"Mi vagyunk az első generáció, amely a saját bőrén érzi a klímaváltozás hatását és az utolsó, aki még tehet ellene." - Barack Obama elhíresült mondatával a legtöbben tökéletesen egyetértünk. Azzal is nehéz lenne vitába szállni, hogy a globális felmelegedésért, az erdőirtásokért, a légszennyezésért, számos állatfaj kipusztulásáért és a termőföldek kizsigereléséért a homo sapiens a felelős. Nem kívánnék amellett sem érvelni, hogy nincs nagy baj, majd csak lesz valahogy. Végzetes hiba volna a fejünket a homokba dugni. Amikor viszont előkerülnek a klasszikus, aszkéta mennydörgések - sokkal kevesebbet kéne fogyasztanunk, visszafogottságot kellene mutatnunk, muszáj volna alább adni az igényeinkből -, ezekkel már a legkevésbé sem tudok azonosulni.

Kezdjük azzal, hogy a legtöbb földlakó szinte semmit sem tud a klímaváltozásról, vagy legalábbis nem mutat a téma iránt különösebb érdeklődést. Tőlük hiába várnánk a csodát. Ugyanakkor azok sem tehetnek túl sokat, akik e téren igazán tudatosak. Ha a piros lámpánál leveszem a lábam a pedálokról, az autóm motorja automatikusan kikapcsol, s a monitor büszkén újságolja, hogy e rövidke szünettel néhány gramm szén-dioxiddal kevesebb jutott a légkörbe. Vajon mennyit számít ez a semmiség? Valójában járhatnék metróval is - és ha a belvárosba tartok, így is teszek -, ám a legtöbb esetben a környezetvédelmi szempontokon túl semmi egyéb nem motivál; az utazás ár-érték arányát tekintve egyértelműen a kocsim mellett döntök. (Esetleg vehetnék elektromos autót, ha nem volna lényegesen drágább a benzinesnél.) Persze, minden kornak megvannak a maga szentjei, akik egy nemesebb cél érdekében hajlandóak a saját önös érdekeivel szemben cselekedni. Én nem vagyok ilyen. És pontosan tudom: a többség sem ilyen. Egyetlen társadalmat sem építhetünk a szentekre. A környezetvédelmet azzal szolgáljuk a legjobban, ha a fogyasztókat érdekeltté tesszük benne, s még véletlenül sem úgy, hogy áldozatokat várunk tőlük.

A visszafogottság követelése nem csupán az egyén dimenziójában problémás. Makroszinten ugyanúgy lehetetlen küldetés. Az evolúció - és ezen belül a gazdasági evolúció - csupán egyetlen irányt ismer: a hatékonyság és a komplexitás folytonos növekedését. Mondhatnánk, hogy holnaptól járjon mindenki lovon, ám pontosan tudjuk: abban a pillanatban dőlne össze a teljes civilizáció. Biztathatjuk a földlakókat alacsonyabb fogyasztásra, ám ez elkerülhetetlenül recesszióhoz, hosszútávon pedig összeomláshoz vezetne. Sokkal intelligensebb volna elfogadni, hogy a komplexebb rendszerek összetettebb problémákat szülnek, s a megoldásainkat is érdemes volna ezekhez igazítani. Egészen bizonyos, hogy az emberiség energiafelhasználása a jövőben sem fog csökkenni. Ugyanakkor tudjuk: a Nap önmagában is korlátlan erőforrás, mely képes lenne minden energiaigényünket sokszorosan kielégíteni. És akkor még nem beszéltünk a szélről, a folyók és tengerek mozgásáról, valamint a geotermikus erőforrásainkról. Egészen bizonyos, hogy utazni sem fogunk kevesebbet. A mai autók azonban már sokkal üzemanyag-takarékosabbak és kevésbé környezetszennyezők, mint akár a pár évvel korábbi, hasonló súlyú és teljesítményű járművek. Nem fogunk kevesebbet fogyasztani, így termelni sem. A technológia fejlődésének köszönhetően ugyanakkor ma már lényegesen kevesebb nyersanyagot használunk, és kevesebb hulladékot termelünk egységnyi érték előállításához, mint azelőtt. Megkezdtük a tengerek megtisztítását. Új erdőket telepítünk. Európában és az Egyesült Államokban radikálisan csökkent a szmog mértéke. Szelektíven gyűjtjük a hulladékot, melyet újrahasznosítunk. A tudatosság és a technika együtt csodákra képes, hitem szerint még arra is, hogy megmentsük ezt a bolygót. Chris Goodall Hogyan éljünk alacsony szénfogyasztású életet? című könyvében azon véleményének ad hangot, mely szerint ökológiai lábnyomunk akár 75 százalékkal is csökkenthető anélkül, hogy életminőségünket feláldoznánk érte. A magam részéről azt gondolom, hogy a múltba révedés és az aszketizmus hirdetése nemhogy felesleges, de a megoldással egyenesen ellentétes irányú. A már ismert és a még ismeretlen zöld technológiák elképesztő piaci lehetőséget jelentenek, és egyértelműen a jövő húzóágazatai lehetnek.

Amikor az ökológiai lábnyomunk csökkentését célozzuk, nem mehetünk el szó nélkül a Föld túlnépesedése mellett sem. Több mint tízezer nemzedék kellett ahhoz, hogy bolygónk lakossága elérje a kétmilliárd főt, majd egyetlen nemzedék (a II. világháború után születettek) alatt hét és fél milliárdra nőtt. A kérdés csak az, hogy mekkora a Föld eltartóképessége - ám erre senki sem tudja a választ. Egyesek szerint akár 15 milliárd embert is elbír, mások szerint ötmilliárdnál, vagy az alatt húzódik a határ, melyet hosszútávon eltarthat. Az igazán aggályos kutatók szerint egymilliárdra kellene csökkennie az emberiség létszámának ahhoz, hogy planétánk visszanyerje ökológiai egyensúlyát. Egy biztos: a termőtalaj negyedét már tönkretettük, a vad- és halállomány túlnyomó többségét elfogyasztottuk. Egészen nyilvánvaló, hogy ökológiai tekintetben mindannyian azzal tennénk a legjobbat a Földnek, ha utódok nélkül távoznánk. (Ez még akkor is igaz, ha egy tízgyerekes mozambiki család együtt sem hagy akkora ökológiai lábnyomot, mint egy dízelterepjáróval közlekedő, naponta félkilós sztéket elpusztító texasi farmer.) Igen ám, de akkor mégis kinek a számára akarnánk megmenteni a bolygót? Arról nem is beszélve, hogy gyermeket vállalni nem csupán semmihez sem fogható örömforrás, de a legelemibb emberi alapjog is egyben, mely senkitől sem megtagadható. Egészen biztosan boldogabb hely lenne az univerzum, ha a harmadik világban végre felismernék a tudatos családtervezés előnyeit, s már nem kívánnák a saját nyomorukat hét-nyolc utódra továbbörökíteni. Ám ez nem elsősorban ökológiai kérdés. Ami pedig a nyugati civilizációt illeti, nálunk - néhány kivételes országtól eltekintve - mindenütt markáns népességfogyást és jellemzően apró családokat találunk. Ebben a térségben csak a gyakorló elmebetegek hangoztatják a "mentsd meg a Földet, ne vállalj gyereket!" szlogent.

Stephen Hawking, a tavaly elhunyt zseniális kozmológus szerint a Föld minden optimizmus mellett sem lesz képes további évezredekre otthont adni az emberiségnek. Rövid válaszok a nagy kérdésekre című, legutolsó könyvében így fogalmaz: "Úgy gondolom, vészes hanyagsággal kezeljük bolygónk jövőjét. Jelenleg ugyan nincs hova mennünk, de hosszú távon az emberi faj nem tehet fel mindent egy lapra, azaz egy bolygóra. Remélem, legalább addig elkerülhetjük a betlit, mire megtanuljuk, hogyan meneküljünk el a Földről." Természetesen Hawking is elengedhetetlennek tartja a környezetvédelmi intézkedéseket, a végső megoldást azonban egyértelműen a világűr gyarmatosításában látja: "Ha nem hagynánk el a Földet, az olyan lenne, mintha hajótöröttként egy lakatlan szigetre vetődnénk, és meg sem próbálnánk elmenekülni. Fel kell derítenünk a Naprendszert, hogy megtudjuk, hol találhatók az emberek számára alkalmas életkörülmények." Talán igaza van. Talán az ükunokáim számára mindez kézzel fogható valósággá válik. Jómagam azonban még egészen biztosan ezen a planétán fogom befejezni pályafutásomat, s boldogabb lennék, ha a világ kormányai elsősorban a Föld megmentésén fáradoznának.

A Hír TV Háttérkép című műsorának múlt csütörtökön ismét sikerült pár intellektuális mélyrepülést bemutatnia. A téma a zöld mozgalom, melynek kapcsán Bayer Zsolt kijelenti: "A globalizáció akarása és a környezetvédelem eleve egymást kizáró premissza. Nem lehet a kettőt egyszerre akarni, mert hogyha valaki meg akarja védeni a Földet, annak be kell látnia, hogy a globalizáció ennek a legnagyobb ellensége." Érvek sehol, csupán egy erősen megkérdőjelezhető gondolat, önmagával magyarázva. Bevallom, napok óta tűnődöm e kijelentésen, de képtelen vagyok megfejteni az értelmét. A magam részéről azt látom, hogy bolygónk csakis globális módon menthető meg. Elég a Dunára gondolni: fél Európán végigfolyik. Lehet hazánk olyan mintaállam, amely csakis a legalaposabban tisztított vizeket engedi a folyóba, ha minden más ország szennycsatornának használja. Még látványosabban igaz ez a légkörre, melynek megóvása - nyilvánvaló módon - csakis nemzetközi összefogással lehetséges. Bogár Lászlóhoz kötődik a következő fájdalmas kijelentés, mely szerint az emberiségnek "vissza kellene régiesülni", hogy élhessünk még néhány száz évig. (Bár saját bevallása szerint maga sem tudja, hogyan kéne belevágni. Nyilván sehogy.) E ponton - pozitív példaként - megemlítésre kerül az a parasztgazda, aki háromezer éven keresztül mindent újrahasznosított. A magam részéről kevés dologtól idegenkedem ennyire, mint az effajta burkolt, manipulatív árukapcsolástól. Ez nagyjából olyan, mintha azt mondanánk: a nácik jól szabott egyenruhát viseltek, ezért vissza kell hozni az ő világukat. Nyilvánvaló nonszensz. Sokkal tisztességesebb lenne úgy fogalmazni, hogy elődeink életviteléből érdemes eltanulni és a modern világba beépíteni a használható fejezeteket - lásd: újrahasznosítás - anélkül, hogy a letűnt, nyomorúságos korokat sírnánk vissza. Nem vitás, hogy a Földet meg kell menteni. Ha létezik olyan probléma, melyet a szabad piac önmagában képtelen kezelni, úgy a környezetvédelem ilyen. Ebből fakadóan: ha van adekvát alkalmazási területe a különböző adóknak és támogatásoknak; ha van létjogosultsága bármiféle gazdasági előírásnak, szabályzásnak, tiltásnak és szankciónak, úgy a Föld ökológiai egyensúlyának visszaállítása elfogadható hivatkozási alap lehet. Ha van áldásos hatása a globalizmusnak, úgy a bolygó megmentéséért folytatott egységes fellépés lehetősége feltétlenül ilyen. Ám hogy vissza kéne forgatni az idő kerekét; hogy le kéne mondani a jelenkor kényelméről; hogy komoly áldozatokat kellene hoznunk - ezek tökéletesen értelmetlen és alaptalan prédikációk csupán.