Annak idején, amikor e közmondás született, a korszellem elsősorban azért tartotta problémásnak a kevés számú utódot, mert bármiféle tragédia esetén a szülők támasz nélkül maradtak. Ma már ez nem igazán meghatározó szempont. Nem csak azért, mert háborúk és pusztító járványok hiányában a fejlett civilizáció gyermekei jellemzően megérik a felnőttkort, de morálisan is fejlődött annyit a nyugati világ, hogy a 21. században már nem azért nemzünk utódokat, hogy azok eltartsanak bennünket. A címbéli közmondást használva manapság sokkal inkább a gyermekek szükségleteit tartjuk szem előtt, s az egykék magányától igyekszünk megóvni őket. Ez már egy legitim, erkölcsileg helyes aspektus. A jelen poszt mindazonáltal egy harmadik szempontra fókuszál: a kérdés szociológiai okait és demográfiai hatásait vizsgálja.
Tény, hogy a tipikus fehér, európai nő egy gyereket szül, míg az afrikai ötöt. (Az amerikai Pew Research intézet 2015-ös becslése szerint a teljes termékenységi arányszám a világon a kettő között csaknem félúton, 2,4 körüli értéket mutat, miközben az egyes populációk szinten tartását a 2,1-es érték szolgálja.) Mindez jó pár kérdést felvet:
- Jelent-e ez bármiféle problémát?
- Miből fakad a jóléti társadalmak alacsony gyermekvállalási hajlandósága?
- Mit lehet tenni, hogy változzon a trend?
- Mit kezdenek a jelenséggel a világ vezetői?
Konrad Lorenz már 1973-ban, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című művében megkongatta a vészharangot, a vétkek közül első helyen említve a Föld túlnépesedését. A könyv megjelenésének idején 4 milliárdan éltünk a bolygón, jelenleg csaknem kétszer annyian. Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mekkora az optimális méretű populáció a technológia és az infrastruktúra jelenlegi színvonalán, pláne hogy mekkora lesz húsz, vagy ötven év múlva. Hallunk olyan hangokat, hogy másfél milliárd embernél többet nem tud kényelmesen eltartani a Föld, míg más elemzők szerint akár 15-20 milliárdot is. A probléma kettős: ökológiai és gazdasági természetű egyben. Az előbbit a legtöbben értik: minél többen vagyunk, annál többet fogyasztunk, s ezzel százféle módon tesszük tönkre környezetünket. Az utóbbi már nem mindenki számára világos. Ahhoz, hogy az emberiség jóléte pozitív irányba mozduljon, a tőkejavaknak gyorsabban kell növekedniük, mint a népességnek. (Ha csak három lapátom van, hiába alkalmazok öt embert, az utolsó kettő már semmiféle értéket nem fog teremteni, csak a költségeket növeli. Előbb érdemesebb volna beruháznom, két új lapáttal bővítve az eszközparkot.) Ha az ember elég értelmes faj volna, úgy nem fokozná a saját nyomorúságát, hanem lényegesen tudatosabb szaporodási stratégiát követne. Simán lehet, hogy 10-15 év múlva - a mezőgazdaság és az élelmiszeripar forradalmi változásai, a környezettudatos technológiák, a megújuló energiák széles körű felhasználása és az automatizáció nyomán - már semmiféle gondot nem okoz majd 7,5 milliárd ember jólétének biztosítása, jelenleg azonban a legkevésbé sem vidám az összkép. Mindezeket figyelembe véve elvileg nem jelent problémát a népességcsökkenés, Európa egyébként is az egyik legsűrűbben lakott kontinens. Maximálisan egyetértek Csányi Vilmossal, a világhírű etológussal: magam is szívesebben élnék egy ötmilliós Magyarországon, ahol mindenki megtalálja a számítását, mint egy tízmilliós hazában, ahol a társadalom fele folyamatosan elégedetlen. Ám ez csupán teoretikus lehetőség. Az állami egészségügyi és nyugdíjrendszer miatt kényszerpályán az egész európai civilizáció: a népességfogyás az állami költségvetéseket és az ellátórendszereket veszélyezteti. Vegyük észre: tisztán piaci alapon működő társadalmakban nincs ilyen kötöttség; a populáció mérete szabadon, rugalmasan változhat mindkét irányban.
A társadalomkutatók egyik legfontosabb kérdése évtizedek óta, hogy miért születik ilyen kevés gyerek a jóléti államokban, holott - első ránézésre - ennek ellenkezője volna logikus. Az okok között minden esetben megjelenik a mesterséges fogamzásgátlás széleskörű elterjedése. Joggal, hiszen a felmérések szerint a teljes bolygón a szexuális életet élők kétharmada használ valamiféle fogamzásgátló eszközt. Nyilvánvaló azonban, hogy nem sírjuk vissza a múltat, s nem tekintünk irigykedve Afrikára, ahol még mindig a puszta ösztönök uralkodnak a tudatosság felett. Sokan a hedonizmust teszik felelőssé. Azt mondják: annyiféle elérhető élménnyel gazdagodhat az ember, a családalapítás csak egy ezek közül, ráadásul drágább is, mint a karibi nyaralás, vagy a nepáli hegymászó túra. Ebben is van valami, ám magyarázatnak ez is rém karcsú. Gyermeket hozni a világra és felnevelni - semmihez sem hasonlítható élmény. Nem pótolja sem kutya, sem macska, sem világ körüli utazás. Arról nem is beszélve, hogy e téren sem sírjuk vissza a csóró és ingerszegény múltat, amikor nemhogy internet nem volt, de útlevelünk sem, sőt hétfőnként tévéadás sem... Léteznek olyanok, akik a nők megváltozott társadalmi szerepét okolják. Azelőtt - mondják - egyszerűbb világ volt. A nők otthon maradtak, vezették a háztartás és nevelték a gyerekeket. Ebben is van igazság, de még ha a női egyenjogúság volna a népességfogyás egyetlen oka - ahogy messze nem az - akkor sem tehetnénk ellene semmit. Az emberi szabadságjogok magasabb rendű értékek, mint a stabil létszámú populáció. Elég megnézni "A szolgálólány meséje" című filmet, vagy a későbbi, azonos című sorozatot, hogy felálljon a szőr a hátunkon a diktatórikus, fundamentalista, gyermekszülés-orientált társadalmat látva. Akár a fogamzásgátlás lehetőségéről, akár az ingergazdag környezetről, akár a női egyenjogúságról beszélünk, ezek mind értékek; a szabadságról és a tudatosságról szólnak, s valójában nem is tehetők felelőssé a gyermekvállalási hajlandóság alacsony szintjéért.
Amikre igazán érdemes odafigyelnünk, azok az európai lakosság körében készített kérdőíves felmérések (pl. Gallup, Eurobarometer), melyek azt firtatják, hogy a megkérdezettek hány gyereket szeretnének. Az általam ismert kutatások mindegyikére igaz, hogy az átlagos érték - akár Magyarországot, akár a kontinens egyéb országait tekintjük - mindenütt 2 feletti. Szó sincs tehát arról, hogy az európai embereknek már nincs kedvük utódokat nemzeni és szülni. Persze, látjuk, hogy a nemi szerepek sokat változtak az utóbbi évtizedekben. Egészen biztos, hogy a házasság és az elköteleződés már nem ugyanazt jelenti, mint ötven évvel ezelőtt. A lényeg viszont fikarcnyit sem változott: az emberek ugyanúgy vágynak gyerekekre és unokákra, mint bármikor a történelem során, csupán tudatosabban terveznek családot. Az a tény pedig, hogy vágyaik és a valóság ennyire távol kerültek egymástól, semmiképpen sem írható az individualizmus, vagy az elkényelmesedés számlájára, ahogy a legtöbben magyarázni szokták. Olyan elemzéssel is találkoztam már, amely egyenesen a kapitalizmust tette felelőssé az európai népességfogyásért. Ezek a magyarázatok jó esetben téveszmék, rossz esetben szándékos félrevezetések, ócska hazugságok. A valódi mozgatórugó végtelenül szimpla; nem más, mint az anyagi biztonság kérdése. Ezt támasztja alá a családtámogatási intézkedések jól mérhető sikere, a másik oldalról ezt igazolja Nyugat-Európa jelenlegi társadalmi szerkezete. Ahogyan Douglas Murray írja: "Három típusú embernek van ma három, vagy annál is több gyereke: a nagyon gazdagoknak, a szegényeknek, vagy az új bevándorlóknak."
A történelem jelentős részében úgy élt a világ, ahogy a mai Afrika: rengeteg születés, magas gyermekhalandóság, kevés érzelmi kötődés az utódokhoz, s konzervált szegénység, mely nem volt sokkal nyomasztóbb hat gyerekkel, mint kettővel. A világ azonban rengeteget változott. Az átlagember számára elérhetővé vált az a szintű jólét, amely az elmúlt pár ezer évben megközelítőleg sem. A legfényűzőbb luxus azonban ma már nem az extrém sportautó, vagy az egzotikus nyaralás, hanem éppen a gyerekvállalás. Pár generációval ezelőtt majdnem mindegy volt, hogy a parasztház egyetlen helyiségében négyen, vagy nyolcan hajtották álomra a fejüket, s azon sem aggódott különösebben senki, hogy miből fedezik majd a gyerekek egyetemi oktatását. Manapság - egyre magasabb ingatlanárak mellett - minden gyereknek megfelelő lakókörnyezetet, minimum külön szobát szeretnénk biztosítani, s már csecsemőkorukban azon kattogunk, hogy mibe kerülnek majd a különórák, edzések, pláne a felsőoktatás. Azt kell észrevenni, hogy amikor kifejezetten gazdag országokban szerény számú gyerek születik, ott a valami nagyon el van rontva. A nemzeti össztermék adatokat látva a baj nem azzal van, hogy kevés értéket állítanak elő, ezért a kapitalizmus hibáztatása fatális tévedés. A gond nyilvánvalóan az újraelosztási rendszerben keresendő. Ha megnézzük az Egyesült Államok szaporodási rátáját, azt látjuk, hogy - megelőzve valamennyi európai országot - 2 fölötti értéket mutat, ezen belül a fehér nők átlagosan 1,8 (!) gyereket hoznak a világra, miközben az egy főre jutó GDP nagyságrendileg megegyezik Dánia, vagy Svédország adatával. A képlet borzasztó egyszerű: az amerikaiakat nem adóztatják agyon, így bőven marad pénz a családra.
Európa vezetői úgy döntöttek, hogy nem követik a tengerentúli mintát, hanem jóléti államokat hoznak létre, magas szintű központi ellátással, s ezt finanszírozandó brutális adóterhekkel. Ez a rendszer látszólag kényelmes és élhető, azonban pontosan az alacsony gyerekszám mutatja meg hosszútávú életképtelenségét. Az öreg kontinens kormányai természetesen évtizedek óta tisztában vannak a lesújtó demográfiai adatokkal, mégsem voltak hajlandóak elgondolkodni azon, hogy rossz úton járnak. Ehelyett inkább úgy döntöttek, hogy ázsiai és afrikai bevándorlókkal pótolják a meg nem születő európaiakat. Hogy ez a hetvenéves folyamat mihez vezetett, ma már pontosan láthatjuk. Jómagam csak azon csodálkozom, hogy a nyugat-európai polgárok miként tűrik azt a végtelenül erkölcstelen folyamatot, melynek keretén belül az ő jövedelmükből finanszírozzák a teljes leváltásukat. (Én még Magyarországon is ki vagyok akadva az elvonások mértékétől. Még kevésbé volna őszinte a mosolyom, ha az államháztartási bevételek jelentős részét idegen kultúrákból érkező gazdasági menekültek segélyezésére fordítaná a kormány. Svédország 2015-ben 50,4 milliárd koronát költött a bevándorlókra, ez kb. a magyar költségvetés 8%-ának felel meg.) Számos népet kiraboltak és elpusztítottak már a történelem során, hódítással, gyarmatosítással, katonai diktatúrával. De olyan még eleddig sosem volt hogy egy nép önként döntött volna a saját kivéreztetéséről. Most elérkezett ez is.
