A minap leszármazottaim szuperszexi édesanyjával ebédeltem együtt. Még csak a levest kanalaztuk, máris sztoriban volt: egy harminc pluszos barátnőjéről mesélt, aki a legkevésbé sem vágyik gyermekre. Klímaszorongó. E ponton hangosan felröhögtem. Ezt a kamu dumát... Pár percig még vigyorogtunk a dolgon, de aztán indulnom kellett - kezdődött a délutáni pókerverseny - s már-már el is felejtettem az egészet. Másnap azonban ahogy bekapcsoltam a laptopomat, rögtön a Pénzcentrum következő cikke ugrott elém: "Ezért nem akarnak a magyar fiatalok szülni: sokkal megrázóbb a probléma, mint hittük." A téma természetesen pontosan ugyanez. Ekkor már tudtam: muszáj posztot írnom belőle.

Valójában nagyon is megértem, ha valaki nem kapkodja el a családalapítást. Egy csomó dolognak kell klappolnia hozzá, de három tényező mindenképp elengedhetetlen: egészség, megfelelő partner és biztonságot jelentő anyagi háttér. Ha ez mind megvan, ám a nőből továbbra is hiányzik minden késztetés, minden anyai ösztön, úgy az illető egészen biztosan mentális problémákkal küzd. A különféle kifogások egytől egyig irracionálisak és megmosolyogtatóak. A kedvencem az, amikor a leányzó még harminchat évesen is "bulikázni" szeretne. Vajon mivel tölthette az elmúlt tizenöt esztendőt? Tisztán emlékszem: a kilencvenes években mindenki táncolt. Nem volt olyan szombat éjjel, melyet ne tomboltunk volna végig. Akinek ez kimarad, az valóban nem él teljes életet. No de eljön az az idő, amikor bőven elég a mulatságból, s már más kalandokra (is) vágyunk. A klímaszorongásra való hivatkozás még ennél is szánalmasabb és ostobább magyarázkodás. S ha mégsem mellébeszélés; ha az érintett nő valóban komolyan is gondolja, hogy erre a pusztulásra ítélt bolygóra már végképp nem szabad gyereket szülnie, ott van csak igazán nagy baj. Mármint a fejében. 

Számomra sokszor úgy tűnik, mintha mindenkinek megvolna a maga szorongásmennyiség-szükséglete. A skála egyik végén a minden aggodalomtól mentes felelőtlenek, akik simán felteszik a havi fizetésüket egy sorhúzóra, lesz ami lesz. A másik szélsőséget az örök szorongók képviselik, akik mindig találnak valamit, amin aggodalmaskodni lehet. Az én családomban egyértelműen az utóbbi volt a jellemzőbb. Még most is előttem van, ahogy anyám minden egyes szirénázó mentőautóra felszisszen, hiszen simán elképzelhető, hogy egy kétmilliós nagyvárosban épp egy közeli rokon lett rosszul... Ami engem illet, utoljára tavaly szilveszterkor éreztem némi belső feszültséget, amikor hajnali háromkor hazaértünk a mulatságból, s a 15 éves fiam még sehol sem volt, a telefonját sem vette fel. A szorongás elkerülhetetlen, ha a veszély valós, a tét nagy, a cselekvési lehetőségeink ugyanakkor szűkösek. A klímaváltozás kapcsán azonban aligha ez a helyzet. Nincs két olyan szakértő, aki ugyanazt vallaná a veszélyeket és lehetőségeket illetően. Egyes összeomlás-kutatók szerint menthetetlen a világ, s már erőlködni sincs értelme - a végórák elkerülhetetlenek. Mások csak legyintenek, mondván: a Föld klímája folyamatosan változik, s ebben az emberi tevékenység nem sok szerepet játszik, sem így, sem úgy. Muszáj megemlíteni a sikersztorikat is: az ózonlyuk például - amiért évtizedeken a leginkább aggódtunk - az utóbbi pár évben látványosan szűkülni kezdett, s jó esély van rá, hogy belátható időn belül el is tűnik. Ami biztos: léteznek apró cselekvésmorzsák, melyekkel biztosan nem ártunk. Ha nem élünk pazarló módon, s csak annyi erőforrást használunk, amennyire valóban szükségünk is van, azzal nem csupán a bolygónkat védjük, de a napi jólétünket is növeljük. Ha rászokunk a bringázásra, azzal a dugókat is elkerüljük, valamint a napi sportteljesítményt is kipipálhatjuk. Ha igyekszünk nem szennyezni a környezetünket, ha szelektíven gyűjtjük a szemetet, ha nem használunk dízelüzemű személyautót - ezekkel a saját közérzetünk is javul, miközben egyik sem tűnik lehetetlen küldetésnek. Ezeknél sokkal nagyobb egyéni áldozatokat hozni aligha racionális döntés. Amennyiben biztosan tudnánk, hogy vége a világnak, s csak akkor élhetnénk túl a közelgő katasztrófát, ha mindannyian a töredékére csökkentenénk a fogyasztásunkat, még akkor sem volna értelme aszkéta üzemmódba kapcsolni, mégpedig három okból. Először is: szenvedve-kínlódva nem is érdemes létezni. Másodszor: hiába vállalnánk a mártír szerepet, ha a többiek nem tartanának velünk - márpedig aligha csatlakozna a többség. Harmadszor: ha holnaptól mégiscsak mindenki a fakír-létet választaná; nem fűtenénk, nem közlekednénk, s még a táplálékbevitelünket is radikálisan csökkentenénk, úgy valószínűleg villámgyorsan bedőlne számos nemzetgazdaság, vagyis még közelebb hoznánk az apokalipszist.

Megértem, ha egy nő nem szül fogságban. Ha nem szül háború, vagy éhínség idején. Ha történetesen Észak-Koreában élnék, s esélyem sem volna a szökésre; vagy épp Maputo egyik nyomornegyedében tengetném napjaimat, én magam sem vállalnék gyereket. Az élet egy gyönyörű ajándék, a földi pokolba érkezni azonban tömény szívás - aligha ilyen ajándékot szánunk utódainknak. Közép-Európa ugyanakkor - minden nehézséggel együtt - sokkal inkább a földi paradicsomhoz hasonlít. Nagyságrendekkel jobban élünk, mint őseink valaha, s jöhet bármiféle durva válság, járvány, vagy háború a közelben, a következő néhány generáció nagy valószínűséggel akkor is viszonylagos bőségre számíthat. Arról nem is beszélve, hogy kinek mentenénk meg a bolygót, ha nem a gyermekeinknek?? Pár évvel ezelőtt nagy médiafigyelem mellett indult el Nagy-Britanniában a Birth Strike mozgalom, amely természetesen kizárólag a jómódban élő, fehér nőket célozta felhívásával: "Ne szüljetek!" Amikor Blythe Pepino - az ötletgazda - Tucker Carlson műsorában szerepelt, s megkapta az adekvát kérdést - vajon az önkéntes kipusztulásnál nem jobb terv, ha okos gyermekeket hozunk a világra, akik majd megmentik a bolygót? - az aktivista köpni-nyelni nem tudott. Ugyanilyen bajban volt akkor is, amikor a műsorvezető arról kérdezte, miért nem Afrikában népszerűsíti elképzelését.

Hitem szerint 2021-ben az év egyik legjobb mozija volt a Ne nézz fel! Imádtam elejétől a végéig. A primer üzenete végtelenül szimpla: a katasztrófa itt kopogtat, elég lenne kinyitni a szemünket. Csakhogy amíg a filmben egy látható, érzékelhető, rövid időn belül bizonyosan becsapódó üstökös jelenti a veszélyforrást, addig a klímaváltozás egészen biztosan nem ilyen. Nem ilyen gyors, nem ilyen direkt, nem ilyen pusztító. Mi több: még nyertesei is lehetnek. Az előrejelzések szerint Észak-Kelet-Európa, azon belül is Lengyelország lehet az, amely a legtöbbet profitálhat az éghajlat-változásból; mind a mezőgazdaság, mind az idegenforgalom révén. 

A szavak igazán sokatmondóak. Klímaválságról, klímagyászról és klímakatasztrófáról beszélünk. Már ezen fogalmak megalkotása is arról árulkodik, hogy a globális pánikkeltés meglehetősen tudatos és összehangolt. Nem csoda, ha a szkeptikus ellentábor válaszképpen megszülte a klímahiszti kifejezést. Ember legyen a talpán, aki tudja, hol az igazság e két szélsőség között. Egy azonban bizonyos: aki valódi klímaszorongó, s ténylegesen az éghajlat-változástól való félelme tartja vissza attól, hogy anyává váljon, az talán jobb is, ha nem szül gyermeket. Ott ugyanis tényleg komoly gondok lehetnek.