az adott populáció tagjainak alkalmazkodását reméli. A konzervatív kormányok például jellemzően a viszonylag szabad piac hívei, a kultúrát és az életmódot tekintve viszont kifejezetten hagyományőrzők. Támogatják a történelmi egyházakat, a tradicionális művészeteket, ugyanakkor ellenzik a drogfogyasztást, az abortuszt és az eutanáziát. A baloldali eszmék hívei az életmód kérdései kapcsán általában progresszívek, ők sokkal inkább a gazdasági témákban kívánják megakasztani az evolúció kerekét. Segélyek, szociális ellátások, alapjövedelem, minimálbér, árplafonok - küllők közé erőltetett piszkavas mindegyik.

Amikor az állam pénzzel tömi a különböző egyházakat, azzal egyértelműen a vallásos attitűd továbbélését kívánja elősegíteni. Érdekes kísérlet lenne, hogy mi történne az egyes felekezetekkel, ha kizárólag piaci bevételeikből kéne fenntartaniuk magukat. A tippem az, hogy még gyorsabban haladnának az enyészet útján. Ugyanígy: amikor egy kormányzat hitet tesz a segélyezés és az alapjövedelem mellett, olyankor a felelőtlenek, a tehetségtelenek, a léhák mentalitásának átmentésén dolgozik. A konzervatívok szerint a támogatott hagyományok pozitív értéket képviselnek. A szocialisták szerint a támogatott rétegek nem tehetnek negatív vonásaikról, így megérdemlik a nagy fokú szolidaritást. Mindezekhez képest a liberális-libertárius világlátás az, amely láthatóan a leginkább tiszteli a Teremtést. Nem kíván új embert alkotni, elfogadja Isten művét úgy, ahogy van. Nem kíván ezerféle korlátot állítani az evolúció természetes útjába, csupán csendben tudomásul veszi, hogy az életképes eszmék, hitek, szokások, cégek és termékek továbbélnek, az életképtelenek pedig idővel eltűnnek. Nem dolgozik azon, hogy torz, groteszk környezetet hozzon létre, melyhez alkalmazkodni nem csupán embert próbáló, de többnyire nem is igazán érdemes; sokkal inkább annak a szabadságnak a megóvásán őrködik, amelyet kizárólag a természet alapvető törvényei kereteznek. 

Ma már tudjuk: a teremtés nem kizárólag Isten privilégiuma. A homo sapiens kapott épp elég hatalmat, eszközt és késztetést is ahhoz, hogy jelentősen kivegye részét a folyamatból. A kérdés csak az, érdemes-e szembemasírozni az isteni evolúcióval. Ami igazán bizarr, hogy mind a jobb-, mind a baloldal mély meggyőződéssel vallja: az egyedül üdvözítő úton járnak. A konzervatívoknak a tradicionális vallások pártfogolása ad muníciót e hithez. A szocialisták az elesettek és elnyomottak felkarolására hivatkozhatnak. Lehet szenvedélyes eszmecseréket folytatni annak kapcsán, hogy mindezek szükségesek-e, pozitívak-e, nélkülözhetetlenek-e. Az azonban nem lehet vita tárgya, hogy egyedül a klasszikus liberalizmus védelmezi teljes mellszélességgel az isteni teremtőelvet, a létünk minden mozzanatát mélyen meghatározó evolúciót.

Könnyen belátható, hogy mindannyian értékpluralisták vagyunk: fontosnak tartjuk az egészséget, a biztonságot, a békét, a tiszta környezetet és még számos egyéb faktorát a jólétnek. Léteznek olyanok, akik azt vallják: e számos érték közül ki lehet emelni egyet, mely az összes többinél fontosabb, s bármiféle konfliktushelyzetben ez lesz a mértékadó, a domináns. Jézus igaz követői a szeretetre fognak szavazni. Az egalitaristák értelemszerűen az egyenlőségre. A fundamentalisták a hagyományra, a fanatikusok a hitre, a hedonisták az élvezetre. Léteznek azonban olyanok is, akik a reálpolitika hívei és úgy vélik: mindig az adott helyzet a döntő, egyszerűen képtelenség megnevezni és kiemelni egyetlen vezérlőelvet. Közéjük tartozik a magyar származású, konzervatív filozófus John Kekes is, akivel egyébiránt számos lényeges kérdésben egyet tudok érteni. Ezt az egyet kivéve.

Magam is azok pártján állok, akik hisznek a mindent überelő alapérték létezésében. Meggyőződésem ugyanakkor az is, hogy az általam favorizált érték nemhogy nem zárja ki a többi jólét-elemet, de a legtöbb egyenesen ebből sarjad. A türelem, az elfogadás és a sokszínűség egészen biztosan. A gazdasági hatékonyság és az ebből fakadó bőség ugyancsak. De kikövezi az utat a szeretethez, a humanizmushoz és a békéhez is. Természetesen a szabadságról van szó, ám hívhatjuk önkéntességnek, avagy erőszakmentességnek is. Sokan, akik bár elismerik a szabadság nélkülözhetetlen mivoltát, azonban tagadják, hogy alapérték lenne - köztük John Kekes - álláspontjukat alátámasztandó számos értékkonfliktust megneveznek. A valóság az, hogy ezek többsége csupán látszólagos összeférhetetlenség, ahogy erre a továbbiakban részletesen ki is térünk. Természetesen fogunk találni olyan értékeket is, amelyek valóban nem ültethetők egy csónakba a szabadsággal. Ezek kapcsán pedig - hitem szerint - nem lesz nehéz belátni, hogy az általános társadalmi jólétet célozva érdemes minden esetben előnyben részesíteni a szabadságot. 

"A szabadság természetesen roppant fontos; s a jó társadalom természetesen szabad. Szükséges azonban, hogy ennek elismerése együtt járjon annak elismerésével, hogy más értékek is roppant fontosak, a jó társadalomnak rájuk is szüksége van. A béke, a jólét, a rend, az igazságosság, a törvénytisztelet, az iskoláztatás, az egészségügy és így tovább - mind-mind fontos értékek. (...) Ha elismerjük az alapvető értékek pluralitását, s azt is, hogy ezek könnyen összeütközhetnek egymással, akkor sürgető kérdéssé válik, hogy ezeknek a konfliktusoknak van-e észszerű megoldásuk." - írja John Kekes, némiképp demagóg módon; valójában azzal az egyelten céllal, hogy a klasszikus liberalizmus és a konzervativizmus közti távolságot növelje. A REND például alapvetően a legkevésbé sem áll szemben a szabadsággal. A demokratikus jogállamok rendszabályai és rendvédelmi szervei aligha gátolhatják az egyén magánéleti szabadságát, mi több: éppen azt védik. (Természetesen a diktatúrák rend-fogalma nagyon is szembe megy a szabadsággal, különösen ahol a ruházatot, a hajviseletet, a szexualitást és a verbális kommunikációt is kötött szabályok tartják szűk keretek között. Ám mindezeket nyilvánvalóan extremitásnak kell tekintenünk.) Ugyanezt a megállapítást tehetjük a TÖRVÉNYTISZTELET kapcsán is. Sokan azt gondolják, hogy az anarchia káoszt; a totális szabadság pedig a törvényen kívüli világot jelent. Semmi sem áll ilyen távol az igazságtól. Amennyiben egy társadalom törvényei az egyén szabadságát nem korlátozzák, úgy azok betartása semmiféle értékkonfliktust sem okoz. Az IGAZSÁGOSSÁG pedig csupán egy üres frázis, amely mindenkinek mást és mást jelent, így ez sem állhat szemben a szabadsággal. A felsorolásban szereplő hét elemből három abszolút látszatellentét, minden valós alap nélkül.

Természetesen léteznek olyan értékek is, amelyek ténylegesen csorbát ejtenek a szabadságon. Ilyen például a TAPINTAT is, amely tiszteletre méltó, ha belülről fakad és önkéntes, azonban kötelező érvényű társadalmi elvárássá tenni csakis a szólásszabadság korlátozásával lehetséges, ami alighanem túl nagy ár érte. A gazdasági EGYENLŐSÉG is egyértelműen összeférhetetlen a szabadsággal, ám a legtöbben nem is tartjuk valódi értéknek. A BÉKE már egy izgalmasabb kérdés. Egyetlen józan ember sem híve a fegyverropogásnak, ugyanakkor egyetlen társadalmi berendezkedés sem képes szavatolni a permanens - külső és belső - békét. Az agresszorral szembeni önvédelem és az önkéntes alapú honvédelem tökéletes összhangban áll mind a szabadság, mind a béke eszményével, ez nem jelent filozofikus problémát. Ám mi van akkor, ha mindkét fél agresszor, s szeretnék saját akaratuk szerint fegyverrel rendezni konfliktusukat? Erre szolgált annak idején a párbaj intézménye, mely ma már egyetlen jóléti államban sem megengedett. Természetesen marginális kérdésről van szó; alig hiszem, hogy manapság nagy igény lenne hasonlóra, mindazonáltal tény, hogy az önkéntes fegyveres összecsapások tiltása csorbítja a szabadságot. Ezzel persze simán együtt lehet élni és bár ez lenne a legnagyobb hiátusa a szabadságnak, mindazonáltal a párbaj intézménye simán összeférne  a jogállamiság kereteivel. Az összecsapás előtt mindkét fél aláírna egy nyilatkozatot, melyben rögzítik a párbaj önkéntességét és (praktikusan) előre kifizetnék a közjegyzői, orvosszakértői és egyéb szükséges díjakat. Ugyanez a struktúra biztosíthatná a különböző bandaháborúk törvényes lejátszását is, előre kijelölt helyszínen, távol a polgári lakosságtól. Hasonló a helyzet az ÉLET- és EGÉSZSÉGVÉDELEM más területeivel is. A paternalista állam szeretné megóvni polgárait önmaguktól, így például jellemzően tiltja az eutanáziát és a drogfogyasztást. Azt kell látnunk, hogy ennek a szemléletnek az lenne a tökéletesen logikus kiterjesztése, ha a központi hatalom törvényben tiltaná a dohányzást és az alkoholfogyasztást; büntetné az elhízást; és kötelezővé tenné a felnőtt lakosság testedzését. A szabadság filozófiája ezzel ellentétes irányú és azt vallja: mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak akarja. (A droghasználat legalizálásának igénye nem csupán görcsös ragaszkodás a liberális ideológiához, de a bűnözés visszaszorításának is praktikus eszköze.)

Az igazat megvallva már azzal is vitám van, hogy a szabadság csupán egy érték lenne a sok közül. Megítélésem szerint a szabadság nem kevesebb, mint maga az értékpluralizmus. Amikor ugyanis egy társadalom a legegyetemesebb kívánalmakon túl - ne ölj, ne lopj! - semmi egyebet nem szabályoz, ezáltal polgáraira bízza a döntést minden lényeges kérdésben, valójában meg is teremtette a lehető legdemokratikusabb értékpluralizmust. Az egyén persze hozhat meggondolatlan, esetleg abszolút irracionális döntéseket is. Egy atyáskodó állam bizonyos esetekben talán tényleg jobban ismeri polgárai valós szükségleteit, mint ők maguk. Ám ez aligha lesz általános érvényű igazság a 21. század nyugati társadalmait illetően. A példa kedvéért képzeljük el, hogy transzneműek vagyunk: férfitestbe zárt női lélekkel élünk, s nemváltó műtéten gondolkodunk. Milyen útmutatásra számíthatunk? Egy fundamentalista társadalom Isten és a teremtés elleni véteknek tartja majd, hogy változtassunk természet adta testünkön és tűzzel-vassal üldözni fogja az ilyen beavatkozásokat - természetesen kizárólag a mi érdekünkben. Egy progresszív vezetés ugyanakkor kifejezetten bátorítani fogja elképzelésünket, talán még társadalombiztosítási forrást is nyújt hozzá. Ők ugyanúgy a mi érdekünkre, lelki egészségünkre, nemi identitásunk helyrebillentésére fognak hivatkozni. Mindezekkel szemben az a központi hatalom, amely a szabadságot tekinti fő értékének, a legkevésbé sem fog állást foglalni személyes dilemmánkat illetően. Nem lesz megfertőzve sem a tradicionális vallások, sem a genderideológia által. Ez nem csupán azért üdvözlendő, mert az egyénre hagyja a döntést. E passzivitásnak még csak nem is az a fő érdeme, hogy hogy nem költi az adófizetők pénzét megkérdőjelezhető célokra. A szabadság pártján álló állam bölcsessége leginkább abban érhető tetten, hogy nem köteleződik el feltáratlan tudományos területek kétes hitvilágai mentén, visszafordíthatatlan folyamatokat támogatva. Az elmúlt évtizedek során a nemváltó műtétekben átesettek egy része valóban révbe ért és lelkileg látványosan kivirágzott, ugyanakkor mások súlyos depresszióba zuhantak, vagy akár öngyilkosságba is menekültek. Egy felelősségteljes társadalmi vezetés egész egyszerűen nem vehet a nyakába semmiféle ideológiai terhet, s akkor jár el helyesen, ha kimarad minden ilyesmiből.

A szabadság filozófiája olyan iskola, melyet jobbról és balról is folyamatosan támadnak. (Jobbról azért, mert a baloldal erőszakosságát vizionálják, mintha ez a megengedő attitűd mindenki számára kötelező lenne. Balról meg azért, mert szerintük nincs valódi szabadság, amíg erővel meg nem követeljük a mindenre kiterjedő toleranciát...) Sokan tudathasadásosnak, kétlelkűnek címkézik e középutas, liberális-libertárius világlátást. Teszik ezt azért, mert egy toleráns társadalom, amely a szabadságot tekinti fő értékének, óhatatlanul sokszínű miliőt teremt. Tagja közt szép számmal lesznek olyanok, akik - privát szférájukban - magasról tesznek a szabadság eszményére. Akik elnyomó kapcsolatokban élnek; akik szigorú és merev szabályok mentén működő szektákhoz szegődnek; akik szexuális magatartása mellőz minden politikai korrektséget; akik olyan munkahelyet választanak, amelyik látványosan korlátozza szólásszabadságukat. Lelkük rajta. A társadalmi szabadság eszményébe ezek is bőven beleférnek.

Az utóbbi 10-15 évet tekintve azt gondolhatnánk: kezd megbolondulni a világ. Mintha a Föld fejlettebb szegmenseiben Marx legelkötelezettebb hívei diktálnák a tempót. (Pár nappal ezelőtt több mint 120 nyugalmazott USA-beli katonai vezető - köztük számos tábornok és admirális - tett közzé nyílt levelet. Megítélésük szerint nagy veszélyben van az amerikai nemzet, s ebben jelentős szerepet játszik a szocialista és marxista eszmék előretörése is.) Ha ez így is van, látnunk kell: a jelenség nem a semmiből nőtt ki hirtelen. Az egalitarista filozófusok immáron évtizedek óta puhították a talajt, azonban nézeteik csak mostanság kerültek az ideológiai fősodorba. Ebben a jelenségben nem csupán a politika, de a felsőoktatás és a médiaelit is meghatározó szerepet játszik.

A legtöbben meglehetősen kötött sémák szerint gondolkodunk. Hiszünk a magántulajdon szentségében, s abban, hogy munkánk gyümölcsét megtarthatjuk és élvezhetjük. Hiszünk abban, hogy a testünkkel csakis mi magunk rendelkezünk. Hiszünk az elemi erkölcsben, mely szerint a szabadság és az önkéntesség érték, ezzel szemben az erőszak és a kényszer megengedhetetlen. Hiszünk továbbá abban is, hogy mindenkinek azt kéne kapnia, amit megérdemel: a tisztességeseknek és szorgalmasoknak jólét jár, míg a bűnözőknek és a léhűtőknek büntetés, illetve szerényebb életnívó. Most tegyük félre mindezt, hiszen ha meg akarjuk érteni az egyenlősdit hirdető gondolkodókat, úgy roppant nagy nyitottságra lesz szükségünk. Ha vad dörömböléssel jelzi is minden egyes sejtünk, hogy ideológiájuk perverz, hamis és működésképtelen, mindez mit sem ér, ha képtelenek vagyunk racionális érvekkel védeni igazunkat. Szóval: adjuk meg az esélyt, s első blikkre tekintsünk legitimnek minden eszelős egalitarista elképzelést!

John Rawls, a Harvard Egyetem 2002-ben elhunyt filozófia professzora Az igazságosság elmélete című művében így ír: "Átgondolt ítéleteink egyik sarkalatos pontja alighanem az, hogy a született adottságok megoszlásából származó előnyök éppúgy nem megérdemeltek, mint a születés adta társadalmi helyzet. Ugyanígy vitatható az az állítás is, hogy egy ember megérdemli azt a kiváló jellemet, ami képessé teszi képességeit fejlesztő erőfeszítésekre, hisz jelleme nagyrészt azokon a szerencsés családi és társadalmi körülményeken múlik, amelyeket nem tekinthet a maga érdemének." Ezzel a világlátással részben egyet lehet érteni: a teremtés valóban nem igazságos. "Minden egyéb tényezőtől eltekintve a jobb képességűek valószínűleg törekvőbbek, s úgy tűnik, hogy jószerencséjük előnyei semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül. Az erény jutalmazásának gondolata kivihetetlen." Rawls tehát azt állítja, hogy az emberi teljesítményekben az egyénnek nem sok szerepe van, annál inkább Fortunának. Nézete szerint az ember nem a saját szerencséjének a kovácsa, hanem minden esetben a körülményeinek az áldozata. E feltételezett, de semmivel meg nem alapozott igazságtalanság orvoslására meglehetősen extrém megoldási javaslatot kínál. Szerinte a társadalomnak fel kell állítania egy szüntelenül működő kiegyenlítő gépezetet, mely azoktól, akiknek - bármilyen tekintetben - az átlagosnál jobban megy soruk, azonnal elvesz és azoknak juttatja, akiknek kevesebb jutott. A professzor csupán néhány apróságról feledkezik el:

• Miként kell beárazni a jóképűséget, az intelligenciát, a testmagasságot, vagy épp a családi hátteret?
• Miként lehet folyamatosan figyelemmel kísérni a változásokat? (Ha például valaki meghízik és elveszíti a vonzerejét, onnantól több jár neki a közösből? És ha megint lefogy?)
• Hogyan lehet igazságos egy olyan rendszer, amely tagadja az egyéni felelősséget, ezért ugyanúgy bánik a szentekkel és a sorozatgyilkosokkal?
• Mi az a morális alap, amely legitimálja a permanens rablást?
• Ki lesz az, aki egy ilyen világban keményen dolgozik majd?
• Érdemes egy olyan világot teremteni, amelyben a passzivitás és a titkolózás az uralkodó?
• Tényleg fontosabb a teljes egyenlőség a jólétnél?

John Rawls hipotézise szerint az emberek pontosan ilyen társadalmi rendszert hoznának létre, amennyiben a "tudatlanság fátyla" borítaná a törvényalkotókat, ami az ő értelmezésében azt jelenti, hogy az égvilágon semmit sem tudnának a saját jellemükről, képességeikről, társadalmi helyzetükről. David Miller, az Oxfordi Egyetem professzora e feltevést meggyőző kísérletsorozattal cáfolta. A véletlenszerűen kiválasztott alanyoknak négyféle teoretikus társadalmi berendezkedést kellett rangsorolniuk egyénileg, majd ötfős csoportokban. Soha, egyetlen csoport sem tette első helyre Rawls utópiáját, de még egyéni szinten is alig akadt olyan, aki szimpatikusnak találta volna. Körülbelül ilyen stabil sziklára építik légváraikat a baloldal tekintélyes teoretikusai.

Martha Nussbaum amerikai filozófus az Upheavals of Thought című könyvében egy tízes listát közöl azokról a "központi emberi képességekről", melyekkel minden polgárnak legalább egy alapvető küszöbértéken rendelkeznie kell, s természetesen az állam dolga, hogy mindezeket biztosítsa. E listán szerepel például, hogy alkotmányos garanciákkal szavatolni kell a normális emberi élettartamot, vagyis nem halhatunk meg a kelleténél korábban... Ennek érdekében Nussbaum többek között a dohánytermékek korlátozását is szorgalmazza. (Érdekes lenne kikérni erről az átlag baloldali szavazó véleményét.) Szintén e lista egyik pontja, hogy "legyenek lehetőségeink a szexuális kielégülésre." Egy jó társadalom tehát az adófizetők pénzén, szociális munkásokkal biztosít némi hancúrlehetőséget mindazok számára, akik a szabad szexpiacon - talán ápolatlan külsejük, rossz modoruk vagy leküzdhetetlen gátlásaik miatt - nem boldogulnak. Ő maga a kívülálló nézőpontjából védelmezi az elesetteket, s meggyőződése, hogy egyedül ez a perspektíva a nyerő, hiszen akik nyomorban és tudatlanságban élnek, azok sok esetben nincsenek is tisztában a saját szükségleteikkel. Martha Nussbaum gondolkodásmódját - számos más baloldali teoretikushoz hasonlóan - valami elképesztő felsőbbrendűség-tudat jellemzi, amely együtt jár csaknem a teljes társadalom lenézésével. A periférián élőket szándékuktól függetlenül boldogítaná (hiszen ezek a nyomorultak azt sem tudják, mi a jó nekik); a többségről pedig még csak nem is feltételezi, hogy szociálisan érzékenyek lennének (hiszen akkor nem volna szükség az állami pátyolgatásra). Mindezt pedig az empátia jegyében tenné, mely szerinte az egalitarizmus alapját adja; meggyőződése, hogy "az együttérzés minden jó etikai kódex szíve". Részben igazat kell adnunk a filozófus asszonynak, az együttérzés valóban lényeges és pozitív érték. Csakhogy ezúttal is egydimenziós gondolkodásmódot látunk. Az empátia bármilyen nemes és kívánatos is, csupán egy a vezérlőelveink között. Emellett igazságosak, lelkiismeretesek és felelősségteljesek is kívánunk maradni. Ha ezek az értékek ütköznek, egyáltalán nem biztos, hogy az együttérzés mindent visz. Aligha fogunk empátiát érezni azok iránt, akik a saját hibájukból kerültek nehéz helyzetbe. Aligha fogjuk erkölcsi kötelességnek tekinteni, hogy számunkra idegeneket istápoljunk, ha ezzel a saját családunk jólétét veszélyeztetjük.

Peter Singer ausztrál erkölcsfilozófus szerint mindazok, akik az alapszükségletük felett bármi másra költenek - és nem adományozásra fordítanak minden nélkülözhető centet - bűnrészesek a harmadik világ nyomorában, sőt egyenesen gyilkosok. Ronald Dworkin jogfilozófus az erőforrások újraelosztása terén az "irigység próbát" favorizálja, amely azt firtatja, hogy az emberek elégedettek-e az általuk birtokolt javakkal, vagy inkább másvalaki erőforrásaira vágynának inkább. (Vajon mennyire ismeri az emberi természetet az, aki el tud képzelni olyan társadalmat, amelyben mindenki elégedett azzal, amije van?) Gregory Vlastos filozófiatörténész szerint minden ember egyformán értékes, ezért mindenki egyforma elbírálást is érdemel, függetlenül érdemeitől és a vele való kapcsolat szorosságától. Példaként a szülő-gyerek viszonyt hozza fel, melyben - optimális esetben - a feltétlen szeretet az uralkodó. Csupán azt hagyja figyelmen kívül, hogy ehhez az attitűdhöz minimum istenné kellene válnunk, hogy minden embertársunkra gyermekünkként, elvárások nélkül tekintsünk. Stanley Benn, Gary Watson, Albert Hofstadter és Susan Wolf - mindannyian filozófusok - egybehangzóan tagadják az ember morális felelősségét. Gyengeségre, megtévesztettségre, tudatlanságra és gyermekkori traumákra hivatkoznak, melyek a bűntettek elkövetőit - adott esetben még a pszichopatákat is - tökéletesen felmentik. Hitük szerint csakis a teljes szándékosságot tekinthetjük gonoszságnak, s minden, ami a tiszta tudatot a legkisebb mértékben is beárnyékolja, mentő körülmény. (Bevallom, mindig is értetlenül tekintettem arra az elnéző attitűdre, amellyel a nyugati világ fogadja az idegen kultúrákból érkező bevándorlók erőszakos bűncselekményeit. Politikai-gazdasági érdekeket, esetleg tudatos káoszteremtést, avagy kormányzati nemtörődömséget sejtettem a háttérben. Úgy tűnik azonban, hogy a szükséges ideológia is vastagon rendelkezésre áll.) A balos teoretikusok kapcsán csupán egyetlen gondot látok: mindig a másik ember nemi szervével verik a csalánt. Ha a nyomorban élők megsegítéséről van szó, bőkezűen osztogatnak a másik pénzéből. Ha az engedékenység és a megbocsátás kerül terítékre, a bárányokért sosem ejtenek könnyet, ha már a farkasok védelmére szegődtek.

John Kekes konzervatív filozófus Az egalitarizmus illúziói című könyvében meggyőző alapossággal szedi ízekre a fenti, baloldali teoretikusok egyenlőségre vonatkozó érveit. A jelen posztban említettek mindegyike filozófus, többségük egyetemi professzor - mindez feltételez némi szellemi igényességet. Társadalomfilozófiai elképzeléseik kapcsán joggal várhatnánk, hogy azok ellentmondásmentesek, morálisan védhetők, működőképesek és az általános jólétet pozitív irányba mozdítók legyenek. Ehelyett puszta légvárakat kapunk, melyek belső magja minden esetben egy ábrándos hit, bármiféle alátámasztás nélkül. Becsületükre váljék, hogy műveikben ezt többnyire maguk is elismerik. Kekes átfogóan érvel, néhol talán túlzó aprólékossággal is, különösen az általam képviselt libertárius világlátáshoz képest. Szerinte az igazságosság alapja az érdem (és még véletlenül sem az egyenlőség), mely jellemvonásokra, viszonyokra, megállapodásokra és cselekedetekre bontható. Hitem szerint ennél jóval egyszerűbb a világ: elég csupán a megállapodásokra fókuszálni. Ha Messi havi négymilliárd forintnak megfelelő összeget keres, az egyedül attól válik igazságossá, hogy ez az összeg szerepel a Barcelonával kötött szerződésében. Szinte mindegy, hogy milyen tehetséges, hogy hány gólt szerez, vagy hogy milyen a viszonya a szakvezetéssel. Hasonló a helyzet a személyes felelősség kérdésével is. Az egalitaristák egydimenziós világképének (mely szerint az egyént teljes mértékben a körülményei determinálják) cizellált ellensúlyozását célozva Kekes mélyen belemegy a részletekbe, és jellemről, a szándékosság mértékéről, a kontextusról, illetve a következményekről, mint komplex csomagról értekezik. A libertárius etika e téren is jócskán szimplább, s elsősorban a következményekre koncentrál. (Sokat elárul a baloldali, már-már gyermeteg gondolkodásmódról, hogy ezzel, a leglényegesebb tényezővel szinte sosem számol.) Ha nincs sértett, ha nincs áldozat, úgy nincs miről beszélni. Tényleges károkozás esetén azonban a cselekvőképes egyén felelőssége 100%-os, minden körülménytől függetlenül. Lehetünk szentek, vagy visszaeső gonosztevők; tettünk lehet előre megfontolt, vagy hirtelen felindulásból elkövetett; jöhetünk a Rózsadombról, vagy akár a Hős utcából, mindez vajmi keveset számít. John Kekes magát az egyenlőséget is összetett fogalomként értelmezi: a szabadság, a jogok és az erőforrások egyenlőségéről tesz említést. Itt is elég volna csupán a legutóbbira összpontosítani, hiszen a szabadság és a jogok tekintetében - büntetlen polgárok esetén - csak kivételes, vagy speciális esetekben tehetünk különbséget. Mindezekkel együtt is a magyar származású filozófus csaknem minden megállapításával jó szívvel egyet lehet érteni. "Valójában a társadalom nem maradhat fenn sokáig, ha produktív tagjait nem becsüli meg és nem oltalmazza, illetve nem bünteti meg és tartja féken a csalókat, a tolvajokat és a potyautasokat." Ez volna a lényeg. John Kekes műve arra is remekül rávilágít, hogy a modern konzervativizmus egyáltalán nem áll távol a libertárius (gyerekkori nevén: klasszikus liberális) gondolkodásmódtól. Ugyanakkor mindkettőt mérföldnyi szakadék választja el az egalitarista liberalizmustól, melynek - tekintve, hogy minden megnyilvánulási formája a szabadságot áldozza fel az egyenlőség oltárán - az égvilágon semmi köze a klasszikus liberalizmus eszméjéhez, csupán az elnevezést használja, tökéletesen alaptalanul. A neomarxizmus sokkal találóbb és korrektebb címke volna.

Mindannyian, akik egy kicsit is hajlamosak vagyunk a filozofálgatásra, egy olyan világról ábrándozunk, amely többé-kevésbé igazságosnak mondható. Mindazonáltal aligha találnánk ennél szubjektívebb, önkényesebb fogalmat. Mindenki mást és mást ért igazságosság alatt. A balos teoretikusok jellemzően a teljes egyenlőséget. A nyitott és jó szándékú ember újra és újra meghallgatja elképzeléseiket abban a reményben, hogy több tucatnyi történelmi katasztrófa tapasztalataival gazdagodva érveik és szempontjaik talán csiszolódtak valamelyest. Persze újra és újra csalódnunk kell: a vakhitre alapozott vágyálmokat aligha lehet stabil érvrendszerrel alátámasztani.