"Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással." - Atyaég, hány száz alkalommal végighallgattam, ahogy a miselátogatók kórusa gépiesen végigdarálta mindezt... A legtöbben talán bele sem gondoltak, miről vallottak éppen. Jómagam ott álltam (ültem, térdeltem, nem is emlékszem már) közöttük gyerekfejjel, s azon járt az agyam, hogyan lehet ennyi értelmetlenséget egyetlen mondatba sűríteni.
Egészen nyilvánvaló, hogy puszta gondolattal nem lehet bűnt elkövetni. Lejátszhatunk az elménkben bármilyen beteg, perverz, szadista történetet, az attól még megmarad belső mozinak. Kívánhatjuk valakinek a vesztét, akár meg is átkozhatjuk, ha hiszünk az ilyen ostobaságokban - ártani nem tudunk vele. Szavaink már lehetnek kártékonyak, sőt akár mérgezőek is, ám a verbális rosszindulatot aligha nevezhetnénk bűnnek. A tettlegességgel való fenyegetésen kívül minden más - legyen akármilyen sértő, vagy alpári - csupán a szólásszabadság egészséges vagy torz, ízléses vagy ízléstelen megnyilvánulása, semmi több. A befogadó felelőssége, hogy mit kezd vele. A használt kifejezések természetesen a beszélőt minősítik, de semmiképpen sem morális, sokkal inkább kulturális tekintetben. Ugyancsak nehéz mulasztással vétkezni. Világos, hogy léteznek kihegyezett esetek: amikor nem sietünk az életveszélyben lévő segítségére, miközben lehetőségünk volna rá, az nyilvánvaló erkölcsi mélypont. Ám általában véve az, hogy nem teszünk semmit, morálisan semleges esemény. Ha a vasárnapi ebéd után kényelmesen elbóbiskolunk a Forma1 alatt, azzal nemigen tudunk bűnt elkövetni. Egész biztosan nem a mi személyes felelősségünk, hogy a világ minden gondját-baját megoldjuk. Vagy ha mégis, akkor talán várhatnak hétfőig... "Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással." Borzasztó fura, hogy négyből három abszolút nem állja meg a helyét, mégis ezeket mantrázza a nép emberemlékezet óta.
Hasonló a helyzet a hét főbűnnel is. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján ezt olvashatjuk: "Önmagukban talán nem mindig nagy bűnök." Az csak egy dolog, hogy várhatnánk valamivel precízebb morális útmutatást is az egyháztól. Ami viszont sokkal lényegesebb: ha egy picit is elgondolkodunk, arra jutunk, hogy a hétből valójában egy sem számít bűnnek. Valamiért mégis így nevezzük őket.
- KEVÉLYSÉG - Az elbizakodott önhittség csupán két paraszthajszállal nyúlik messzebbre az egészséges önbizalomnál. Ha ez mások megvetésével párosul - rasszizmus, homofóbia, kasztokban való gondolkodás, férfi- vagy nőgyűlölet - az nyilvánvaló öngól: az ember önmagát fosztja meg a szeretet lehetőségétől. Ezzel együtt nem csoda, hogy a kevélység bekerült a főbűnök közé; egyetlen tekintélyelvű vallás sem nézi jó szemmel, ha a hívei emelt fővel járnak.
- FÖSVÉNYSÉG - Aki betegesen kapzsi és göcsösen ragaszkodik az anyagi javaihoz, az sohasem fogja megtapasztalni a szabadság érzését és az élet valódi élvezetét. Buddhista alaptanításról van szó, mely Jézusnál is több ízben megjelenik. Természetesen szó sincs arról, hogy a szegénység morálisan értékesebb volna a gazdagságnál, s arról sem, hogy javainkat ész nélkül szét kéne osztogatnunk. A takarékosságot a legtöbben pozitív értéknek tartjuk, a fösvénység valójában ennek szélsőségesen eltúlzott megnyilvánulása.
- BUJASÁG - A bujasággal szemben nehéz bármit is felhozni. A lehető legtermészetesebb emberi késztetés és örömforrás. Egészen nyilvánvaló, hogy amikor két (három, négy...) felnőtt ember szabad akaratból magára zárja a hálószoba ajtaját, abban nagyítóval keresve sem találnánk bűnös vonatkozást. Nem véletlen persze, hogy a tekintélyelvű vallások mindegyike kézben kívánja tartani a hívek szexuális attitűdjét, ebben ugyanis - szemben a valódi bűnökkel - csaknem mindenki érintett, s az ostobák ezen keresztül befolyásolhatók és irányíthatók is.
- IRIGYSÉG - Vágyni valamire, amivel a másik rendelkezik, míg mi magunk nem - teljesen hétköznapi dolog. Ha ez a vágy pozitív motivációként ölt testet, s erőfeszítésekre, kitartásra sarkall, úgy ambíciónak nevezzük és tapsolunk hozzá. Ha tunyasággal, kishitűséggel párosul, úgy csupán meddő vágy marad. Minden valószínűség szerint ez a legjelentősebb minőségbeli választóvonal ember és ember között, már Káin és Ábel története is ezt igyekezett megvilágítani. Az irigység önmagában morálisan semleges, azonban a Káin-típusú frusztrált veszteseknél könnyen a bűn forrásává válhat.
- TORKOSSÁG - A legtöbbünk számára sem az aszkéta, sem a hedonista életvitel nem hozza el a kívánt elégedettséget. Az előbbi fonnyadt, örömtelen és életidegen; az utóbbi viszont brutális súlyfelesleget, százféle betegséget és korai halált hoz, ráadásul nagy valószínűséggel a bujaság ígéretének is búcsút mondhatunk. Semmi gáz azzal, ha valaki szereti a hasát - van olyan, aki nem? -, az viszont megkerülhetetlen, hogy kulináris élvezeteinket a jó minőség és visszafogott mennyiség jellemezze.
- HARAG - A harag egy abszolút természetes és evolúciós tekintetben kifejezetten hasznos érzelmi reakció, mellyel valójában háromféle dolgot kezdhetünk. Lenyelhetjük, ám messze ezzel tesszük a legrosszabbat; elfojtott indulataink idővel belülről betegítenek meg bennünket. Kiadhatjuk magunkból nyersen és kontrollálatlanul, ez már eggyel egészségesebb, csupán elviselhetetlenné tesz bennünket. Az optimális haragmenedzsmentet az erőszakmentes józanság jellemzi, amikor határozottan és konstruktívan fejezzük ki nemtetszésünket.
- RESTSÉG - A lustasághoz, a jóra való restséghez mindenkinek joga van. Semmittevéssel, mulasztással - ahogy fent már megfogalmaztuk - nemigen lehet bűnt elkövetni. Ahogy az előző hat, ez is inkább csupán egy jellemvonás, mely bizonyos mértékig egészséges, azon túl viszont a személyes boldogtalanságunk forrása lehet. Nem nehéz belátni, hogy a túlhajszoltság és a permanens láblógatás közti optimumpont valahol skála közepefelé keresendő.
"Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted, igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. " - így ír Weöres Sándor a vágyak idomításáról. Abszolút egyensúly, a teljes buddhizmus három mondatba préselve. Tökéletes recept, hogy mit kezdjünk a hét "főbűnnel". Legalább ilyen fontos, hogy megszabaduljunk a létezésünket beárnyékoló szégyentől és bűntudattól, hiszen láthatjuk: az a sok apróság, amit a köznyelv véteknek nevez, nagyrészt semmiféle morális töltettel nem bír. Világos, hogy minden elnyomó rendszer szívesen látja a görnyedt hátakat és lehajtott fejeket, ám a 21. századra lassan érdemes volna felébredni végre. Aki önmagát bűnös embernek tartja, aki képtelen emelt fővel járni, az aligha tud bármiféle értéket nyújtani a világnak. Ráadásul ő az, aki a legszörnyűbb tettekhez is csendben asszisztál, hiszen - gondolja - milyen alapon szólhatna bármit? Amióta csak kiűzettünk a Paradicsomból, azóta vágyunk és tartunk oda vissza. Valójában ennek egy szimbolikus megnyilvánulása, amikor a naturisták szégyenérzet nélkül strandolnak ruhátlanul. Ezen az úton jár a tudatos ember is, aki nem hajlandó alaptalan és pusztító bűntudattal élni. Ha a kereszténységben van még erő és késztetés a megújulásra, úgy elsősorban a bűn fogalmával kéne kezdenie valamit. Még akkor is, ha évszázados téveszméket kellene lesöpörnie az asztalról.
