Hinni sok mindenben lehet. Istenben, Sátánban, mennyben és pokolban, szellemekben, démonokban, embereket elrabló ufókban, vagy akár egy sárga kacsában, amely folyamatosan szemmel tart bennünket... A különbség csak az, hogy az előbbieket helyénvalónak és normálisnak, az utóbbiakat elmebeteg megnyilvánulásoknak tartjuk. De legyen bármi is a hitünk tárgya, többnyire nem keresünk mögötte semmiféle matekot. "Hinni szívvel kell" - mondjuk, s be is érjük ennyivel. Ennél azért jóval több van a dologban.

Már az is egy izgalmas felvetés, hogy miért is hiszünk egyáltalán bármiben. Ezt persze elintézhetnénk annyival, hogy tudati szint kérdése az egész. A primitív kultúrák alig tudtak valamit az őket körülvevő világról, így - jobb híján - muszáj volt hiedelmeikre támaszkodni. Ezzel szemben mi, a 21. század büszke és felvilágosult polgárai már oly sok természettudományi ismerettel bírunk, hogy aligha kell létezésünket alaptalan vakhitekre építenünk. Még ha mindez igaz is, a kérdés akkor is jóval árnyaltabb. Mi is hiszünk. Hiszünk a híreknek és az álhíreknek, a tudósoknak és szakértőknek, a politikusoknak és az egyéb megmondóembereknek, néha még a papoknak, guruknak, sámánoknak is. Ez egyrészt elkerülhetetlen, hiszen képtelenség mindent a saját bőrünkön megtapasztalni, másfelől a hit egy evolúciósan nyerő stratégia a hitetlenséghez képest. 

 HÍVŐ STRATÉGIA = + 95 PONT

Az óvatosság elvének pozitív hozadékát látjuk a hívő mentalitást bemutató mátrixon. Jóllehet az álhírek bekajálása jelent némi bosszúságot, azonban az igazságot hordozó információk komolyan vétele bőven kárpótolja az embert. Különösen szembetűnő a hit pozitív hatása, ha egy közelgő, valós katasztrófára kell felkészülnünk. Ezzel szemben a hitetlenek egyenlegén az álhírek ugyan nullszaldósok, azonban jelentős veszteségeket könyvelhetnek el, amikor még a valódi lehetőségeket és veszélyeket is figyelmen kívül hagyják:

HITETLEN STRATÉGIA = -150 PONT

A fenti mátrixok pazarul szemléltetik az óvatos hit stratégiai előnyeit, azonban számos lényeges paraméterrel nem számolnak. A pontszámok egyszerű összesítése például csakis akkor helyes művelet, ha mind a négyféle hírtípus azonos gyakorisággal fordul elő. Rögtön megfordul a helyzet egy olyan környezetben, ahol tíz hamis hírre jut egy igaz (és nem kizárt, hogy a vallási tanok világa ilyen). A modell nem számol továbbá az emberi intelligenciából fakadó kevert stratégiákkal. Lesznek ugyanis olyan hírek, amelyeket a legnagyobb naivitás mellett is szkeptikusan kezelünk, s lesznek olyanok is, amelyeket még a szélsőségesen hitetlenek is gondolkodás nélkül igaznak fogadnak el. Valójában minél többet tudunk a világról, minél inkább átlátjuk az összefüggéseket és értjük a háttérben meghúzódó motivációkat, annál inkább képesek leszünk objektíven megítélni a friss híreket, így egyre kevésbé lesz szerepe hívő vagy hitetlen alapbeállítottságunknak. 

A "jobb félni mint megijedni" elv mentén gondolkodott Blaise Pascal, az ismert, tizenhetedik századi francia matematikus is. Filozófiáját arra a premisszára építette, hogy Isten léte nem bizonyítható, ahogyan az sem, hogy nem létezik. Feltételezte, hogy létéhez végtelen nyereség vagy veszteség társul; míg ha nem létezik, csupán csekély mértékű az ember vesztesége: némi földi öröm és luxus. Mindezekből következően a racionális embernek úgy kell élnie, mintha Isten létezne, vagyis érdemes hinni benne. Pascal gondolatának legfőbb értéke abban áll, hogy ezzel megalapozza a matematika egy új ágát, a valószínűségszámítást, valamint abban a felismerésben, hogy Isten létét is érdemes úgy kezelni, akár egy sportfogadást. Ettől persze következtetése még nem lesz helyes. Azzal még nincs baj, hogy fej vagy írást játszik, egyenlő esélyeket rendelve Isten létéhez és nemlétéhez. Ami viszont már vitatható: a végtelen nyereség és végtelen veszteség feltételezésével automatikusan egy árukapcsolást is végrehajt, evidenciának tekintve a Teremtőhöz szervesen kötődő mennyországot és poklot. Ugyanígy magától értetődőnek tekinti, hogy amennyiben Isten létezik, úgy korának keresztény tanai jelentik a hozzá vezető utat. Valójában számtalan istenkép, túlvilágról alkotott elképzelés és vallási tan létezik, továbbá tetszőleges számú legyártható ezeken felül. A 21. század átlagembere kisebb esélyt ad a pokol létezésére, mint bármely fogadóiroda a Tottenham Hotspur BL-döntőbe jutására a múlt szerdai meccs 94. percében. Ebből fakadóan nem is úgy tekintünk a hitre, mint egy védőoltásra a kárhozat ellen. A legtöbben abban sem hiszünk, hogy az erkölcsös élet önfeladással, vagy különösebb önmegtagadással járna, így ha van is feltámadás, nem gondoljuk, hogy választanunk kéne az evilági és a túlvilági örömök között. Ám még ha - Pascalhoz hasonlóan - el is fogadnánk, hogy az egyház által kijelőlt életstílus az egyedül üdvözítő, az sem vinne közelebb a megélt, valós hithez. Arra sem jelentene garanciát, hogy 70-80 éven át képesek volnánk egy életidegen úton járni, mely ellen minden idegszálunk tiltakozik. Pusztán a szószékről mennydörgő elmarasztalást legitimálnánk, elfogadva azt, hogy esendők vagyunk, szemben azzal, hogy józanok és tudatosak volnánk. Mindezekből következően az istenhit - a sorsunkkal való kufárkodás szintjén - mára már tökéletesen elveszítette a jelentőségét. Megmaradt ugyanakkor egy viszonylag súlytalan, de mégis izgalmas, intellektuális feladványnak, amelyre, míg világ a világ, keresni fogjuk a választ. 

Természetesen a mélyen vallásosak között is akadnak olyanok, akik nem elégszenek meg a "hinni szívvel kell" szlogennel, s kézzelfogható, lehetőség szerint megdönthetetlen istenérvek után kutatnak. Aquinói Szent Tamástól kezdve napjainkig több tucatnyi bizonyítási kísérlet látott napvilágot. Mondani sem kell: ezek egyike sem igazán meggyőző, némelyik egészen megmosolyogtató. A leggyakoribb érv Isten léte mellett a világ látszólagos "finomhangolása". Ha a Föld csak pár kilométerrel távolabb keringene a Naptól, mindannyian megfagynánk, ha csak kicsivel közelebb, elevenen megfőnénk. Nem élnénk túl egy, a földinél erősebb gravitációt, de gyengébbet sem. Napestig lehetne sorolni azokat a finomhangolt paramétereket, melyek éppen úgy jók, ahogy vannak; éppen az adott szintjükön teszik számunkra élhetővé a bolygót. Ezzel a gondolkodásmóddal csupán egy a gond: fordított logikát követ. Nem azért lett ilyen az univerzum, a Naprendszer és a Föld, hogy mi otthonosan érezhessük magunkat benne. Az evolúció révén azért vettük fel a jelenlegi formánkat, mert bolygónk felszínén ez tűnik optimálisnak. Ha például más gravitációs környezetben élnénk, a testünk alaposan megváltozna. Minden olyan űrhajósnak, aki huzamosabb időt töltött a földfelszíntől távol, mérhetően csökkent a csont- és izomtömege, továbbá az egyensúlyérzékelésük is jelentősen módosult. Amikor azon filozofálunk, milyen valószínűtlenül kicsi volt az esélye annak, hogy bolygónkon kialakulhatott az élet, ezt nyugodtan ellentételezhetjük az univerzum térbeli és időbeli végtelenségével. (Ha gondolatban elérnénk a világegyetem végére, jusson eszünkbe, hogy semmi sem gátolja azt, hogy térben végtelen számú párhuzamos univerzum létezzen, vagy időben végtelen számú ősrobbanás és világvége kövesse egymást.) Simán lehet, hogy ebben a percben, amikor e szavakat gépelem, egy paralel világ zöld színű szörnyecskéje is pont ugyanezen elmélkedik. Talán hálát ad az égnek a bolygóját jellemző, frissítő, -200 fokos hőmérsékletért, s a számára nélkülözhetetlen metán légkörért. Egy másik istenérv - a napokban olvastam, igazi ínyencség - azt állítja, hogy az Ószövetség Istene oly haragos, szigorú és büntető, hogy ilyet aligha alkothatott az ember vágyvezérelt fantáziája, ebből fakadóan az Ótestamentumot muszáj hitelesnek tekintenünk... Vicces, hogy az érv kiagyalója elfeledkezik arról az apróságról, hogy pont ezzel a kegyetlen Mindenhatóval lehetett évezredeken át sakkban tartani a hívőket. Az "istenfélő" kifejezés is ebből az ószövetségi, tekintélyt parancsoló és meghunyászkodást követelő istenarculatból fakad. Az egyházi elöljárók tisztességtelen, hataloméhes szegmensének épp egy ilyen Istenre volt szüksége. Sorolhatnám még napestig a különböző istenérveket a "nem teljes pusztulás" bizonyítékától kezdve a "merő akarat" bizonyítékáig, tudományos megalapozottság híján ezek mindegyike üres szócséplés csupán. Az ateisták ilyen szempontból kényelmes helyzetben vannak. Míg Isten létét igazolni viszonylag könnyű mutatvány volna - egyszerűen fel kéne mutatni egy természetfeletti, lehetőség szerint mindenható entitást -, addig nemlétét még elvi síkon is lehetetlenség, így aztán meg sem próbálkoznak vele. Ami az istenérveket illeti, a kedvencemet azért még megemlítem: A) Isten maga a szeretet. B) Szeretem a Guns N' Roses muzsikáját. C) A szeretet létezik, ergo: Isten is létezik. Nos, egy ilyen Isten létezésével a legtöbben könnyűszerrel azonosulni tudunk... 

Hinni szívvel kell? Nem gondolnám. A magam részéről azt vallom, hogy hinni is csupán ésszel érdemes. A hit mindössze egyetlen, hézagpótló szereppel bír: betömködni azokat a réseket, ahová a tudás még nem ér el. Valószínűleg léteznek olyan területek, amelyek a tudomány számára még beláthatatlanul hosszú ideig rejtve maradnak. Ilyen Isten, ilyen a halál utáni élet, ilyen a Földön kívüli civilizációk létezése is. Mindezek kapcsán csupán feltevésekkel és reményekkel élhetünk, egyébbel aligha. Ám a tapasztalat és a józan matek még ezek esetén sem nélkülözhető. Egyszerűen muszáj abban hinnünk, ami a meglévő tudásunk szerint a legvalószínűbb. A mai egyházak többsége vakhitet követel, bár azt még soha senki nem tudta megmondani, hogy ebben mi is az érték valójában. A Biblia szereplőit, akikre folyton hivatkoznak, a legkevésbé sem jelezte a megalapozatlan vakhit. Ábrahám láthatta Szodoma és Gomora brutális pusztulását, csupán a légrobbanás jelenségét nem ismerhette. Mózes előtt szétnyílt a Vörös-tenger, ami a mai kutatások szerint valóban megtörténhetett, csak egy erőteljes és kitartó vihar kellett hozzá, úgy 100 km/órás széllel. A legtöbb bibliai alak kapott valamiféle szokatlan, csodával határos jelet, amit akár Isten jelenléteként is érzékelhetett. A modern kor átlagembere nemigen botlik rejtelmes csodákba, vagy ha igen, előbb-utóbb talál rá valamiféle tudományos magyarázatot. Meggyőződésem, hogy amennyiben Isten valóban létezik, úgy egészen biztosan többre értékeli a józan szkepticizmust, mint a lázas vakhitet. Amikor Bertrand Russeltől, a Nobel-díjas filozófustól megkérdezték, mit felelne, ha Isten a halála után kérdőre vonná hitetlensége miatt, így válaszolt: "Kevés a bizonyíték, Uram, kevés a bizonyíték."