Csaknem minden vallás azt hirdeti, hogy ismeri és felkínálja az egyetlen lehetséges ösvényt Istenhez. Kevés dolog létezik, mely annyira gyanús, mint ez a fajta kizárólagosság. Persze, nincsenek könnyű helyzetben. A Colgate-nek elég, ha csak annyit mond: jobban védi és hatékonyabban fehéríti a fogat, mint bármely más fogkrém. Sem szüksége, sem lehetősége nincs arra, hogy a konkurens termékeket fikázza. A vallások ugyanakkor nem lehetnek ilyen visszafogottak. Azt mégsem hirdethetik, hogy "a versenytársak se rosszak, de mi hamarabb eljuttatunk a mennybe..."
A közismerten szelíd Beethovenről tudni lehet, hogy néha - durva szavakkal kísérve - szó szerint lerugdalta egy-egy tanítványát az orgona mellől, egészen a templomkapun kívülre. A zseni azzal indokolta ilyen tetteit, hogy ő valójában nem zeneszerző, csupán hallja és lekottázza az Isten által küldött muzsikát. Aki pedig a Teremtő zenéjét hamisan játssza a templomban, az istenkáromlást követ el, így igenis megérdemli, hogy lerugdalják a lépcsőn... Amikor e történetet olvastam, elsőként azon kezdett kattogni az agyam, hogy Beethoven gondolkodásmódja szerény, avagy kifejezetten szerénytelen? Aztán bevillant, hogy e pillanatnyi dilemmát két értékrendszer összekeveredése okozta. Az egyik a zenei minőségé, melyben Beethoven verhetetlen, viszont kijelentésével - látszólag szerényen - lemond az alkotónak járó elismerésről. Vastagon megkéri ugyanakkor az árát a másik oldalon: prófétai szerepbe helyezi magát; meglehetősen önhitt módon Isten üzenetének közvetítőjét igyekszik alakítani. Tudjuk róla, hogy tisztában volt kivételes tehetségével, ám e történet szerint a kiválasztottság szakterületét csúnyán benézte. Alapvetően persze semmi gond azzal, ha valaki úgy érzi: Isten szól általa. Csak az az igazság, hogy ezt az érzést, ezt a hitet bárki magáénak tudhatja. Bármelyikünk állíthatja, hogy az ő szava Isten szava, s nem is járnánk messze a valóságtól. Mózes, Pál apostol, Mohamed, Beethoven, vagy épp valamely lerugdalt kisdiák - pusztán a személyüknél fogva egyikük sem tolmácsolja hitelesebben Isten üzenetét. Ebből egyenesen következik, hogy semmilyen körülmények közt sincs jogunk a másikat istenkáromlással vádolni és vele szemben bármiféle szankciót alkalmazni, csak mert nem a mi nótánkat fújja.
Tamás evangéliuma sajnálatos módon nem kerülhetett be a kanonizált bibliai könyvek közé, már csak azért sem, mert teljes szövegére túl későn, csupán a 20. század közepén bukkantak rá egy egyiptomi ásatás során. A dokumentum Jézus 114 mondását tartalmazza, köztük egészen parádésakat. Valószínűleg naivitás volna azt gondolnom, hogy egész másként alakult volna a kereszténység történelme, ha a Biblia szerkesztői értőbb szemmel válogatnak. Hiszen pont azért gyúrták a Szentírást ilyenné, mert határozott elképzelésük volt a kialakulóban lévő vallás irányáról, tökéletesen függetlenül Jézus szellemiségétől. Tamás evangéliuma mindenesetre tartalmaz néhány egészen figyelemreméltó szövegrészt, melyeket sehol máshol nem olvashatunk, ugyanakkor az az ember érzése, hogy tökéletesen egyezik a krisztusi attitűddel és beszédmóddal. "Jaj nektek, farizeusok, ahhoz a kutyához hasonlítotok, amely odafekszik a barmok jászolára. Nem eszik, de a barmokat sem engedi, hogy egyenek." Egészen kiváló gondolat, mely tökéletesen kifejezi a - Jézus által oly gyakran kritizált - tekintélyelvű vallások lényegét. A farizeus - Mózes, Pál apostol, Mohamed, Beethoven, Hitler vagy épp Sztálin - rendelkezik egy határozott küldetéstudattal; meggyőződése, hogy Isten szól általa és csakis általa; így jogot formál rá, hogy elképzeléseit erőszakkal rákényszerítse másokra. Semmi sem áll távolabb a krisztusi tanítástól. Ha ugyanis Isten a tökéletes jóság - és lássuk be, másfajta istenséget imádni meglehetősen értelmetlen - úgy az ő útján járni nem kín, hanem kifejezett áldás. Minek ide bármiféle kényszer? "Jaj a testnek, mely a lélekhez ragaszkodik. Jaj a léleknek, mely a testhez ragaszkodik." Valódi buddhista felvetés, tökéletes szinkronban a teljes jézusi életművel. Ebben a kijelentésben az is tetten érhető, hogy a test és a lélek mellérendelt viszonyban állnak; egyik sem helyezhető a másik fölé. Ez a koncepció sem élt sokáig, már Pál apostolnak sem tetszett igazán. Vagy csak nem is hallott róla, hiszen - Tamással ellentétben - ő maga sosem találkozott Jézussal, feltehetően a tanításait sem ismerte igazán. Az mindenesetre tény, hogy Pál már megvetéssel beszél a testről, mint a bűnök forrásáról - kétes értékű leveleiben ez az attitűd mindenütt kitapintható. "Ha ezt létrehozzátok magatokban, amit akartok, megvált titeket az. Ha ez nincs meg nektek, akkor az, amitek nincsen, meg fog ölni titeket." Tiszta beszéd: a vágyak azért születnek, hogy kielégítsük azokat. A megváltás legitim útja az, hogy küzdünk a céljainkért (ahelyett, hogy lemondanánk azokról). A kielégületlenség pedig nem erény, hanem a pusztító (és önpusztító) energiák forrása. E három tamási idézet persze csak hab a tortán. Már a kanonizált evangéliumokat olvasva is nyilvánvaló, hogy a jézusi tanítás fényévnyi távolságra van attól, amit a keresztény egyház közvetít. Tamás evangéliuma csupán megerősíti mindezt.
Az átlagos keresztény hívőknek - beleértve a rendszeres templomlátogatókat is - láthatóan fogalmuk sincs mindezekről. Nemhogy Tamás evangéliumát nem ismerik, de még az Újszövetség szerves részét képező könyveket sem. (Hosszú ideje tapasztalom, hogy a szkeptikusak és az ateisták sokkal behatóbban ismerik az Írást, mint azok, akik azt vallják, hisznek is benne.) Az egyháznak valószínűleg jobb is úgy, ha a nyáj beéri a szószékről hallottakkal, hiszen ha elmélyülnének a krisztusi tanításban, bizonyára kínos kérdések fogalmazódnának meg bennük. Világossá válna számukra, hogy Jézus nem gyártott dogmákat, hogy kifigurázta a formális parancsokat, továbbá hogy mélyen ellenezte a kényszert és a másik ember megbüntetését. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumok bármelyikét, azt fogjuk találni, hogy kizárólag morális és pszichológiai igazságokat fogalmaz meg. Az előbbiek útmutatók arra, miként bánjunk embertársainkkal, az utóbbiak javaslatok arra nézvést, miként bánjunk önmagunkkal. Jézus félreértése - és már a tanítványai se nagyon vágták, hogy miről beszél, hát még a ma embere, kétezer esztendő távlatából - több síkon is zajlik párhuzamosan. Az egyik legjellemzőbb vonulat az, amikor összekeverednek a morális és a pszichológiai elemek. A "tedd vissza hüvelyébe kardod", illetve a "ne ítélkezzetek" tipikusan erkölcsi intelmek. Az elmúlt évszázadokat szemlélve azt látjuk, hogy az egyház nemigen vette komolyan még azt az igen kevéske morális útmutatást sem, amit Jézus számunkra meghagyott. Annál nagyobb hangsúlyt fektet olyan kérdésekre, melyeknek az égvilágon semmi közük az erkölcshöz. A szegénységet például a mai napig úgy hirdeti, mint valamiféle kívánatos állapotot. Holott egészen nyilvánvaló, hogy Jézus tárgybéli intelmei - többek között a gazdag fiúnak adott tanácsa: "menj, add el amid van, oszd szét a szegények közt"- a pszichológiai síkot célozzák: magunkkal teszünk jót, a saját szabadságunkat növeljük, ha nem válunk rabjává semminek. (Önmagában a gazdagság már definíció szerint sem lehet bűnös dolog, hiszen nem emberek közötti interakcióról van szó.) Jézus félreértésének másik terepe az a jelenség, amikor földhözragadt tanítására egy transzcendens jelentéssíkot erőltetnek: angyalokat és démonokat, mennyországot és poklot fantáziálnak oda, ahol semmi másról nincs szó, csupán a leghétköznapibb létezésről. Amikor külső sötétségről, sírásról és fogcsikorgatásról beszél, talán lehetne annyi eszünk, hogy a kárhozatra, mint egy fojtogatóan sivár földi létre tekintünk, s nem kezdünk fortyogó üstöket és ördögfiókákat vizionálni. Amikor pedig így szól: "Isten országa bennetek van", olyankor tudnunk kéne, hogy élni itt és most érdemes.
Persze, mondhatjuk azt is, hogy Jézus se különb a többi prófétánál, hiszen meggyőződéssel vallja: egyedül ő tudja a tutit. "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." Ez azért első blikkre elég nagyképű kijelentésnek tűnik, s azt a fajta kizárólagosságot sejteti, amellyel szemben a jelen poszt íródott. Csakhogy Jézus korántsem egy szűk ösvényt kínál, fixen kijelölt kilométerkövekkel, hanem lehetőségek egész orgiáját. A krisztusi tanítás szerint Istenhez eljuthatunk imádság és meditáció útján; aszkézissel, böjttel és lemondással; vagy akár komplex létezéssel, a világ érzéki megismerése által. Isten megtapasztalható a baráti ölelésben, a szerelmi extázisban, a győzelem mámorában, az alkotás örömében, s minden olyan tevékenységben, mely boldog belefeledkezéssel jár. Isten útján jár a hivatását lelkiismeretesen gyakorló ápolónő, a topslágereket szerző rockzenész, vagy akár a francia Riviérán henyélő milliárdos is, feltéve, hogy nem okoz szenvedést másoknak, s hogy jól érzi magát a bőrében. Mert akárhogy is nézzük, ha Isten jó, ha Isten maga a végtelen energiamező, úgy közelségének ez lesz az egyetlen, sugárzóan hiteles mércéje. Hacsak nem vagyunk valódi pszichopaták, személyes boldogságunk lesz a legjobb lakmuszpapírja annak, hogy valóban Isten útján lépdelünk-e.
