Érdekes, hogy milyen képet ápolunk magunkban a saját világunkról. A csimpánzokról például azt gondolnánk, hogy békés, egymással jól megférő lények. Csányi Vilmos, a világszerte elismert etológus szerint ha a 7-es buszt a Blahán teleraknánk egymásnak idegen csimpánzokkal, úgy a Bosnyák tér környékén már egy sem maradna életben közülük. Ehhez képest az ember egészen jól elzötykölődik hosszú megállókon keresztül, tökéletesen ismeretlen utazóközönség társaságában, s ha elég szorosan markolja a pénztárcáját, úgy nagy valószínűséggel veszteségek nélkül meg is ússza az utat.

Az ember a másik embernek közel sem farkasa, sőt. Nem csupán békés alaptermészet, de jellemzően kifejezetten jó szándék vezérel bennünket. Amikor megpillantunk az utcán egy vakot, egy mozgássérültet, vagy egy értelmi fogyatékost, még a legridegebb lelkűeknek is elszorul a torkuk. S legyünk bármily hitetlenek, s ismerjünk minden kutatást, mely a másokért mondott ima hiábavalóságát támasztja alá, mégis áldást kérünk mindezen szerencsétlen sorsúakra. Eszünkbe sem jut Tajgetosz, ellenkezőleg: úgy érezzük, hogy egy civilizált társadalom minden gond nélkül el tudja hordozni a sérültek többletterheit. Szolidaritásunk már közel sem ilyen erős, amikor testileg ép koldusokról, hajléktalanokról van szó. Velük kapcsolatban többnyire úgy érezzük, hogy bőven felelősek a sorsukért, hogy sokkal többet tehetnének saját magukért. A sok millió éhező afrikai, indiai és egyéb harmadik világbeli gyereket tekintve is az együttérzésé a főszerep, mely kiegészül a nagyságrend miatti tehetetlenség tudatával, valamint az emberi ostobaság kapcsán érzett meddő haragunkkal.

Az elesettekkel, a szerencsétlen sorsúakkal való szolidaritás kérdése jelentősen formálja társadalomfilozófiai hovatartozásunkat is. Puzsér Róbert szerint a jobboldali a szíve mélyén soviniszta, a baloldali kapzsi és irigy, a liberális pedig önző. Ezek persze csupán az árnyoldalak, ám ezzel együtt is igen sokatmondó jelzők. A sovinizmus igazi öngól: ha képesek vagyunk lenézni, vagy akár gyűlölni a más kultúrához, etnikumhoz tartozókat, azzal önmagunkat fosztjuk meg a pozitív érzelmek mindenfajta lehetőségétől; valójában még a sajátjainkat sem leszünk képesek megfelelően szeretni. A klasszikus baloldali attitűd, az altruizmusra való ösztönzés duplán bűzlik. Egyrészt - irigységből, kapzsiságból építkezve - a legritkább esetben őszinte: a brüsszeli migránssimogatók a lehető legmesszebb élnek a no go zónáktól, csupán az átlagembertől várják el, hogy mosolyogva elviseljen bármit. Másfelől maga az elv is helytelen: az erőn felüli szolidaritás egyszerűen tönkreteszi a világot. Játsszunk el egy percig azzal a gondolattal, hogy a bolygó összes vagyonát egyenlően szétosztjuk a hétmilliárd földlakó között! Talán volna pár nap visszafogott mulatság, de rögtön azután hétmilliárd koldus maradna csupán, s véget is érne az évszázadok alatt felépített civilizáció. A liberálisokra jellemző önzés nem csupán a leginkább szalonképes a három attitűd közül, de ez az egyetlen, amely élhető és hatékonyan működő világot képes létrehozni. Ahol az emberek a saját, önző vágyaik kielégítésén dolgoznak, anélkül, hogy a másikat lenéznék, gyűlölnék, bántanák, vagy bármilyen joguktól megfosztanák; illetve anélkül, hogy másokat erőn felül támogatnának, ott előbb-utóbb kialakul a széles társadalmi jólét, ahogy arra a történelem számos példával szolgál.

Ne legyenek illúzióink, természetesen léteznek farkasok. Vicsorgó, vérengző fajták is (Hitler, Sztálin, ISIS), és persze báránybőrbe bújt példányok is, a politikai korrektség és a migránssimogatás álszent szónokai képében. A legtöbbünktől azonban mindkét erőszakos véglet messze áll. Legfeljebb önzők vagyunk, de semmiképpen sem egymás farkasai.