Március 15-én az 1848-as forradalomra és szabadságharcra emlékezünk. A kereken kétszáz éve született Petőfi és társai fegyvert is ragadtak, hogy hosszú évszázadok hányattatása után végre a helyére billentsék a nemzeti önrendelkezést. Ugyanakkor súlyosan tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a független nemzetállami lét elszigeteltséget, bezárkózást, a más országokkal való együttműködés tagadását jelenti. Még a lánglelkű Kossuth Lajos, a szabadságharc szellemi vezére is képes volt Dunai Konföderációban gondolkodni, legalábbis ez derül ki az 1850-ben Gróf Teleki Lászlóhoz címzett leveléből.

A dilemmáink ma is hasonlók. A magukat globalistáknak nevezők legszívesebben feloldanák a magyarságot a népek nagy koktéljában, s talán még azt sem bánnák, ha egy világkormány rendelkezne a glóbusz sorsa felett; az Európai Egyesült Államok gondolatát mindenesetre teljes mellszélességgel támogatják. Velük szemben állnak az antiglobalisták, akik még az EU-ból is kiléptetnék hazánkat. Ami engem illet: egyik végletben sem hiszek. Kossuth Lajoshoz hasonlóan azt gondolom, létezik az a fajta szövetség, amely megőrzi a nemzetállamok önállóságát és függetlenségét, miközben tökéletesen akadálymentesíti a különböző népek együttműködését, kereskedelmét, kapcsolódását. "Minden ami kell és semmi, ami nem" - én ezt hívom optimumpontnak.

Az Európai Unió egyik deklarált társadalomfilozófiai alappillére a szubszidiaritás alapelve, melyet első ízben XI. Piusz pápa fogalmazott meg 1931-ben kiadott enciklikájában. Ez azt jelenti, hogy az olyan feladatok kapcsán, amelyet az érintett közösség képes helyben megoldani, nem szerencsés magasabb szinten - akár az érintettek kihagyásával - döntést hozni. Megmaradni az effajta decentralizáltságnál egyfelől rendkívül praktikus, másfelől kellő gátat szab a központi adminisztráció nem kívánt túlhatalmának. A kérdés elsősorban az, hogy a közélet különböző problémái kezelhetők-e helyi szinten, avagy globális elbírálást igényelnek; továbbá hogy az Európai Unió jelenlegi vezetése tiszteletben tartja-e egyáltalán a szubszidiaritás alapelvét.

BELSŐ HATÁROK ELTÖRLÉSE - Az emberek, az áruk és a tőke szabad áramlása uniós alapeszme. A vámmentesség, a vízummentesség, a szabad munkavállalás elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közös piaccá formálódjon a térség. Ebben valójában minden tagország érdekelt. A szubszidiaritás elve e ponton nem értelmezhető. Annál érdekesebb, hogy még ezt a legszimplább alapelvet sem mindig tisztelik az egyes tagországok. Az például egy vicc volt, ami múlt héten csütörtökön a német határnál történt, amikor a Fradi szurkolóit szállító vonat befutott. Ötszáz rendőr vegzálta, s tartóztatta fel focibarát honfitársainkat, mondván, hogy "veszélyt jelentenek Németországra". Döbbenet, hogy a magyar külügyminisztériumnak kellett intézkednie, hogy a srácok egyáltalán megérkezhessenek a kezdő sípszóra. Ritka barátságtalan gesztus az ilyen, az európai eszme nyílt arcul köpése. 

KÜLSŐ HATÁROK VÉDELME - Az EU lakossága a Föld teljes népességének alig több, mint huszadát adja, miközben jólét tekintetében az élmezőnyben járunk. A kontinens - szemben Ausztráliával, vagy az Egyesült Államokkal - földrajzilag jól megközelíthető mind Afrikából, mind Nyugat-Ázsia felől. Nem csoda, hogy az Unió a gazdasági bevándorlók egyik fő célállomása. A belső határok eltörlésével párhuzamosan a külső határok megerősítése lett volna a következetes és kívánatos lépés, mely értelemszerűen csakis akkor hatékony, ha a tagországok egységesen teszik. E téren nem hogy a közös fellépés hiányzik, de még a közös akarat is csak lassan születik meg. Nem csupán a németek által 2015-ben meghirdetett Willkommenskultur ütközött élesen a magyar határkerítéssel, de még Svédország és Dánia attitűdje is sokáig ellentétesnek mutatkozott e téren. (Az már csak hab volt a tortán, amikor a kezelhetetlen méretű embertömeget kvótaszerűen kívánták elosztani, beismerve addigi politikájuk végtelen felelőtlenségét.) Ma már Ylva Johansson svéd uniós biztos is belátja, hogy a külső határokat meg kell védeni, azonban a falakat és drótkerítéseket továbbra sem tartja támogathatónak. (Jobb ötlete persze neki sincs.) Manfred Weber és az Európai Néppárt - hosszú esztendők után - most jutottak el oda, hogy már finanszíroznák is a kerítések építését. Mindeközben Magyarországot még mindig pénzbüntetés fenyegeti ugyanezért... mintha az idióták paradicsomában járnánk. A realitás az, hogy e téren nincs mese, muszáj egységes álláspontot kialakítani és képviselni, különben idővel elkerülhetetlen lesz az Unió szétesése.

EMBERI JOGOK - Az Európai Unió Alapjogi Chartája minden lényeges szempontot tartalmaz, amelyet a józan morál és a közös piac igényel. A szabadság és a magántulajdon tisztelete nélkül aligha képzelhető el gazdasági együttműködés, vagy egyáltalán határok nélküli együttélés. (Lehetetlen volna például az EU-hoz csatlakoztatni olyan országot, ahol az iszlám az államvallás. Arról ugyanakkor ugyanakkor nem szól a fáma, hogy mi lesz azokkal az uniós magországokkal, amelyekben nemsokára a muszlim hitűek kerülnek többségbe...)

KÖZÖS IDEOLÓGIA - Igaz ugyan, hogy már az Alapjogi Charta is kikacsint a klasszikus liberalizmus semleges, ideológiamentes kereteiből (például amikor a férfiak és nők közti egyenlő bérezést előírja), azonban lépjünk túl az ilyen apróságokon és tekintsük e dokumentumot alappillérnek! Van-e szükség ezen túlmenően bármiféle egységes ideológiára? Alig hiszem. Már csak azért sem kell ilyesmiben gondolkodni, mert az szembemenne a Charta eszméjével. Az egységesen elfogadott dokumentum szólás- és vallásszabadságot hirdet, nagyon helyesen. Ehhez képest egyes uniós országokban bíróság elé állítják azt, aki a Bibliából idéz, miközben meghurcolják a másikat, aki a Koránt meri kritizálni. Az Unió - elvben - tiszteletben tartja a kulturális és nyelvi sokféleséget, s tilt minden megkülönböztetést származás, szexuális irányultság vagy nemzeti kisebbséghez tartozás alapján. Ehhez képest a gyakorlat azt mutatja, hogy a szexuális elhajlásokat ünnepelni muszáj, míg a nemzeti kisebbségek jogai a kutyát sem érdeklik. (A csatlakozni kívánó Ukrajna tökéletes példa: miközben épp rommá lövik az országot, Kijevben törvénytervezetet fogadtak el a melegházasságról, valamint új "kisebbségvédelmi" törvényt, mely még a korábbihoz képest is visszalépés.)  "A házasságkötéshez és a családalapításhoz való jogot az e jogok gyakorlását szabályozó nemzeti törvények szerint biztosítani kell." - írja a Charta, vagyis megfogalmazásakor még nemzeti hatáskörnek tekintették. Azóta sokat változott a világ, s ma már komoly nyomás alá helyezik azokat az országokat, ahol homoszexuálisok nem köthetnek államilag elismert házasságot. Muszáj felismerni: a jelen Európája ideológiailag túlfűtött, már rég nem az, ahogyan az alapítók annak idején megálmodták. Holott teljesen világos: nem csupán az elemi morál követeli, hogy mindenki abban higgyen, amiben csak akar, de a szubszidiaritás elve is kizárja az effajta tekintélyelvűséget. Még egy tisztességesen működő nemzetállamnak sincs joga központi ideológiát hirdetni, hát még egy nemzeteket összefogó uniónak.

KÖRNYEZETVÉDELEM - Légkörünk csak egy van. Nagyobb folyóink számos országon haladnak át. Ez az a problémakör, amely aligha kezelhető pusztán lokálisan. Mi több: e téren a világszintű együttműködés lehet csak igazán hatékony. A fő problémát az jelenti, hogy nemhogy közmegegyezés nincs a bolygó védelmének fő csapásirányairól, de még normális eszmecsere sem igen, annyira átpolitizált, ideológiailag átitatott a téma. Németországban bezárták az atomerőművek többségét, hogy aztán szénerőműveket nyissanak. Greta Thunberg már a norvég szélturbinák ellen is tiltakozik... Nehéz lesz bármiféle nemzetközi konszenzust kialakítani, ha mindenki - impulzív döntéseket hozva - megy a saját feje után. (Ez az attitűd tökéletesen működőképes a piaci szféra valamennyi szegmensében. A környezet védelme azonban ezen túlmutató társadalmi ügy.) Kétségkívül van még teendő e téren, ám egy biztos: tipikusan globális kérdésről van szó.

EGYSÉGES ADÓRENDSZER - Az egységes adórendszer kapcsán - mely egyre inkább beszédtéma az Európai Unióban - legalább két generális probléma említhető. Az első elvi-etikai jellegű: az adószedés már önmagában a rablás egy formája. Még ha el is fogadjuk, hogy léteznek elengedhetetlen közfeladatok, melyek ellátását valamiből finanszírozni kell, a józan erkölcs akkor is azt mondatja: legyenek minél alacsonyabbak a fizetendő adók. A második gond a politikai gyakorlatot érinti. A különböző társadalomfilozófiát valló pártok más és más gazdasági programot hirdetnek, melyek fő pillére minden esetben maga az adórendszer. Ha ezt felülről meghatározza az EU, úgy a nemzeti kormányok mozgástere igencsak beszűkül, s szinte csak jelképes ügyekben fognak tudni döntéseket hozni. Ha hiszünk a piaci működésben, úgy a decentralizált adórendszerben is hinni fogunk, amely a térség kormányzatait egészséges versenyre készteti. A tőke értelemszerűen oda áramlik, ahol a legjobb működési feltételeket kínálják, s ez idővel az általános adószint csökkenéséhez vezet. Mindenfajta egységesítési törekvés ezzel ellentétes hatást gyakorol.

EURÓPAI MINIMÁLBÉR - A minimálbér intézménye már önmagában is megmosolyogtató. Ha ugyanis a piaci egyensúlyi szintnek megfelelő, vagy annál alacsonyabb mértékű, úgy semmi értelme sincsen, pusztán jelképes gesztusnak tekinthető; a munkavállaló így is, úgy is megkapja a kívánt mértékű díjazást. Ha viszont magasabb annál, úgy kifejezetten gazdaságromboló hatású; csökkenti a foglalkoztatottság mértékét, illetve szürkegazdaságot teremt. Most képzeljük el ugyanezt európai léptékben! Ha a magyar szintet tennénk általánossá, úgy az Belgiumban (ahol ennek négyszerese a rögzített érték) gyakorlatilag a minimálbér eltörlését jelentené. Ha viszont holnaptól a belga szintet követelnénk meg minden tagországtól, úgy az a keleti régió - benne hazánk - teljes működésképtelenségét eredményezné. A jólét, és ezen belül a bérek ügye sosem válhat globális kérdéssé. A szubszidiaritás elve valójában azt követelné, hogy még nemzeti kereteken belül se rögzítsünk ilyesmit, bízzuk ezt a munkáltatókra és a munkavállalókra!

KÖZÖS HADSEREG - A közös európai haderő terve nem új elképzelés, immáron 1992 óta napirenden szerepel és a kontinens számos vezetője támogatja is azt. Bár a legtöbb uniós ország NATO-tag, e katonai szövetségben az Egyesült Államok dominanciája megkérdőjelezhetetlen. Ezt az aszimmetriát billenthetné helyre a közös hadsereg, mellyel valójában az USA sem járna rosszul. Orbán Viktor hosszú évek óta élharcosa e gondolatnak, ilyen értelemben globalista álláspontot képvisel. Persze nem véletlen, hogy e kérdést harminc éve nem sikerül eldönteni. Az eddig felsorolt határvédelmi, ideológiai és gazdasági témák mentén teljesen világos, hogy melyek a követendő irányok, ám még ezek kapcsán sincs közmegegyezés. A közös haderő felállítása korántsem ilyen egyértelmű ügy; az Unió működőképes lehet így is, úgy is.

EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK - Ahogyan az imént végigszaladtunk a potenciális együttműködés pár lényeges pontján, ugyanezt megtehetjük minden egyéb kérdés mentén. Lesz néhány olyan ügy, amely közös fellépésért kiált, s lesz egy sor olyan, amelyek kapcsán semmi szükség a centralizált szabályozásra. Akik Európai Egyesült Államokról beszélnek és központi kormányzást óhajtanak, rendszerint a közös ügyek terén való gyorsabb és hatékonyabb működésre hivatkoznak. A valóság azonban az, hogy közel sincs annyi dolgunk egymással, ami mindezt indokolná. A kormányfőkből álló Európai Tanács nélkül aligha elképzelhető az uniós együttműködés, azonban az EU ezen kívül már jelenleg is több tucatnyi intézményt működtet, melyek közül nem egynek megkérdőjelezhető a létjogosultsága. Az újabb hivatalok életre hívása és a centralizáció erőltetése aligha a kooperáció fejlesztéséről, sokkal inkább a hatalomkoncentrációról szól. Számomra inkább ijesztő, mintsem vonzó irány.

Elhiszem, hogy jó dolog az USA állampolgárának lenni, ahol 335 millióan tartoznak egyazon nemzethez, fizetnek ugyanazzal a pénzzel, s ahol számos lényeges kérdés szövetségi szinten dől el. Ugyanakkor legalább ilyen jó lehet svájciként létezni, akik még csak 9 millióan sincsenek, mégis 26 különböző kantont és négyféle hivatalos nyelvet számlálnak, s nem tartoznak egyetlen katonai vagy gazdasági tömbhöz sem. Nem hiszem, hogy bárkinek  biztos receptje volna annak kapcsán, hogy melyik működési forma ígéri a nagyobb jólétet és biztonságot. Abban viszont megingathatatlan vagyok, hogy a szervilis meghunyászkodás sohasem jó stratégia. Magyarország teljes jogú tagja, aktív formálója mind az EU-nak, mind a NATO-nak. A legkevésbé sem abban vagyunk érdekeltek, hogy csendben elfogadjuk és ellenvetés nélkül végrehajtsuk a domináns tagországok verdiktjeit. Sokkal inkább abban, hogy olyan döntések szülessenek, amelyek hazánk szempontjait is figyelembe veszik. A szolgalelkű bólogatás nem csupán szánalmas és önpusztító, de Kossuth és Petőfi örökségét is bántóan tiporja.