"Te nem tudhatod, micsoda dilemma ez, nem vagy a helyemben" - halljuk oly sokszor - "fogalmam sincs, mit tegyek, ez egy megoldhatatlanul nehéz helyzet..." Sokan meddő töprengéssel, tétovázással töltik el a fél életüket, többnyire totál feleslegesen. Döntési helyzeteink oroszlánrésze ugyanis rém egyszerű, csupán mi magunk keverünk bele újabb és újabb mellékszálakat, a végtelenségig túlbonyolítva az adott kérdést.
Tekintsük a leghétköznapibb mizériát, a párválasztás problematikáját! Álmatlan éjszakák, többórás lelki fröccsök a legjobb barátnővel, hetekig tartó tépelődés... Holott a kérdés általában rém szimpla: jól érzem magam a másikkal, vagy sem? Ha igen, maradok, ha nem, lelépek. Ez azért nem egy Schrödinger-dilemma. Oké, nem állítom, hogy nincsenek az átlagosnál eggyel komplikáltabb élethelyzetek. Vegyük a legbanálisabbat: a családos vezérigazgató és a harmincéves titkárnője esetét. Az előbbit három gyerek várja odahaza, s neje, szíve alatt a negyedikkel, míg szexi beosztottja ugyanilyen álmokat dédelget, miközben biológiai órája vészesen ketyeg. Ez egy tipikusan olyan szituáció, melyet látszólag szörnyű nehéz az igen-nem egyszerűségére lebutítani, ám ha a az érintettek tisztában vannak azzal, hogy mit várnak az életüktől, úgy a legkevésbé sem lehetetlen. Ugyancsak nehezített pályán játszik az a meleg, vagy leszbikus, akinek környezete kifejezetten elutasító. Tépelődésre azonban itt sincs különösebb ok. Elég, ha a szívét, a természetes vágyait követi, teljesen függetlenül attól, mit mond a körülötte lévő világ.
Érdekes dilemmát jelenthet a gyermekvállalás kérdése is. Megszámlálni sem tudom, hány házaspárt ismerek, akik egy gyerkőc után leálltak, majd hosszú éveket töltöttek méla morfondírozással, hogy vállaljanak-e kistesót. A tudatosság természetesen üdvözlendő, mindazonáltal hitem szerint ez is tökéletesen felesleges tépelődés. A nagy kérdéseket - melyek kettejük kapcsolatát, egzisztenciális helyzetüket és életstílusukat meghatározó mértékben formálja - az első gyerekkel megválaszolták. A második ilyen tekintetben már nem sok vizet zavar, mondhatni: hab a tortán. Értem én, hogy ha minden utódunkat a Harvardra szeretnénk járatni; ha érettségijükre Porschét, diplomaosztójukra belvárosi garzont ajándékoznánk, úgy valóban megterhelő lehet a duplázás. Ám a hétköznapi vágyak szintjén maradva érthetetlen ez az oly gyakran tapasztalható döntésképtelenség. (Arról nem is beszélve, hogy az effajta kulcskérdéseket érdemes már az egybekelés előtt tisztázni.)
"Ismerd meg önmagad!" - így az ősi intelem, s ennek lényeges eleme az is, hogy "ismerd meg vágyaidat!" (Azért is fontos, hogy lehetőség szerint mindannyian egyéniségekké, akár igazi különcökké váljunk, hogy még véletlenül se keverjük össze valós szükségleteinket a divat, a külvilág, a társadalom, az adott korszellem által diktált trendi elemekkel.) A vágyakból álmokat gyúrhatunk és terveket szőhetünk, s a holnap mozzanatait mind e cselekvési tervnek rendelhetjük alá. Ha képesek vagyunk a saját elménkben megfelelő programokat írni, úgy azokat testünk robotként fogja végrehajtani, vagyis - magunk mögött hagyva minden korábbi kuszaságot - életünk rém egyszerűvé és gördülékennyé válik. Gyakran halljuk, hogy "a lélek kész, de a test erőtlen", ám ez is csak egy a népi hamisságok közül. Ha a lélek valóban kész, úgy testünk minden esetben mozgósítani fogja a szükséges energiatartalékokat. Képzeljük el, hogy elhatározzuk: emberhez méltó testet formálunk; leszokunk az édességekről; vagy épp átmegyünk az egy hét múlva esedékes szigorlaton! Ha döntésünk valódi és komoly, semmi sem fog meggátolni minket abban, hogy heti háromszor a konditeremben töltsük az estét; hogy könnyedén, különösebb kísértés nélkül sétáljunk el a cukrászda előtt, vagy hogy az ezeroldalas tananyagot hét részre osztva minden nap készüljünk pár órát az előttünk álló megmérettetésre. Ha döntésünk valódi és komoly, az abban nyilvánul meg, hogy onnantól kezdve az adott terv, az adott cselekvéssor köré szervezzük az életünket. (Hiszen mi mást is kéne a fókuszba állítani, mint a valós céljainkat?) Ha döntésünk valódi és komoly, úgy nem fogjuk lemondani a hétfő esti edzést azzal, hogy elhúzódott a munka, vagy hogy vásárolni kell menni az asszonnyal. Tudjuk: ezek szinte minden esetben ócska kifogások, s arról árulkodnak, hogy valójában nem kész még a lélek. Természetesen a másik véglet, a vaskalapos katonafegyelem sem feltétlenül üdvözítő. Van úgy, hogy tényleg ég a ház, s a péntek esti kondizást már hanyagoljuk, majd igyekszünk a hétvégén bepótolni. Van úgy, hogy születésnapi mulatságon veszünk részt, s az ünnepelt tortájából egy vékony szeletre azért mi is elcsábulunk. Olyan is előfordulhat, hogy épp elszántan bújjuk a jegyzeteinket a szigorlatra készülvén, amikor csengetnek, s az ajtóban Palvin Barbi áll... Hitem szerint nem a kérlelhetetlen maximalizmus a nyerő út, hanem az, ha elménket - esetleges kihágásainkkal szemben megengedő módon - általánosan a célra fókuszáljuk.
Számos példaképem közül az egyik Bory Jenő, aki életének nyolcvan évét úgy töltötte el, mintha a kétséget hírből sem ismerte volna. A szobrászatot Stróbl Alajostól, a festészetet Székely Bertalantól tanulta. Végigélt két világháborút, egy Tanácsköztársaságot, Szálasi, majd Rákosi rémuralmát, ám minden külső borzalom mellett is mindvégig az álmait kergette. Negyven esztendőn keresztül építette a ma már legendás Bory-várat, gyakorlatilag a saját kezével, minimális segítséget igénybe véve. Már az épület alaprajza is szimbolikus: két központi eleme - a hitvesi szeretet kápolnája és a műterem - Bory Jenő életének két meghatározó pillérét jelképezik. A második világháborúban a várat agyonbombázták, valamennyi tornya megsérült. A szobrokra célba lőttek, a képeket végighasogatták. Ám még ezek sem szegték kedvét: nyugdíjas éveit az épület helyreállításával töltötte. Alig hiszem, hogy nyolcvan esztendeje során valaha is töprengett volna azon, mihez kezdjen az életével.
"Az élet csupa szörnyű bonyodalom" - nyavalyognak oly sokan. Kizárt, hogy igazuk lenne. A földi lét a legtöbbünk számára, ha küzdelmes is, de kifejezetten egyszerű projekt. Léteznek ugyan extrém nehéz döntési helyzetek, ám a többségünket ezek elkerülik. Egyikünk sem lenne például Aron Ralston hegymászó helyében, aki több mint öt napot töltött egy sziklahasadékban, ahonnan csak úgy szabadulhatott, ha levágja saját karját... Sokkal kellemesebb, bár szintén nem egyszerű dilemma azé a tatabányai nőé, aki pár napja kétmillió forintot talált az utcán. Szemben Aron Ralstonnal, akinek két borzalmas forgatókönyvből kellett kiválasztania a kevésbé szörnyűt, a tatabányai asszony két igazán kecsegtető lehetőség közt tépelődhetett. Hitem szerint mindketten jól döntöttek. Kedvenc filmjeim egyikét, a második világháborúban játszódó Kódjátszma címűt többek között azért bírom annyira, mert bemutatja, miként kell határozott és egyértelmű döntést hozni fájdalmasan kényes helyzetben. A film legdrámaibb pillanata az, amikor Alan Turing és társai - miután feltörik az Enigma kódrendszerét - tudomást szereznek egy közelgő német támadásról. Ha értesítik az érintetteket - köztük az egyik csapattag testvérét - úgy megmentenek pár életet, ám ezzel a mozzanattal nyilvánvalóvá teszik azt is, hogy megfejtették a rejtvényt. A cél ugyanakkor a háború mielőbbi megnyerése, mely nem rendelhető alá semmi másnak.
Nem tudhatjuk, hogy számunkra mit tartogat a jövő. A sors szeszélye akár minket is állíthat durva döntési helyzet elé. Azonban a legsúlyosabb dilemma is könnyű fejbiccentés csupán, ha értékrendünk stabil, céljaink pedig világosak és tiszták.