Kezdjük egy poros tanmesével: Két ember egyszerre érkezik a bölcs rabbihoz. Az egyik gyilkosságot követett el, a másiknak csupán kisebb vétkek nyomják a lelkét. Az öreg felszólítja az elsőt, hogy hozzon egy nagy követ, míg a másodiknak egy zsákra való apró kavicsot kell összegyűjtenie. Miután végeznek, újabb instrukciót kapnak a bölcstől: most vissza kell szállítaniuk a köveket pontosan az eredeti helyükre. Az első tisztán emlékszik, honnan hozta, míg a másiknak halvány fogalma sincs, hol szedte össze kavicsait. A tanulság: ez a különbség a kis és nagy bűnök között. A súlyosakra emlékszünk, így képesek vagyunk megbánni azokat, míg az apróknak nem is tulajdonítunk jelentőséget, így csak gyűlnek-gyűlnek, s egyre nehezebb a teher...

Természetesen a tanmese éppúgy hamis, ahogyan a címbéli közmondás is az. Egyszerűen nem létezik ilyen, hogy "kis bűn". Ez persze véletlenül sem jelenti azt, hogy minden vétek azonos fajsúlyú volna. Egy almalopás enyhébb tett, mint egy luxusautó elkötése, ahogy egy visszafogott pofon sem ugyanaz, mint egy hasfelmetszés. (Aki ezeket megpróbálja összemosni, annak egyrészt nincs túl fejlett morális érzéke, másrészt bizonyára jócskán sáros maga is, s mivel nem szeretne magányosan bolyongani a purgatóriumban, így toborozna társakat.) Sokkal inkább arról van szó, hogy igen jól körülhatárolható és rendkívül szűk az a halmaz, amit egyáltalán bűnnek nevezhetünk. Olyannyira, hogy azt már nem is igen érdemes alkategóriákra bontani. Bűn az, amikor erőszakot, kényszert, fenyegetést alkalmazunk másokkal, vagy mások tulajdonával szemben. Minden egyéb messze kívül esik a morálon.

Tudjuk: ahány ház, annyi szokás. Minden klub, közösség, vallás olyan szabályrendszert alakít ki, amilyet csak szeretne. Amennyiben a tagság önkéntes, úgy semmi baj azzal, ha egyes csoportok szigorúbbak saját magukkal szemben, sőt azzal sem, ha totál lelki roncsokká válnak a permanens bűntudatban. A baj mindig ott kezdődik, amikor tökéletesen semleges, ízlésbeli dolgokat morális töltettel ruházunk fel, s azt a nagyközönség számára kötelezővé tesszük. Ma már csak mosolygunk azon, amikor a hatvanas években a rendőr elzavarhatta fodrászhoz a hosszú hajú srácokat. Ám ha figyelembe vesszük, hogy Észak-Korea lakói jelenleg is csupán az állam által jóváhagyott frizurákat viselhetik, úgy már közel sem ilyen vicces a dolog. Egy kellően beteg közösség - a hajviselethez hasonlóan - számtalan dolgot beráncigálhat az erkölcs felségterületére. Lehet korlátokkal szabályozni a szexualitást, ahogy egyes vallások teszik, még úgy is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, az önrendelkezés szabadságát sértik meg. Lehet tiltani különböző vallási és politikai szimbólumok használatát, arra hivatkozva, hogy ne bántsunk meg másokat, még akkor is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, a szólásszabadságot nyirbáljuk. Lehet kötelezővé tenni az adakozást, még úgy is, ha ezzel egy magasabb morális elvet, a tulajdonhoz való jogot tiporjuk. Mindezeknek, a "kis bűnök" kieszelésének és törvénybe iktatásának a puszta hatalomgyakorláson túl nem sok értelmét látni, csupán arra jók, hogy megnehezítsék a létezést. Jézust idézve: "Jaj nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre."

A buddhizmus és Jézus tanításának egyik központi eleme: "Ne ítélkezzetek!" Ez nem csupán azt jelenti, hogy a bűnössel szemben legyünk megbocsátóak, de azt is, hogy ne vájkáljunk a másik életében, és kizárólag azt a cselekedetet tekintsük bűnnek, ami kézzelfoghatóan árt a másik embernek. Ha képesek vagyunk a vétkek halmazát ilyen szűken definiálni, annak legalább négy, egymással összefüggő társadalmi előnye származik:

1. Az erőszakmentesség az a közös nevező, amely csaknem minden kultúrát és vallást összeköt. Bármely civilizált közösségben elfogadtatható, csupán a középkori, barbár tudati szinten ütközik ellenállásba.
2. Megítélése tiszta és egyszerű. A fizikai bántalmazás, a másik tulajdonában tett károkozás olyan mérhető, objektív valóság, mely - magát a cselekményt illetően - nem sok vitás kérdést hagy maga után. (A lelki bántalmazás már közel sem ilyen. Megsértődhetek azon is, ha valaki nem adja át a helyet a buszon, vagy ha gonosz kis törpének nevez, esetleg ha sátánkeresztet hord a nyakában. Mivel mindenkinek jogában áll megtartani az ülőhelyét, szólásra nyitni a száját és olyan ékszert, ruhát, tetoválást viselni, amilyet csak szeretne, így a lelki bántalmazás - felnőtt emberek között - nem képezheti a morál tárgyát. Csupán egy járható út létezik: magunkkal szemben szigorúság, a másikkal szemben engedékenység. )
3. Egy csomó aggodalmaskodó lelki beteg kiszabadulhat a permanens bűntudatból, ha tisztán érzékelhető, hogy mi számít véteknek, s mi nem.
4. Amikor valamiféle vallási vagy állami túlbuzgóságból, esetleg hatalomvágyból a vétkek lajstromát növelve túlszabályozzuk a világot, annak nem csupán általános rossz közérzet, bizalmatlanság, egymásra mutogatás és rettenetesen rossz működési hatékonyság lesz az eredménye, hanem mindezek tetejébe újabb bűneseteket is generálunk, melyek egy szabadabb társadalomban meg sem történhetnének. Ha bűnnek számít az, hogy Béla csúnyán néz a férfiakra; hogy megbámulja a nőket; hogy égnek meredő, punk frizurát visel; hogy udvariatlanul beszél; úgy senki sem csodálkozhat azon, ha Béla kap egy jókora fülest bárkitől. S ha Béla ezek után kést ránt, az sem különösen meglepő fordulat. Pontosan a "kis bűnök" bevezetése, a valódi vétkek felhígítása mossa el a határvonalat a morális és immorális tettek között, s teszi bolygónkat állandó háborús övezetté.

Aki tehát elkötelezett egy békés és együttműködő világ mellett, az villámgyorsan a kukába hajítja a címbéli közmondást. Egyszerűen nem léteznek "kis bűnök". Az erőszakmentességgel kijelölésre került egy civilizációs minimum, melynek betartása nem csupán elvárható, de ki is kényszeríthető. Minden más szabadon választható, egyéni jó ízlés és jó szándék kérdése. Semmi egyéb.