Ha egy Földön kívüli, idegen civilizáció tudását akarnánk gyarapítani a fenti közmondással, hallgatóságunk bizonyára egy szót sem értene ebből a sajátosan emberi és végtelenül irracionális gondolatból. Azt talán még el tudnánk magyarázni nekik, hogy léteznek akaratgyenge földlakók, akiknél a tervező és a kivitelező modul nincs igazán szinkronban. Arra azonban már mi magunk se találnánk megfelelő érveket, hogy - hacsak nem vagyunk nettó szélhámosok - miért fogalmazunk meg egyáltalán olyan ígéreteket, amelyek betarthatóságáról nem vagyunk teljes mértékben meggyőződve.

Kezdjük a leggyakrabban felrúgott ígéretekkel, melyeket önmagunknak teszünk: az újévi és egyéb fogadalmakkal. Már a nagy elhatározás pillanatában pontosan tudjuk, hogy képtelenek leszünk a koplalásra, s hogy a büdös életben nem fogunk szigetköröket futni téli fagyok idején. A nagy fogadkozások csak arra jók, hogy borítékolható bukásainkkal tovább gyengítsük egyébként sem túl acélos önbecsülésünket. Ha létezik egy hőn áhított cél, s ismerjük a hozzá vezető, nem lehetetlenül meredek ösvényt, úgy magától értetődő módon ezen fogunk közlekedni, mindenfajta izzadtságszagú fogadalom nélkül is. A másik embernek tett, be nem tartott ígéretek elsősorban a gyerekekre és a politikusokra jellemzőek. Mindkét esetben ugyanaz a lényeg: a kimondott szó nem egy belső vágyat és meggyőződést tükröz, sokkal inkább egy külső nyomásnak való megfelelést. "Később megírom a leckét, csak most még egy kicsit hadd xboxozzak..." Illetve: "Radikális adócsökkentést hajtunk végre, rendbe tesszük az egészségügyet és elszámoltatjuk az előző rezsimet!" Hasonló a helyzet, mint az önmagunknak tett fogadalmak esetén: még ki se mondtuk az ígéreteket, már meg is szegtük azokat. Ez utóbbi esetek annyiban különböznek, hogy itt még a cél sem a miénk; üresen kongó szavaink csupán a külvilágnak való formális megfelelés szánalmasan hazug eszközei.

Amikor valamit odaígérünk valakinek, olyankor nem árt, ha az adott dolgot ténylegesen birtokoljuk is. Ha eladjuk autónkat, avagy napi nyolc munkaóránkat, olyankor nyugodt szívvel szerződésbe foglaljuk, hogy megunt verdánkhoz mellékeljük kulcsait és okmányait is; illetve hogy másnap kilenckor megjelenünk újdonsült munkahelyünkön. Ezek könnyen teljesíthető, akaratunktól függő vállalások. Ám amikor olyat ígérünk, hogy "szeretni foglak, míg a halál el nem választ"; avagy  "kitartok melletted jóban-rosszban, egészségben-betegségben", ezek mind végtelenül felelőtlen és teljesen felesleges fogadkozások. A. J. Christian így fogalmaz: "Csak a hazug ember ígér. Az ígéretet a félelem váltja ki a benned tomboló káosztól. Ugyanis amikor hűséget ígérsz, olyan dologgal üzletelsz, aminek nem vagy birtokában." Mennyivel tisztességesebb volna így nyilatkozni: "Tartson e kapcsolat mindaddig, míg mindkettőnk boldogságát szolgálja. Legyen bennünk annyi értelem, hogy nem rúgjuk fel jelentéktelen ügyek miatt; legyen bennünk annyi belátás, hogy nem ragaszkodunk hozzá foggal-körömmel; s legyen bennünk annyi tisztesség, hogy közös gyermekeink testi-lelki jólétéről minden körülmények közt gondoskodunk." Ez a megközelítés lényegesen reálisabb és érettebb is, ráadásul minden érintett szükségleteit figyelembe veszi. Sajnos a hétköznapok valósága ettől fényévnyi távolságra esik. Emancipáció ide vagy oda, a lányokat a mai napig arra szocializálja a környezetük, hogy életük csúcspontja az esküvő, amikor végre az oltár elé ráncigálhatják a betört, kezesbáránnyá formált vadembert. A közelmúltban egy tejfakasztó mulatságon vettem részt, huszonöt férfibarátom társaságában. A spontán körkérdésre, hogy ki miért házasodott meg, meglehetősen egybehangzó válaszok érkeztek. Huszonhárman nyilatkoztak úgy, hogy az asszony addig rágta a fülüket, míg beadták a derekukat. Vicces, igaz? Így születnek a nagy elhatározások...

Gary Chapman Egymásra hangolva c. könyvében bemutatja a párkapcsolatokra jellemző öt szeretetnyelvet: szavak, érintések, szívességek, ajándékok és minőségi idő. Fura, hogy a legfontosabbat nem is említi: a betartott ígéreteket, a megbízhatóságot, azt az elengedhetetlen körülményt, hogy lehessen építeni a másikra. (Kristen Armstrong amerikai szexológus 5000 fős női mintán a férfiak "főbűneit" kutatta. Az ígéretek megszegése, valamint a késés is a TOP5-ben végzett; ez utóbbi valójában az előbbinek egy speciális megnyilvánulása.) Világos persze, hogy egy olyan környezetben, ahol hajlamosak vagyunk örök szerelmet fogadni, az egymásnak tett ígéretek elveszítik komolyságukat és tökéletesen súlytalanná válnak. Az ábrándos gyermekkoron túllépett felnőttek világában ugyanakkor helyére kerül a közmondás: Ígérni nehéz, megtartani könnyű. Már nem hagyjuk magunkat a környezetünk - szüleink, gyermekeink, főnökünk, üzleti partnereink, választóink és szerelmeink - által manipulálni. Már nem teszünk felesleges és felelőtlen fogadalmakat. Azt keveset pedig, amit önszántunkból és jó szívvel vállalunk, mosolyogva meg is cselekedjük. Ilyen egyszerű ez.