"A háborút elkerülni nem lehet, legfeljebb elhalasztani ellenségeid javára" - írja Niccoló Machiavelli a 16. század hajnalán. Persze, írtak ennél jóval cifrábbakat is a történelem során. Már egyáltalán az az általános vélekedés, mely szerint a fegyveres konfliktust negatív, kerülendő, immorális cselekedetnek tartjuk, meglehetősen fiatal gondolat.
A "ne ölj" parancsa olyan ősi, hogy minden valamirevaló, ismert kultúrában alapvető elvnek tekintették, gyakorlatilag az összes jelentős törvénygyűjtemény tartalmazta. Háborúban gyilkolni - ez valamiért mindig is kivételnek, megengedhetőnek, olykor dicsőségesnek számított. Nem csupán az agymosott spártaiak, a hódító rómaiak, az elmebeteg fasiszták és a mai napig a középkorban élő, militáns iszlamisták tekintettek, s tekintenek úgy a háborúra, mint valami szükségszerű és szent aktusra. A történelem során bölcsebbnél bölcsebb filozófusok, tudósok, írók és politikusok istenítették az intézményesített vérontást. Hegel szerint a háború olyan elengedhetetlen történelmi folyamat, amely lehetővé teszi a társadalom fejlődését. Lenin egyenesen így fogalmaz: "A forradalom az emberiség legnagyobb eksztázisa." Oké, Vlagyimir Iljics sok hülyeséget összehordott, tőle nem is várnék sokat, azonban Thomas Mann mondatán már végképp ki vagyok akadva: "Vajon a béke nem a polgári korrupció egy eleme csupán, míg a háború a megtisztulás, a felszabadulás és a remény ígéretét hordozza?" Írja mindezt annak az első világháborúnak a kitörésekor, melynek az égvilágon semmi értelme, épeszű indítéka nem volt.
Ma már - lényegesen magasabb tudati szinten járva, mint valaha a történelem során - a civilizált emberiség pontosan tudja, hogy kevés ostobább dolog létezik, mint a háború. A fegyverek zaja ugyanis minden szinten negatív összegű játszmát eredményez. A hadviselőket ugyan megkülönböztethetjük aszerint, hogy győztesek, illetve legyőzöttek, azonban rendszerint az előbbiek is olyan brutális veszteségeket szenvednek el, melyeket figyelembe véve egészen biztosan jobban jártak volna egy békés konfliktuskezeléssel. Az egyén, a sorkatona szempontjából még aggasztóbb a helyzet. Vásárra viszi a bőrét egy olyan ügyért, amelyhez többnyire az égvilágon semmi köze. Valójában elég jó esélye van rá, hogy mindent elveszítsen, miközben aligha nyerhet bármit. Abszolút igaz a mondás: "egy háborúban nincsenek hősök, csak halottak". Ez nem az a befektetési csomag, amelyet a legtöbbünk jó szívvel választana.
Jóllehet az emberáldozatok mellett az anyagi veszteségek szinte említést sem érdemelnek, a legtöbb fegyveres konfliktusban ez utóbbiak sem jelentéktelenek. Magyarország például a második világháború alatt nemzeti vagyona 40 százalékának mondhatott búcsút. A szarvasmarha-állomány a felére csökkent, a juh- és sertésállomány 80 százaléka veszett oda. A gyáripar 54 százaléka, a közlekedési infrastruktúra csaknem 60 százaléka pusztult el. Brutális adatok. Létezik ugyan egy masszív tévhit, mely szerint a rombolás utáni rekonstrukció gazdaságélénkítő hatással bír, ezért ilyen értelemben akár a háború kedvező oldalát is megláthatjuk. Ugyanezek a hangok igyekeznek pozitívumokat keresni a nagy földrengésekben és egyéb természeti katasztrófákban. Komoly pénzügyi elemzők képesek leírni ilyeneket: "az újjáépítési munkálatok kezdete felhajtóerőt ad majd a gazdasági növekedésnek". Ezek nyilvánvaló ökörségek. Nem vitás, hogy ahol lakóházak dőlnek össze, ott az építőipar megrendelésállománya növekedni fog. Igen ám, de amikor az adott befektető lakóházat építtet, nem tud ugyanabból a pénzből szoftvereket fejleszteni, automata ipari gépsorokat gyártani, vagy épp orvosi kutatólaboratóriumokat finanszírozni. Szó sincs tehát arról, hogy a pusztításból bármi jó is következne. A gazdaság nem élénkül, csupán átstrukturálódik. Frédéric Bastiat, a híres francia közgazdász már a 19. században világossá tette mindezt (a betört kirakatüveg klasszikus dilemmája), ennek ellenére a téveszme a mai napig él a köztudatban. Most hunyjuk be a szemünket egy percre, s képzeljük el, micsoda elképesztő gazdagságban élnénk ma, ha elődeink sohasem háborúztak volna! A jólét ugyanis a legnagyobbrészt örökség kérdése. A 21. század semmihez sem hasonlítható kényelmét elsősorban annak köszönhetjük, hogy nagyapáink és dédapáink épületeket, utakat, hidakat, csatornahálózatot és ezeregy infrastrukturális vagyontárgyat hagytak ránk. Mi már bőven megtehetjük, hogy filmsorozatokat, tévés vetélkedőket és játékkonzolokat gyártsunk. Az unokáinkra valószínűleg még lazább élet vár - feltéve, hogy valamelyik idióta nem kezd el megint háborúsdit játszani.
Nem mehetünk el szó nélkül a kérdés morális vetülete mellett sem. A magam részéről tökéletesen egyetértek Janne Teller, a dán írónő szavaival: "Az én szememben a gyilkosság mindig csak gyilkosság. És mindegy, hogy ki hajtja végre. Egy személy egy másik ellen, vagy az egyik népcsoport a másik ellen." (Sanszos, hogy a történelem során sok esetben maguk a harcoló felek sem látták másként. Az első világháború idején nem volt ritka a frontbarátkozás; az angolok és a németek karácsony táján még futballmérkőzést is játszottak egymással.) Egészen nyilvánvaló, hogy az intézményesített öldöklés totális erkölcsi mélypontot jelent. Csupán az önkéntes alapon történő honvédő harc az egyetlen, amely morálisan elfogadható, semmi egyéb. Sokan a mai napig szenvedélyesen kiállnak a 15 éve megszüntetett kötelező sorkatonai szolgálat mellett, csupán megfontolásra érdemes érvet nem hallottam még soha senkitől. A honvédelem ugyanis egy szakma. Kiemelkedően fontos terület, ám akkor is csupán egy szakma. Olyan, akár a rendőrség, vagy a tűzoltóság. Vagy az oktatás. Vagy a vendéglátás. Hallottunk már valaha olyat, hogy az állam erőszakkal foglyul ejtett bárkit, hogy akarata ellenére rendőrt, tanárt, vagy pincért faragjon belőle? Pontosan ugyanilyen etikátlan és értelmetlen a kötelező sorkatonaság is. Egy közösség akkor működik jól, ha mindenki azzal foglalkozik, amit szeret, amihez ért. Mindig van az a pénz, amiért egyesek hajlandók rendőrnek, tanárnak, pincérnek, vagy épp katonának állni - ha épp a társadalom abból szenved hiányt.
A fentiek fényében csupán egy dolog érthetetlen. Miért szült a történelem ennyi brutálisan kegyetlen háborút? Az emberek meghalnak, nyomorékká válnak, földönfutóvá lesznek. Mindezekből fakadóan erkölcsös énünk is vadul tiltakozik minden vérontás és pusztítás ellen. A múltat szemlélve azt látjuk, hogy a fegyveres konfliktusok kirobbanásához elég néhány gátlástalan és aljas figura. Vágóhídra terelhető birkából viszont annál több kell. Beteg motivációk, túlfűtött szenvedélyek és primitív gondolkodásmódok szerencsétlen együttállása szül minden értelmetlen vérontást.
GŐG ÉS HATALOMVÁGY - Amikor Káin azt látta, hogy Isten számára kedvesebb testvérének, Ábelnek az áldozata, reagálhatott volna így: oké, majd holnap jobban igyekszem. Nem így döntött. Amikor Németország azt látta, hogy Anglia és Franciaország hatalmas gyarmatbirodalmakat épített ki, míg ők kénytelenek voltak beérni Kamerunnal, Togóval, a mai Tanzániával, Namíbiával, illetve pár apró, csendes-óceáni szigettel, mondhatták volna, hogy ez van, majd feltaláljuk az autóipart és úgy válunk naggyá. Nem ez történt. A gőg és a hatalomvágy olyan erős kábítószerek, melyek tökéletesen blokkolni képesek a racionális elmét. Nézem a Trónok harcát, s ugyanezt látom: mindenki király, vagy királyné akar lenni, mindegy, milyen áron. Van ennek bármiféle értelme?
PSZICHOPÁTIA - Nero római császár, III. Ince pápa, VIII. Henrik, Nagy Péter cár, NapoIeon, Frigyes Vilmos, II. Vilmos, Hitler, Sztálin, Szaddám Huszein... igen hosszú a történelmi névsor. Egy igazi pszichopata mindig kell ahhoz, hogy valahol háború törjön ki. A Trónok harca ezt is remekül láttatja: a sorozat hemzseg a pszichopata karakterektől. Kafka azt írja: "A háború a képzelőerő borzalmas kudarca." Tökéletesen igaza van, gyilkolni csak az képes, akibe az empátia minimuma se szorult, aki nem élő embert lát a túloldalon, hanem elvont ellenséget.
TÚLTENGŐ TESZTOSZTERON - Minden egészséges férfi ismeri azt az érzést, amikor harcolni akar, amikor bárkit széttépne, amikor alig várja, hogy csúnyán nézzenek rá, s már emelkedne is az ökle... Amikor a beköszönő kamaszkor sokszorosára emeli tesztoszteronszintünket, szinte bárkinek nekimennénk. A legtöbben a korral megszelídülünk, illetve megtaláljuk azokat a csatornákat, melyeken a felgyűlt feszültség legitim módon levezethető: semmi sem szolgálja olyan jól a békés együttélést, mint a különböző sporttevékenységek. Az említett filmsorozatban a puszta harci kedv is megjelenik az alapmotivációk közt; Robert király például másról sem beszél, mint hogy mennyire viszket a tenyere egy kis fegyverforgatásra. (Már az a tény, hogy a fizikai küzdelemhez való hozzáállásunk mennyire sokféle, önmagában is megkérdőjelezi a kötelező sorkatonai szolgálat értelmét és létjogosultságát.)
GAZDASÁGI ÉRDEK - A nomád rablótörzsektől a modern kori olajlobbikig a legtöbbször találunk némi gazdasági mozgatórugót is a háborúk hátterében. Sokszor csakis azt, semmi egyebet. Kevés erkölcstelenebbet tudok elképzelni. Egy teljesen szimpla helyzetben, ahol békés eszközökkel, vagyis üzletkötéssel is meg lehet szerezni az áhított javakat - márpedig csaknem mindent meg lehet - ott semmi helye sincs az erőszaknak. A gazdasági érdekből folytatott háborúk morális tekintetben a rablógyilkosságokkal állnak azonos szinten.
HAMIS IDEOLÓGIÁK - A társadalmi elit egy dologhoz mindig is jól értett: a cinikusan hazug ideológiák megfogalmazásával sosem volt gondja. Hazaszeretet, hősiesség, hazafias kötelesség - ezek a történelmi mészárszékek jellemző hívószavai. A vallási vezetők felelőssége is óriási. A jézusi tanítás gyakorlatilag egyet jelent az erőszakmentességgel, ennek ellenére az elmúlt évszázadok során a katolikus egyház számos teológusa és lelkésze hagyta jóvá a fegyveres agresszió alkalmazását, mi több, definiálták azt is, mikor jogos a háború, s milyen jog érvényes háború idején (jus ad bellum, jus in bello).
ELÉGTELEN DIPLOMÁCIA - A kommunikációs készség egy bizonyos szintje alatt az ember folyamatosan aknamezőn lépked. A kocsmai késelések oroszlánrészének hátterében tökéletesen pitiáner ügyek állnak, csupán a felek képtelenek a konfliktust békésen, a szavak szintjén rendezni. Afrikában nem ritkán komoly törzsi háborúk robbannak ki egészen jelentéktelen okokból. Marshall B. Rosenberg, az erőszakmentes kommunikáció rendszerének kidolgozója moderátorként számos alkalommal részt vett törzsek közötti konfliktuskezelő tárgyalásokon. Előfordult olyan, hogy röpke két óra alatt teljes megértést és békét teremtett a felek között, miután azok heteken keresztül gyilkolták egymást.
BIRKA TÖMEG - Egy olyan társadalomban, amelynek tagjai megfelelő öntudattal, szabadsággal és jóléttel bírnak, lehetetlen háborút kirobbantani. Egy bizonyos tudati szint felett az értelem felülírja a hatalmi gőgöt, lepergeti magáról a hamis ideológiákat és képessé tesz a diplomácia eszközeivel érvelni a nyers erőszak alkalmazása helyett.
"A háborút elkerülni nem lehet" - állítja Machiavelli. Szerintem meg nagyon is. Igaz, hogy csaták és békekötések híján a történelemkönyvek ma jóval vékonyabbak lennének, s aligha kínozhatnánk a diákokat ezernyi megjegyzendő évszámmal. A háborúk többsége nemhogy elkerülhető, de az egyes államoknak szinte nincs is egyéb legitim feladatuk, mint hogy békét és biztonságot teremtsenek. Ezért tartanak fenn honvédelmet, határőrséget, rendőrséget, külügyminisztériumot, diplomata hálózatot, atomfegyvereket. Az intézményesített vérontás beteg, őrült, irracionális tett, nem is lehetne Kurt Vonnegutnál jobban megfogalmazni: "Háborúra emlékezve, úgy volna tán helyes, ha levetnők ruhánkat, kékre mázolnánk magunkat, és egész nap négykézláb járnánk, és röfögnénk, akár a disznó. Ez bizony jobban illenék az alkalomhoz, mint a fennkölt szónoklatok, a zászlólengetés meg az olajozottan működő ágyúk."
