Amikor a "nagy nap" kifejezést használjuk, kapásból, kérdőjelek nélkül mindenki az esküvőre gondol. Nem a VB-döntőre, nem a Nobel-díj átadására, de még csak nem is egy diplomaosztóra, vagy bármire, ami mögött valós teljesítmény áll. Persze, nincs is azzal baj, hogy magánéletünket tekintjük az elsődleges boldogságforrásnak. (Magam is így vagyok ezzel; bizonyosan nem éreznék ilyen túlcsorduló életörömöt, ha nem volna családom.) Mégis olyan fura, hogy egy szerelmi történet pont azon kiragadott pillanatát tartjuk ünneplésre méltónak, amikor Éva belegyömöszöli Ádámot egy szmokingba és az oltár elé rángatja, hogy egy abszolút felelőtlen ígéretet kipréseljen belőle. Mintha senki sem arra a villámcsapásszerű délutánra kívánna emlékezni, amikor először megpillantották egymást. Nem is arra a hetekig tartó elszánt ostromra, míg végül Ádám levette Évát a lábáról. Nem azt a nagyszerű emberi teljesítményt méltatjuk, ahogy Éva kihordja és megszüli közös gyermekeiket és a legkevésbé sem azt a tudatos és gyengéd törődést, amellyel évtizedeken át életben tartják az egymás iránti vágyat. Dehogy. Az igazi "nagy nap" a vadló betörésének és karámba terelésének napja. A többi - mintha csak hab lenne a tortán.
Oké, világos. A lányokat évszázadok óta így szocializálják. Már az anyatejjel is azt szívják magukba, hogy életük semmihez sem fogható nagy pillanata az lesz, amikor ott állnak majd talpig fehérben, s az egész násznép őket csodálja. S akit sosem vezetnek az oltár elé - legyen bár öt gyereke, odaadó társa és elképesztően tartalmas, sikeres, boldog élete - annak osztályrésze csakis az örök szégyen lehet. Azt volna érdemes tisztán látni, hogy tökéletesen legitim a lányok stabil kapcsolatra való igénye. Ha már gyermeket szülnek valakinek, akkor az a minimum, hogy az adott férfi megbízható és felelősségteljes legyen, aki részt vesz az utódok felnevelésében is, ne egy szimpla tenyészcsődör, aki holnap már messze jár. Igen ám, csakhogy pont erre valók az évezredes párválasztó ösztönök, valamint erről szól az egymás megismerésének folyamata is: kirostálni a hosszú távra alkalmatlan jelölteket. Ahogy a Honeybeast együttes zseniálisan megénekli az Így játszom című slágerében: "Nem fáj fej, csak a baj van veletek, egyensúlyt nem ígér a szemetek". Amikor egy nő másfél-két év együttélés után sem képes eldönteni, hogy megbízhat-e a másikban, az nem csupán a partnerre nézve kínos, de a saját ösztöneit és emberismeretét tekintve legalább olyan mértékben. Ha viszont a srác átment a megbízhatósági teszten, úgy mi szükség a formális elköteleződésre?
A házasságkötések kapcsán persze nem csupán tartalmi tekintetben találunk kifogásolnivalót. Rendszerint formai szempontból is botrányosak. Már az időzítés is sokat elárul az ünnepeltekről. Mi is a legjellemzőbb esküvői időpontválasztás? Pont az ilyen nap, mint a mai: szombat, a nyár kellős közepén. Az érintetteknek meg sem fordul a fejében, hogy a meghívottak egy jelentős része nyaralna, hosszú hétvégére menne, esetleg fesztivállátogatást tervez. Mivel "ez életük nagy napja", mi sem természetesebb, mint hogy a násznépnek is minden gondolata e körül forog, s örömmel kurtítják meg nyaralásukat, áldozzák fel hétvégéjüket, csak hogy lássák egybekelésüket. Ha a házasulandók csak épp egy egészen apró szociális intelligenciával bírnak - ahogy látjuk, ez a legritkább eset -, már az is elég ahhoz, hogy az esküvőt májusra, szeptemberre, esetleg június elejére szervezzék. És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen kínos az, amikor a negyvenfokos kánikulában az elfolyó szemfesték fekete csíkokat fest a menyasszony arcára...
Ha van valami, ami igazán felszabadult, örömteli és emlékezetes lehetne, az a szertartást követő lakodalom. A filmeken mindig parádés mulatságokat látunk, függetlenül attól, hogy temperamentumos olasz, ortodox zsidó, avagy bazi nagy görög lagziról van szó. A valóságban azonban a legritkább esetben tapasztalunk ilyet. A legtöbbször olyanok szervezik a partit, akik azelőtt még egy nyamvadt házibulit sem ütöttek össze sohasem. Százezreket költenek asztaldíszekre, ültetőkártyákra és egy csomó totál felesleges körítésre, s egyedül azon spórolnak, amin a legkevésbé szabadna: felkérik Mulatós Misit, hogy leharcolt szintijén 3+2 slágereket tolva szolgáltassa a talpalávalót. A művelt közönség meg döbbenten feszeng, s azon agyal, mennyire kellene berúgni ahhoz, hogy képes legyen fintorgás nélkül végigmulatni az estét. Néha a hordónyi alkohol megteszi a hatását, s másnap, szaggató fejfájással az eseményről készült videókat bámulva meglepődve konstatáljuk, hogy bizony mi is ott vonatoztunk a tömegben, miközben Misi barátunk Demjén Rózsi klasszikusát hozta, képzettségének és hangterjedelmének megfelelő művészi színvonalon. De még ez a kétes értékű banzáj is csupán üdítő kivétel - a legtöbb lagzi igazi katasztrófa, kínos feszengés, ahol nem azért várjuk türelmetlenül az esküvői tortát, mert bármi is belénk férne még, csakis azért, mert azt követően talán már nem olyan cinkes, ha lelép az ember.
Nehéz elmenni szó nélkül a menyasszonytánc intézménye mellett, hiszen csaknem minden lagzi kötelező részeleme, függetlenül attól, hogy eldugott kisközségben, avagy nagyvárosban járunk. Bevallom, ritkán érzek ilyen erős szekunder szégyent. Az ara kézről kézre jár, miközben telik a kondér... Teljesen rendben van a nászajándék, még akkor is, ha az borítékban kerül átadásra. De legalább diszkréten menne... Amitől pedig végképp rosszul vagyok, az a vőfélyek ténykedése. Ez egy olyan klassz partielem lehetne! Talán még az sem volna lehetetlen, hogy felrázzon egy erősen punnyadt násznépet. Ám ehhez a szellemesség, a friss és személyre szabott versszakok és a profi rímeltetés volna az alapkövetelmény, ilyesmivel azonban eleddig egyszer sem találkoztam. Körülbelül ez az a színvonal, amiért 80-90 ezer forintot is elkérnek: "Kedves vendégeim, üljenek rendjében, Ott künn a konyhában megmondták már nékem, Hogy készen az étel, fel is hordjuk szépen, Tudom jól ízlik majd, mindenféleképpen." József Attila, Szabó Lőrinc és Arany János hazájában - ez valami egészen botrányos.
Legyünk persze sportszerűek, előfordulnak azért egészen jól sikerült lagzik is. Jómagam harminc-negyven lakodalomban biztosan megfordultam, közülük kettő egészen parádés hangulatban telt. Olyan esküvői partin is jártam, ahol a fenti ízléstelenségeknek nyomát sem láttam: a finoman sznob jazzbanda csupán háttérzenét szolgáltatott a vacsorához, s valójában senki sem készült eszelősen nagy dáridóra. Szóval: vegyes a kép, léteznek kivételek, ám a lagzik többségére nyugodtan mondhatom, hogy rém kellemetlenek.
Így mulatunk hát. Ünnepet állítunk a bizalmatlanságnak, amikor családunk és barátaink körében szent fogadalommal odaígérjük egymásnak a jövőt, mellyel még mi magunk sem rendelkezünk. Majd mindezt lekísérjük egy erősen felejthető, népi hagyományokkal kínosan terhelt, többmilliós költségvetésű lakodalommal. Nos, úgy tűnik, tényleg erősen irracionális lény az ember.