Régi és visszatérő vitatéma, hogy a keresztény vallást milyen mértékben jellemzi a prűd szexellenesség. Sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy az egyház a testiséget mélyen megveti és az ördögtől valónak tartja; míg mások úgy látják: csupán a helyes mederbe kívánja terelni a természetes emberi vágyakat és szükségleteket. Vajon melyik áll közelebb az igazsághoz?
Nietzsche úgy vélte: az egyház meg akarta mérgezni az éroszt, ám az nem halt bele, csupán megbetegíteni sikerült. Nehéz volna találóbban megfogalmazni. Már a Bibliában is azt látjuk, hogy amikor a szexualitás kérdése terítékre kerül, szinte kivétel nélkül valamiféle tiltás kíséri. Az Ótestamentumban helyenként ilyen finomságokra lelni: "Szövetséget kötöttem szemeimmel, hogy fiatal lányokra nem nézek vágyakozva." Mintha ez ilyen egyszerű volna... Az Újszövetségben két különböző attitűd jelenik meg: Jézus alig-alig érinti a témát, Pál viszont annál sűrűbben; a paráznaság elleni bibliai kirohanások oroszlánrésze az ő nevéhez fűződik. Ami a pápákat illeti, a legtöbben - egészen különböző okokból - nem sok maradandót tettek hozzá a szexualitás kérdéséhez. Valójában egészen II. János Pál beiktatásáig kellett várni, hogy egy egyházfő végre viszonylag fesztelenül nyilatkozzon a testiségről: "Új teológiára van szükség, amely távol a prűd tiltásoktól elmagyarázza, hogy a szexuális etika hogyan felel meg tökéletes módon szívünk legmélyebb, a szeretet és az egység iránti vágyainak." A katolikus vallás elmúlt kétezer esztendejét látva már az is bitang nagy dolog, ha egy pápa egyáltalán felismeri, hogy a kérdés - a keresztény vallás fennmaradását tekintve - kulcsfontosságú, hiszen az egyház álláspontját a világ a vállalhatatlan, teljes prüdériával azonosítja. Sokkal tovább azonban II. János Pál sem jut. Szerinte a szexualitás a halál kultúráját hozza magával, amennyiben az élet és a szeretet ellen irányul. Csupán arról az apróságról feledkezik el, hogy a szex önmagában SOHA nem irányulhat az élet és a szeretet ellen. Elvi képtelenség.
Ha belegondolunk, rém izgalmas kérdés, hogy testi szükségleteink közül miért pont a szex bökte leginkább a nagy vallásalapítók és egyházatyák csőrét. A hét főbűn között a bujaság mellett megjelenik a torkosság és a restség is. De ennyi. Pár jelentéktelen böjti előíráson túl egyetlen egyházi regula sem szabályozza a kalóriabevitel mértékét, a fogyasztható tápanyagok körét, vagy azt, hogy mikor, milyen társaságban étkezzünk. Arról sem szól a fáma, hogy mi számít lustaságnak, hogy mennyi a munkával/sporttal töltött ideális heti óraszám, vagy hogy mely foglalkozások és szabadidős tevékenységek kedvesek az Úr előtt. Mindezekkel szemben a szexualitás kérdésköre nagyon is konkrét és merev szabályrendszerrel bír, gyakorlatilag betarthatatlan szigorúság mellett. Ez már csak azért is fura, mert a torkosság és a restség számtalan betegséghez vezet, melyek nem csupán az érintett, de a környezete számára is komoly terhet jelentenek. Az egyház mégsem tartja bűnnek sem az elhízást, sem a láblógatást. A bujaság kapcsán ugyanakkor semmiféle egészségkárosító hatásról sem beszélhetünk, sőt. A környezetünknek sem ártunk vele - feltéve persze, hogy elég vastagok és hangszigeteltek a falak. Valamiért mégis a szex lett a fekete bárány, a bűnök bűne, az egyenes út a kénköves kárhozatba.
Az csak egy dolog, hogy a keresztény egyház a házasságon kívüli szexualitás minden formáját bűnösnek mondta, s mondja manapság is. A középkorban azonban még a házasságon belüli nemi érintkezést is merev szabályok jellemezték. A 4. és 11. század között számos konkrét tiltást írtak elő a házastársak számára:
- tilos volt az érintkezés menstruáció idején 3-6 napig,
- a terhesség idején, illetve a szülés utáni tisztulás bő egy hónapos időszakában,
- a hagyományos böjti napokon: szerdán és pénteken,
- az Úr napján: vasárnap, illetve az azt megelőző éjszakán,
- nagyböjt idején,
- adventkor,
- néhány egyéb keresztény ünnepnapon.
Mindent egybevetve átlagosan havi 3-4 nap maradt, amikor bűntudat nélkül hancúrozhattak a törvényes házasságban élők. Kész szerencse, hogy nem volt tévé; ezt a pár nyamvadt estét már nem rabolhatta el sem a Bajnokok Ligája, sem a Barátok közt.
Persze - legyinthetnénk - ez csupán a sötét középkor, ma már minden egész másképp van. Ez egyébiránt igaz is, csakhogy az egyháznak nem az attitűdje, sokkal inkább a befolyása változott. Vegyük például a tönkrement házasságok esetét! Az egyház szerint a válás nem opció. Tök mindegy, mekkorát hibáztunk az oltár előtt, vagy hogy milyen elviselhetetlenné, embertelenné, mérgezővé vált a kapcsolat az évek során. Ha valamelyik fél kilép ebből a cudar cirkuszból, az a továbbiakban csakis akkor veheti magához Krisztus testét, ha innentől teljes önmegtartóztatásban él. Ha ugyanis új viszonyba kezdene - akár polgári házasság keretein belül - azt egyházi szemmel házasságtörésnek kellene tekinteni. Pontosan érezzük, hogy a vallásformálók fantáziáját nem az mozgatja, hogy híveik mitől lesznek boldogok. Még csak az sem, hogy miként lehetne rendbe hozni a félresiklott frigyeket. Szó sincs ilyesmiről. Csupán az elmebeteg szívatás, csak nehogy be kelljen látni az ezerszer elbukott dogmák kapcsán, hogy tökéletesen értelmetlenek. "Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza." Annyi realitásérzékük azért akad az egyházi vezetőknek, hogy felismerik: a házasságok jelentős hányada nem egy életre szól. Ennél tovább azonban nem mernek tekinteni. (Vagyis: a válás még csak-csak elnézhető. Csak az a förtelmes szex... Na az nagyon nem kéne.) Valójában könnyű belátni, hogy az égvilágon senkinek sem használunk azzal, ha Ádámból és Évából szerzeteseket faragunk csak azért, mert egymást képtelenek boldoggá tenni. Szívnak ők is, és szívnak mindazok, akiknek ez a két ember jelenthetné a földi mennyországot, miközben senki sem nyer - totál negatív szaldójú játék. Ám ez a kutyát sem érdekli, az ostoba ideológiák tekintélye kiütéses győzelmet arat az értelem, a szeretet és az emberi boldogság fölött. Az egyetlen pszichológiai nyereség a középkorból itt ragadt, perverz hatalomvágyé: a kéjes csámcsogás, hogy még mindig lehetséges uralkodni pár erőtlen lélek felett.
Próbálom megérteni a dogmagyárosokat. A magam részéről például nem szeretem azt a világot, amelyben amelyben az emberek kést rántva rendezik nézeteltéréseiket. Valahogy nem vagyok híve a vérontásnak. Ezzel együtt is: ha két ember szabad akaratából úgy dönt, hogy megvívnak egymással, alig hiszem, hogy jogom lenne megállítani őket. Az a gyanúm, hogy az egyház úgy van a testiséggel, mint jómagam az erőszakkal. Idegenkedik, undorodik és tart tőle, így a lehető legalacsonyabb szintre szorítaná - csakhogy ezt az ellenérzését sosem fogja nyíltan elismerni. Ahogyan azt sem, hogy a hívek idővel felnőnek, s képessé válnak felelős döntéseket hozni saját szexualitásuk kapcsán.
Nemrég ért véget a Trónok harca című sorozat. A nyolc évadra visszatekintve azt látjuk, hogy a valódi hősök mindegyikét a libidója mozgatta legerősebben. Robb Stark, Havas Jon, Tirion, Jamie Lannister, Samwell Tarly - valamennyiük életében akadt egy-egy olyan nőügy, mely felborított mindent - esküt, fogadalmat, háborús érdeket, józan életösztönt. Velük szemben sorakoznak fel az aszexuális karakterek - élükön Joffrey királlyal - akik kevés kivételtől eltekintve kíméletlenül kegyetlenek. A forgatókönyvírók természetesen nem hasraütésszerűen formálták a szereplők jellemét. A történelem számos aszexuális figurát vonultat fel, akiket sokszor kiemelkedő agresszivitás és vallásos, világmegváltó szándék jellemez. Az Isten óvjon meg bennünket az ilyenektől!
