Reggeli rádióműsorukban Bárdosi Sanyiék pár napja vérre menő csatát vívtak annak kapcsán, hogy kié a felelősség, ha mosásnál papírzsebkendő, húszezres, vagy bármi egyéb a ruhazsebben marad. Megmosolyogtató volt az a sziklaszilárdnak vélt erkölcsi alap, amelyről a felek érveltek, tökéletesen meggyőződve kikezdhetetlen igazságukról. Nagyjából ugyanezt látjuk mindenütt, bármilyen házimunkáról is legyen szó.

Susan Maushart, az Asszonysors című bestseller szerzője így ír: "Miért volt, hogy (a nászéjszakát követő nap) mihelyt hazaértünk, egyenesen a fürdőbe mentem, és kisúroltam az egész helyiséget? Most is gondolkodom ezen. (...) Csak abban voltam biztos, hogy fürdőszobát súrolni jó érzés. Olyan feleséges. Arra nem is emlékszem, hogy a férjem mit csinált. Biztos valami férjeset, talán újságot olvasott. (...) Mire kisúroltam, kifényesítettem, leöblítettem és letöröltem ideiglenes önazonossági válságomat, elérkezett a vacsora ideje. Ebben nincs semmi rendkívüli. Végtére is, majdnem két éve már szinte mindig együtt vacsoráztunk. A legtöbb egyetemi diákhoz hasonlóan leginkább elvihető kaját ettünk, vagy valami olcsót az egyetem körüli étkezdékben. (...) Most lázas buzgalommal lapozgattam a szakácskönyvet. Óráknak tűnt, mire az asztalra tettem a makarónit és a sajtos ragut." Úgy tűnik, mintha a házasélet általános játékszabályai fixen kijelölnék a szerepeket: apa újságot olvas, anya pedig - akár egy megbízható robot - elszántan viszi a háztartást. Ez persze épp olyan ostobaság, mint hogy a ruhák mosás előtti kizsebelésének létezne valami egzakt módon meghatározható gazdája. A banálisan szimpla valóság az, hogy mindez megállapodás kérdése. Ha Ádám és Éva együttélésük kezdetén abban maradnak, hogy minden esetben a ruha tulajdonosáé a felelősség, az éppen olyan jó megoldás, mintha a mosást végző ellenőrizné végig a gépbe kerülő holmikat. Ugyanígy: a házimunka teljes repertoárja szabadon felosztható a felek között, akár tökéletesen aszimmetrikus, vagy minden korábbi hagyománnyal szakító módon is. Nincs abban semmi, ha Ádám teríti meg az asztalt, s Éva hasogatja odakint a tűzifát. A probléma rendszerint abból fakad, hogy Ádám és Éva az égvilágon semmiben sem állapodnak meg. Amikor a startpisztoly eldördül, a legtöbbször szó sem esik arról, hogy mit várnak egymástól. Van, hogy később se, csupán csendes frusztráltsággal könyvelik el: a másikkal lehetetlen együtt élni.

Mindannyian ismerjük a klasszikus élethelyzetet, amikor a langymeleg szombat délutánon a lakótelep több generációja együtt kergeti a labdát a házak közti gyepen. A gyermeki önfeledtséget szinte semmi sem árnyékolhatja be, talán csak a harmadikról kitekintő termetes Vicuska, aki – fittyet hányva a kiélezett meccshelyzetre – gyengéden szólítja férjét: „Ádám, azonnal indulás haza!” S ha ez nem lenne elég egy lehajtott fejjel távozó, meglett férfiembernek, úgy természetesen megkapja a sporttársaktól is: „Ádikám, majd telefonálj, kérlek, hogy száradtak az edények!” Minden valamirevaló férfitársaságban kíméletlenül megy a permanens savazás, ám azt azért érdemes látni, hogy nem a házimunka tesz bennünket szánalmas papuccsá, hanem a meghunyászkodás, a konfliktuskerülés, a dominancia hiánya. A téma kapcsán végzett felmérések azt mutatják, hogy még a házimunkákban aktívan részt vállaló férjek is kijelölnek maguknak olyan tiltott zónákat, ahová semmilyen körülmények között nem merészkednek, tekintve, hogy azok végképp "férfiatlan" tevékenységek. (A mosogatás tipikusan ilyen.) Mondani sem kell: ez is totális ökörség. Az égvilágon semmivel sem nőiesebb tett inget vasalni, mint port törölni, vagy fordítva. Sokkal inkább üres és tudattalan homlokzatvédésről van szó, teljesen elvtelenül kijelölt határokkal, a megtépázottnak érzett férfiasság utolsó védőbástyáival.

A fő gondom a házimunka kérdésköre kapcsán is az, hogy ezt a tisztán pragmatikus kérdést oly sokan megkísérlik átrángatni a morál felségterületére. A férfiak egy része szeret arra hivatkozni, hogy a dédapjuk nemhogy nem mosogatott soha, de a neje és lányai egyenesen összerezzentek, amikor délben elfoglalta helyét az asztalfőnél, s remegő izgalommal várták, elégedett-e a sülttel a ház ura. Nem kíván mély elemzést, hogy ez a múltba révülő, meglehetősen groteszk világkép mennyire nem jelent erkölcsi alapot a hímek otthoni passzivitásához. (Ráadásul a patriarchális berendezkedés szószólói csupán az ókori és középkori ideákat hajszolják, az azokat megelőző kilencvenezer évet, avagy a modern kor évszázadait már nem tekintik hivatkozási alapnak. Meglehetősen önkényes és következetlen eszmerendszer.) Természetesen az asszonyokat sem kell félteni. Ők aztán igazi világbajnokok abban, miként kell hamis, mégis megkérdőjelezhetetlen erkölcsi talapzatot ácsolni bármihez, ami a házasélettel összefügg. Ők, a NŐK, ők az ANYÁK, ők a HÁZTARTÁS VEZETŐI, s ebből fakadóan nem csupán mindent jobban tudnak, de álláspontjuk nem is képezheti vita tárgyát. A férfi nem csupán köteles részt venni a házimunkában, de azt akkor és úgy kell végrehajtania, ahogy azt neje - hiszen ő tölti be a szakértői státuszt - előírja számára. És ha tízből két férj vissza mer szólni, a "maradj csendben, felébrednek a gyerekek!" kártya mindig előhúzható... Valójában végtelenül szomorú, hogy béna és elavult szokásokra, hagyományokra építjük az együttélés minden elemét, ahelyett, hogy megkérdeznénk a másiktól: te mit szeretnél? A házastársi veszekedések kétharmada simán elkerülhető lenne, ha a felek tisztában lennének az elemi erkölcs alapjaival. A házimunkában, de valójában az együttélés minden mozzanatában egyetlen olyan tényező létezik, amely morális súllyal bír, ez pedig az adott szó. Minden egyéb fakultatív és szabadon variálható.

Ha mosogatógép nem lenne, már rég elváltunk volna című írásában Takács Judit a házimunka nemek szerinti megosztását elemzi, európai kitekintéssel. A dolgozatból kiderül, hogy nincs egyetlen olyan ország a kontinensen, ahol a nők több szabadidővel rendelkeznének, mint a férfiak. A skandináv térségben viszonylag kiegyenlített a helyzet, azonban Közép- és Dél-Európában az asszonyok átlagosan napi egy órával többet dolgoznak, mint a férfiak, amennyiben a munkahelyi és az otthoni teljesítményeket összegezzük. (Olaszország a csúcstartó, itt majdnem másfél óra a különbség!) Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus a téma kapcsán így ír: "Újragondoljuk a családon belül betöltött férfi és női szerepeket, aminek vannak olyan vonatkozásai, amihez egyelőre nem tudunk alkalmazkodni, ezt illetik többen a válság szóval. Ennek lezárásához egy-két emberöltő szükséges, amíg a felborulás után kialakul az új közmegegyezés." Alig hiszem, hogy igaza lenne. Igazából nem is értem, miért van szükség e téren bármiféle közmegegyezésre. Mintha abban akarnánk társadalmi konszenzusra jutni, hogy a U2 vagy az Aerosmith munkássága jelentősebb. Nem lehet, hogy mindenki csak simán úgy él, ahogy akar? A magam részéről a konzervatív, "az asszonynak a konyhában a helye" típusú megközelítést épp olyan problémásnak látom, mint amikor társadalmi normává kívánjuk emelni a nemek közti egyenlőséget házimunkák végzése terén. Ha már két ember van annyira felnőtt, hogy képesek döntést hozni az összeköltözésről, illene annyira érettnek lenniük, hogy az otthoni teendőket is képesek legyenek leosztani egymás közt, függetlenül attól, hogy miként ment ez otthon, vagy hogy miként megy Stockholmban.