A Kaliforniában élő, 44 éves Annabelle Jefferson beperelte szüleit, kétmillió dollár kártérítést követelve tőlük örökölt rondasága miatt. Igaz ami igaz, valószínűleg tényleg nem sok kozmetikai világcég kérné fel reklámarcának. Nem csoda, hogy kinézetéből fakadóan depressziós és házasságai is megromlottak. "Amikor az első válóperem zajlott, volt férjem azt mondta a bírónak, hogy minden reggel, amikor meglátta az arcomat, hányingere lett, és gyakran ki is kellett rohannia a mosdóba. Az utolsó férjem gyakorlatilag vak volt, de egy sikeres szemműtét után visszanyerte látását. A következő héten elvált tőlem." - panaszolta a nő. Annabelle szerint a csúnya embereknek nem volna szabad megengedni, hogy reprodukálják magukat, ő maga sem szül gyereket. Odáig elmegy, hogy kormányprogramot sürget a rondák sterilizálására. Amikor a Rádió1 múlt keddi, reggeli adásában mindez szóba került, Sebestyén Balázs azon igyekezett, hogy Vadon Janiék ne kezdjenek komoly és mély moralizálásba, hiszen ez csupán egy könnyed bulvárhír egy szórakoztató műsorban. Ha Balázséknál ezúttal nem is fért bele, azért a sztoriban jócskán akad erkölcsi továbbgondolnivaló.

Az első szó ezúttal is az együttérzésé. Pokoli lehet egy ilyen testben élni. Mellébeszél, vagy egyenesen hazudik az, aki azt állítja: "a szépség nem minden". Persze, olyan értelemben igaz a mondás, hogy a jó külső önmagában nem old meg mindent. Ám abban a tekintetben semmiképpen sem, hogy hiánya bármivel is pótolható lenne, különösen egy nő esetében. Még egy férfi élete sem lehet kielégítően teljes, ha soha nem tapasztalja meg a valódi vágyat a másik szemében, s valljuk be, ehhez azért egy minimálisan vonzó megjelenés elengedhetetlen. Ugyanez egy nő életében valóságos tragédia; nincs az a szívjóság, kedvesség, csillogó intelligencia vagy üde szellemesség, amely kompenzálhatná a fizikai szépség hiányát. Ilyen tekintetben feltétlenül érthető Annabelle depressziója. Már az is valóságos csoda, hogy miként tudott három (!!!) férfit is rávenni arra, hogy feleségül vegyék. A hozzá hasonló adottságú nők többsége még egy erősen alkoholgőzös, egyéjszakás kalandot sem igen tud összehozni élete során.

Ami a szülőkkel szembeni pert illeti, itt azért erősen túllőtt a célon. Sem a jog, sem a morál nem áll mellé e kérdésben. Még Amerikában, az igazán dörzsölt ügyvédek hazájában sem tudok olyan eljárást elképzelni, ahol Annabelle egyetlen centtel is megkopaszthatná öregeit. Ám ami még fontosabb: semmi erkölcsi alapja sincs szüleivel szemben, legalábbis a per tárgyát illetően. Kapott egy életet, ez mindenképpen ajándék. Ha nem tetszik neki, bármikor eldobhatja, senki sem kényszerítheti arra, hogy szenvedését még hosszú évtizedekre elnyújtsa. (Bár nagy valószínűséggel most jönnek majd a legjobb időszakai, a vénség ráncai ugyanis jótékonyan fedik a természetes csúnyaságot. A fene se mondja meg egy idős emberről, hogy mindig is ronda volt, vagy csupán a hosszú évek karmolták az arcát ilyenné.) Ha szüleit bármiért is felelősségre lehet vonni - csakis erkölcsi, semmiképpen sem jogi értelemben - az talán az, hogy nem tanították meg lányukat arra, miként kell kamatoztatni szerény talentumait. Az öregek természetesen csupán Annabelle gyermekkori kínjaiért felelősek, egy felnőtt nőnek már önállóan is illene tudnia, hogy mit kezdjen magával. A jelek szerint ezzel nem sokat foglalkozik; ránézésre nem barátja sem a sport, sem a kozmetika, hogy a komolyabb szépészeti beavatkozásokról ne is beszéljünk. Piszok nehéz úgy erkölcsi alapot teremteni bármilyen panaszáradathoz, ha mi magunk egyébként nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt a boldogulásunkért.

Annabelle szülei, a 76 éves Ruby és a 82 esztendős Robert

Annabelle hozzáállásában nem a szülei ellen folytatott per jelenti a morális mélypontot. Washingtonban kíván lobbizni azért. hogy a Kongresszus törvényt hozzon a megfelelő szépség-mércét nem teljesítők sterilizálására. A felvetés természetesen nem történelmi előzmény nélküli. 1907 és 1938 között az USA államainak több mint a felében sterilizálták a bűnözőket, mozgássérülteket, epilepsziásokat, kábítószereseket, alkoholistákat, prostituáltakat. Finnországban 1929-től az örökletes betegségben szenvedőket, Dániában 1934-től a szellemi fogyatékosokat, Norvégiában a szellemi fogyatékosokat és az önellátásra képteleneket. A hitleri Németország - látva és lemásolva a felsorolt példákat - 1934 és 1939 között négyszázezer embert sterilizált; vakokat, süketeket, színesbőrűeket, s mindenkit, akit alacsonyabb rendűnek ítélt. Alig hiszem, hogy hosszasan kellene ecsetelni az eljárás embertelenségét. Mindenkinek alapvető joga, hogy maga döntse el, szeretne-e utódokat létrehozni, vagy sem. Még akkor is, ha történetesen irgalmatlanul ronda.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem kéne megemelni a kalapunkat mindazok előtt, akik képesek a szabad akaratból fakadó bölcs önmérsékletre. Ismerek olyan autista srácot, aki nem kívánja továbbörökíteni génállományát. Imádja a nőket, de gyermekvállalásra nem vállalkozik; egyszerűen nem kíván semmiféle szenvedést okozni potenciális utódainak. Egy másik ismerősöm épp elég drogot és alkoholt fogyasztott élete első harminc évében ahhoz, hogy ne akarjon gyereket, mondván: ilyen életvitel után aligha maradt épp spermája. Kevés vagyok ahhoz, hogy megítéljem, félelmeik mennyire megalapozottak. Azt sem tudom, hogy a terhesség 11-14. hetében esedékes genetikai vizsgálat a Down, Patau és Edwards kóron, valamint a látható fizikai rendellenességeken kívül kiszűr-e minden lényeges kóros elváltozást. Idővel bizonyára eljutunk odáig, hogy egy komplex magzatvizsgálat még arra is fényt derít majd, hogy milyen lesz a gyerkőc várható külső megjelenése 5, 10, vagy akár 20 éves korában. (Ez persze újabb morális dilemmát szül majd: megengedett-e elvetetni egy minden tekintetben egészséges, csúnya gyereket?) Egy biztos: a kellő önmérséklet önmagában üdvözlendő. Egyetlen szülő sem felel azért, hogy gyereke gyönyörű és makulátlan legyen, s hogy tökéletesen kipárnázott, boldog életet éljen, azért viszont feltétlenül, hogy az alapokat biztosítsa számára. Egészen biztosan bűnt követ el az az apa és anya, akiknek az utódaira a borítékolható kín, nyomorúság és kilátástalanság vár. Ha Annabelle felvetéseinek jelentős része értelmetlen, immorális és túlzó is, azért az alapproblémára mindenképpen érdemes volna odafigyelni.

Pár éve egy internetes férfifórumon feltettem ezt a kérdést: "Mit választanátok, egy szép és boldog gyereket, akit kakukkfiókaként neveltek fel, avagy egy csúnya és boldogtalan srácot, aki vér a véretekből?" Számomra megdöbbentő, hogy a válaszadó fiúk 90%-a az utóbbi mellett tette le a voksát. Lehet, hogy velem van a baj, de kevés dolgot hiszek olyan lényegesnek, mint hogy ne okozzunk felesleges szenvedést senkinek. Ha ennek az az ára, hogy génjeinket nem örökítjük tovább, akkor azon az áron.