Amikor az emberiség örök nagy kérdéseiről - jóról és rosszról - vitázva az erkölcsre terelődik a szó, rendszerint két szélsőséges megközelítéssel találkozunk. A fundamentalisták azt vallják: valamennyi morális törvény Istentől származik, ezért kutya kötelessége mindenkinek, hogy ezeket maradéktalanul betartsa. A másik végletet az erkölcsi relativizmus jelenti, mely szerint egyáltalán nem léteznek abszolút normák és igazságok, hanem a morálisan helyes út mindig a helyzettől, az adott kultúrától, az egyéni szempontoktól függ, vagyis "minden azon múlik, honnan nézi az ember". Természetesen mindkét véglet ostoba, szűklátókörű, nem ritkán katasztrófában végződő zsákutca.
Az ortodox vallásosságot semmi sem zavarja. Sem az, hogy a hivatkozási alapot jelentő szent könyveket ugyanolyan hús-vér emberek írták, mint bármelyikünk; sem az, hogy a szent könyveken belül sokszor egymásnak tökéletesen ellentmondó intelmeket találunk; az meg pláne nem, hogy az aprólékos és szigorú előírások tűzzel-vassal való betartatása lábbal tipor minden alapvető, és jellemzően az adott vallásban is megjelenő erkölcsi értéket: a szeretetet, az elfogadást, az önrendelkezést, a szabad akaratot. A fundamentalisták a maguk részéről behúnyt szemmel masíroznának végig a történelmen, még véletlenül sem észrevéve, ahogy az ébredő tudomány felülírja az oly sokáig igaznak hitt dogmákat. Ez nem csupán ostoba, de öngyilkos stratégia is, hiszen egy bizonyos intelligenciahányados és némi ismeretszint feletti közönségnek már nehezen eladhatók a hiteltelenné vált eszmék és morális parancsolatok. Azok a vallások, amelyek nem hajlandók figyelembe venni a világ újabb és újabb felismeréseit, arra kárhoztatják magukat, hogy híveiket egyre primitívebb rétegekből toborozzák.
A másik véglet, az erkölcsi relativizmus a posztmodern kor nagy tévedése. A relativisták szerint minden morális elgondolás emberi találmány, s ebből fakad az is, hogy népcsoportonként, kultúránként meglehetősen eltérő az összkép. Szerb Antal A világirodalom története című munkájában a vikingek erkölcséről mesél: "Egil, a skald és harcos, Kurlandban kalandozik, és sikerül ellopnia egy gazdag paraszt kincsét. De amikor visszatér hajójára, lelkiismeret-furdalása támad, hogy nem viselkedett vikinghez méltóan. Visszamegy tehát, felgyújtja a paraszt házát, az ajtó mellé áll és a kimenekülőket egyenként megöli. Ezek után nyugodtan térhet haza Izlandba." Persze, nem kell ilyen messzire visszautaznunk az időben, ha a szalonképtelen furcsaságokat kutatjuk. A perbe fogott náci háborús bűnösök mindegyike azt nyilatkozta, hogy parancsra cselekedett, vagyis az adott rendszer normáinak megfelelően járt el. Természetesen odáig még a relativisták sem merészkednek, hogy a gyilkosságot - a viking vagy a náci erkölcsre hivatkozva - morálisan elfogadhatónak mondanák, így végső soron a saját ideológiájukat ültetik kispadra. Az erkölcsi relativizmus a racionalitás rideg próbáját sem állja, hiszen ha valaki azt vallja, hogy nincs objektív igazság, az ugyanezzel a tollvonással a saját állítását is megsemmisíti. Legfőbb érve, a tolerancia is olyan fegyver, amely visszafelé süt el; ugyanis a tolerancia hiányát is muszáj volna tolerálnia. Nem nehéz tehát belátni, hogy egy abszolút önellentmondó, és ebből fakadóan hamis filozófiával van dolgunk.
A fentiekből az következik, hogy léteznie kell egy etikai minimumnak, egy természetes erkölcsi alapnak, mely kortól, földrajzi helytől és kultúrától függetlenül érvényes. Hívhatjuk természetjognak, vagy ha úgy tetszik, az emberi szívbe írt, lélekbe kódolt törvénynek. Ezt a gondolatot érhetjük tetten Arisztotelésznél, Jézusnál, Szent Ágostonnál, vagy akár Kantnál, de ugyanúgy a művészetek világában is. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című klasszikusa is valójában egy morálfilozófiai utazás, mely az emberi szabadság határainak kérdését feszegeti. Tettét követően a főhős, Raszkolnyikov is eljut a belátásra, mely szerint egyetlen embert sem szabad feláldozni, még a legnemesebb cél érdekében sem. A "ne ölj" természetesen nem csupán egy hűvösen pragmatikus etikai szabály. Nem lehet egy kalap alá venni például a "ne lépd túl a sebességhatárt" előírással. Amikor az ötvenes tábla mellett hetvennel suhanunk el, pontosan tudjuk, hogy emberalkotta, önkényes szabályt hágunk át, s bár tettünk büntethető, a lelkiismeretünket a legkevésbé sem érinti. A gyilkosság közel sem ilyen tétel. Aki látta a Sierra Leonéban játszódó Véres gyémánt című filmet, sosem felejti el azokat a jeleneteket, amelyekben a gengszterek az elrabolt gyerekek kiképzését folytatják. Az egyik kisfiúnak bekötik a szemét és géppisztolyt nyomnak a kezébe. Miután elsütötte a fegyvert, leveszik a szeméről a kötést, s megmutatják neki szitává lőtt áldozatát. Valószínűleg hasonlóan mocskos lélekaltató trükkökkel edzették annak idején a fiatal spártaiakat, a janicsárokat, vagy a Hitler-Jugend tagjait is. Minden bizonnyal Egil, a viking harcos is pusztító gyötrelmet érzett, amikor első ízben ölt, s áldozata szemébe kellett néznie. Jó néhány további gyilkosságra lehetett szüksége, hogy szíve végleg megkérgesedjen. Az a felismerés, hogy létezik valódi lelkiismeret-furdalás, mely a "harcos génnel" bíró pszichopátákon kívül mindenki mást jellemez, arra enged következtetni, hogy a morál nem szimpla emberi találmány, hanem annál sokkal mélyebb gyökerekkel bír.
A morális igazságok keresését azzal kezdtük, hogy elvetettük a tekintélyelvűséget, hiszen a szent iratokra való hivatkozás nem csupán ingatag alap, de számtalan visszaélésre is lehetőséget teremt. Érdekes módon a másik végletet, az erkölcsi relativizmust is pont ugyanezekért utasítjuk el. Amikor azt állítjuk, hogy hiszünk az emberiség lelkébe kódolt egyetemes etikában, már nyilvánvalóan nem engedhetjük meg magunknak az a luxust, hogy bármiféle szokásra, hagyományra, homályos megérzésre, vagy megkérdőjelezhető tekintélyre hivatkozzunk. Hasonlóan az időjáráshoz: ha manapság dörög az ég és villámlik, nem gondoljuk, hogy az istenek haragszanak, s abban is biztosak vagyunk, hogy a lezúduló égi áldást nem esőtáncunk idézte elő. Ismerjük a meteorológiai jelenségek fizikai hátterét, mely abszolút kielégítő magyarázatot ad a viharra. Hasonló racionalitással kell kezelnünk az erkölcs kérdését is. Amikor korokon és kultúrákon átívelő természetes morált feltételezünk, állításainkban nem játszhat szerepet sem az isteni, sem az emberi önkényesség. Megállapításainknak ki kell állniuk a tudományosság próbáját, vagyis egyetemesnek, logikusnak, empirikusan ellenőrizhetőnek, reprodukálhatónak és a lehető legegyszerűbbnek kell lenniük. Stefan Molyneux Az egyetemesen preferálandó viselkedés - a világi etika racionális bizonyítása című könyvében elvégzi ezt a munkát, s a filozófia hűvös tárgyilagosságával teszi helyre a morál nagy kérdéseit. Elsődleges megállapítása - a non-agresszió elvének igazolása - nem is okoz különösebb meglepetést, valójában tökéletes összhangban áll morális ösztöneinkkel. Az egyetemlegességből fakadó következmények azonban mélyek és megrázóak: ha a gyilkosság erkölcsileg elfogadhatatlan, úgy katonaruhába bújva ugyanúgy elfogadhatatlan marad; ha a lopás és a rablás morálisan helytelen, úgy az adóhivatal egyenruháját viselve sem válhat helyessé.
Ha létezik igazán elkeserítő emberi tulajdonság, úgy a szándékos vakság feltétlenül ilyen. Sokszor ott hever az orrunk előtt az igazság, s mi rá se hederítünk. Alice Stewart már 1965-ben felfedezte, hogy az állapotos kismamák röntgenezése és a születendő gyerek rákos megbetegedése között egyértelmű statisztikai összefüggés mutatható ki. Hiába kilincselt az információval minden elképzelhető irányba, 25 éven keresztül semmi sem változott. 1990-ben járunk, mire az angol és amerikai orvosi közvélemény végre elfogadja a felfedezést, addig kisgyerekek százai halnak meg teljesen értelmetlen és érthetetlen módon. Valahogy így vagyunk az erkölcs kérdésével is. Az emberei elmék jelentős részét a vallások és politikai ideológiák tartják fogva, sokakat pedig egyszerűen hidegen hagy a morál kérdése. Mindenütt létezik egy szűk hatalmi csoport, amelyik a legkevésbé sem érdekelt abban, hogy a tömegek tisztán lássanak. (A kötelező iskolai erkölcstan órákon például nyomokban sem hangzik el semmi olyan, aminek köze volna a valódi etikai kérdésekhez.) A morális igazságkeresés manapság néhány magányos Don Quijote csendes szélmalomharca csupán, még akkor is, ha ez minden társadalmi kérdés lelke, központi magja. Naivan azt gondolom: ha csak annyi történne, hogy minden magyar polgár kapna egy 4 órás alapszintű etikai oktatást - avagy elolvasná és felfogná Stefan Molynoux fent hivatkozott művét - egy sor vitás kérdés kapcsán villámgyorsan közös platformra juthatnánk. Nem kéne dilemmázni többé az eutanázia, a drogfogyasztás, a prostitúció, a homoszexualitás, a szólásszabadság avagy az erőszak és az önvédelem morális vonatkozásairól, illetve idővel az etikusan működő állam szerepköre is világossá válna. Már Ádám és Éva is enni kívánt a jó és rossz tudásának fájáról. Belőlünk mikor halt ki a tudásvágy?