"Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmat nyer" - olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. A bűnbánat és a gyónás mindig is kiemelkedő szerepet játszott a keresztény vallásban. Az egyház szemszögéből értem a dolgot, a hívőkéből tekintve annál kevésbé. Olyan ez, mintha életünk nagy részét azzal töltenénk, hogy betegségekről és gyógymódokról beszélgetünk. Mintha mindig lenne velünk valami súlyos gond. Az igazság az, hogy a magam részéről a legritkább esetben szoktam betegségekről diskurálni. Az elmém - minden nyavalyám ellenére - kifejezetten az egészségre fókuszál.

Ahhoz persze, hogy bűnbánatról beszélhessünk, bűntudatra is szükség van. Nem gondolom, hogy pszichopata volnék, ám ezt a fogalmat legfeljebb hírből ismerem. A morál világát meglehetősen egyszerűnek látom: amit bűnösnek tartok - gyilkosság, lopás, nemi erőszak, egyéb fizikai agresszió, vagy azzal való fenyegetés -, olyat semmilyen körülmények között sem cselekszem. Ezzel gyakorlatilag kész is vagyunk: garantált a tiszta lelkiismeret. A legtöbben azonban - valamiféle érthetetlen okból - nem így működnek. Ha megkérdezünk száz embert, hogy szoktak-e bűntudatot érezni, kilencvenhét azonnal bólogat. Többségük a gyakori forrófejűségre hivatkozik, kisebb hányaduk pedig egészen megmosolyogtató tettekre.

Ami a hirtelen felindulást illeti, bevallom, a legkevésbé sem értem a problémát. A legtöbbünk számára világos, hogy a magasabb tudati szinteket - ahová megfontoltan igyekszünk - a buddhista nyugalom, s az a pazar attitűd jellemzi, mely derűs arcot kölcsönöz minden sértés, bántás és sorscsapás esetén is. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez - sajnálatos módon - csupán távoli cél, amíg ide elérünk, ezerszer borulunk ki apró-cseprő hülyeségeken. Ám ebben nincs semmi tragikus. Néha paprikásak vagyunk és nem abban a tónusban reagálunk, ahogyan az kívánatos volna. Ilyenkor semmiből sem áll elismerni, hogy tényleg nem így kellett volna. De ennyi. Ezek nem azok a mozzanatok, amiért egy egészséges embert mardosna a lelkiismeret. A tettlegesség persze egészen más tészta, arra semmiféle felmentést sem ad a hirtelen harag. Az emberré válás minimuma, hogy nem rántunk kést minden barátságtalan pillantás esetén.

A másik tipikus bűntudat-forrás a belső morális meggyőződéssel nem rendelkező, folyton aggályoskodók számára a számos vallási előírás és társadalmi elvárás, melyekre az egészséges lelkűek magasról tesznek. Lelkiismeret-furdalást érezni azért, mert kihagytunk egy vasárnapi misét, mert nem látogatjuk nagyszüleink sírját, mert messziről elkerüljük a gyóntatófülkét, vagy mert nem a rokonságnak tetsző párt választottunk - totális röhej. Akinek örömöt, megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ad a templom-, vagy temetőlátogatás, esetleg a családnak való megfelelés, annak sokkal inkább hiányt, kielégületlenséget kellene éreznie ilyenkor, mely könnyedén orvosolható. Bűntudatról beszélni olyan esetekben, amikor nincs sértett, nincs áldozat - totálisan önpusztító magatartás. Ahogy a keresztény vallás legtöbb mérgező építőeleméért, természetesen a permanens bűntudattal terhelt attitűdért is elsősorban Pál apostol a felelős: "Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" Bevallom, ennél nagyobb zagyvaságot ritkán olvasok. Gyakorlatilag minden gondolata tökéletesen értelmetlen, a következtetései pedig abszolút logikátlanok és zavarosak. Döbbenetes, mennyire távoli ez az evangéliumok stílusától. Jézus mindig világosan fogalmaz, elég is egyszer elmondania az adott üzenetet. Pál ezzel szemben minduntalan dagályosan és terjengősen ír; mintha egy ostobaság attól nyerne értelmet, ha hatszor egymás után megismételjük. Szegény rómaiak, ha egyáltalán olvasták levelét, valószínűleg csak pislogtak, hogy mit is akarhat ez az ember...

Szentmártoni Mihály, jezsuita teológus a közelmúltban megjelent, Az örömteli szentgyónás titka c. könyvében kétségtelen tényként közli, hogy hívők többsége - még számos pap és szerzetes is - egyszerűen viszolyog a gyónástól. Kínpadként élik meg, hiszen lelkükben, legintimebb szférájukban egy kívülálló vájkál. A szerző szerint ez az idegenkedés a gyóntatófülkében játszódó, kétfelvonásos dráma első felével magyarázható. Ez a rész - a bűnök megvallása és az értük való felelősség vállalása - mindig megalázó és fájdalmas érzés. Ezzel szemben a második felvonásban Isten lép a színre, aki vétkeinkkel együtt is szeret bennünket, aki megbocsát, s ez végtelenül örömteli és felszabadító érzés. Számomra ez a világlátás minden elemét tekintve borzasztó idegen. Már rögtön elején: miért is kínos a felelősségvállalás? Tucatnyi filmet tudnék felsorolni, melyben a dráma egy ostoba, gázolásos balesettel indul, melyet követően a sofőr pánikba esik és továbbhajt. Az ijedtség oka százféle lehet: alkoholos befolyásoltság, gyorshajtás, lopott autó, magas társadalmi státusz, vagy épp a fiatalkor éretlensége. Azonban ezek egyike sem írja felül az elemi morált. A józan ember ilyenkor azonnal mentőt hív és feladja magát a rendőrségen. A cserbenhagyás nem csupán erkölcsileg elfogadhatatlan, de pszichikailag is komoly terhet pakol az elkövetőre. A felelősségvállalás szinte minden esetben felszabadító erejű, el sem tudom képzelni, hogy mi olyan fájdalmas e mozzanatban. A második felvonás, az isteni megbocsátás innentől kezdve tökéletesen értelmetlenné válik. A szerző pszichológus, így tisztában kell lennie azzal, hogy a felelősségvállalás aktusával megtettük a lehető legnagyobb lépést az önmagunknak való megbocsátás útján. Valójában Isten sem kommunikál velünk semmilyen más módon, csakis a lelkiismeretünk útján. Mindez azt jelenti, hogy egy érett, felnőtt embernek semmi szüksége arra, hogy egy pap közölje vele a Teremtő nagylelkű gesztusát.

Megszólalásaiban Ferenc pápa gyakran kesereg azon, hogy a hívek egyre ritkábban keresik fel a gyóntatószéket. Szerintem sokkal inkább örülnie kéne. Amikor végre felismerjük, hogy az évszázadokon át bűnnek hazudott cselekedetek valójában senkit sem bántó ártatlanságok; amikor ráébredünk, hogy az önmagunkért való felelősségvállalás nem fájdalmas, sokkal inkább lelkesítő; amikor elérkezünk arra a szintre, hogy már képesek vagyunk megbocsátani magunknak, s nem gyártunk több felesleges szorongást - mindezt inkább ünnepelni kellene. Talán lassan mégis elkezdünk felnőtté válni.