Orbán Viktor vasárnapi évértékelője bőven kapott hideget-meleget az elmúlt két nap során. Számos kritikusa megjegyezte, hogy a beszéd - szokás szerint - tele volt csúsztatásokkal, féligazságokkal. Arról azonban kevesen beszélnek, ami a lényeg; a miniszterelnök legnagyobb csúsztatását néma csend övezi mindkét politikai oldalon.
"Már nem ülünk fel mindenféle liberális népmesének, ami az önszabályozó piacról, a jó kapitalizmusról, az Európai Unióról és a globális világrendről szól." Számomra ez volt a közel egyórás beszéd leghamisabb mondata. A motiváció elég nyilvánvaló: Orbán egy olyan jóságos állam képét vetíti elénk, amely megvédi a polgárait minden rájuk leselkedő veszedelemtől. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, a központi hatalomnak ez lenne az egyetlen legitim feladata. Csakhogy a polgárokra leselkedő veszedelmek kimerülnek az agresszióban, a bűnözésben; ez a felismerés pedig igencsak szűk feladatkört és mozgásteret adna a mindenkori kormányzatnak. Ezért muszáj ellenségképeket festeni oda is, ahol ilyen - józan fejjel - nem igazán elképzelhető. Az önszabályzó piacot és a kapitalizmust mumusnak beállítani mindazonáltal régi trükk, immáron kétszáz éve vissza-visszatér. Ám azon kívül, hogy hamis legitimációt ad számos politikai döntésnek, nem sok létjogosultsággal bír.
"Az általános adócsökkentés politikája tehát bevált, mert a dagály az összes hajót megemeli." Ez az igazán szívmelengető mondat mindössze öt perccel a kapitalizmust és az önszabályozó piacot kritizáló dörgedelem előtt hangzott el. Tényleg senkinek sem tűnik fel az az ellentmondás, mely a két kijelentés közt feszül? A miniszterelnök az elmúlt hónapok során szinte minden jelentős beszédébe beleszőtte az adócsökkentés kifejezést, mégpedig azzal a körítéssel, hogy ezt tartja a kormány legfontosabb gazdaságélénkítő lépésének. Dicséretes a felismerés, azonban gondoljuk ezt egy kicsit tovább! Mi történne, ha elmennénk a falig és az adók mértékét egészen nullára redukálnánk? Gyakorlatilag megvalósulna a tiszta kapitalizmus, a tökéletesen önszabályozó piac. Orbán Viktor tehát megveregeti a saját vállát a jól csengő és népszerű (és valóban pozitív jelentéstartalmú) adócsökkentés miatt, majd elkezdi savazni az intézkedés lényegét. Nem kell közgazdaságtan professzornak lenni, hogy értsük: minden apró lépés, amely az adóterheket mérsékli, a kapitalizmus irányába mozdít; s minden ezzel ellentétes mozzanat az államot duzzasztva a szocializmust építi. Nem bonyolult.
Vajon mi áll mindezek hátterében? Miért beszél a miniszterelnök ilyen blődségeket, s ez miért nem veri ki a biztosítékot senkinél? Az első kérdésre könnyű a válasz. Ha a választópolgárok döntő többsége utálja a spenótot, kifizetődő olyan retorikai elemeket alkalmazni, melyek a parajfőzelék negatívumaira fókuszálnak, még akkor is, ha titokban, étkezőnk félhomályos magányában két pofára faljuk. A kapitalizmus - "hála" Marxnak, Leninnek és az összes világrontó, kommunista bűnözőnek - a mai napig rosszul csengő kifejezésnek számít. A Kádár-emlőkön nevelkedett, idősödő, zömében vidéki Fidesz-szavazók számára könnyű eladni, hogy a szabad piac valódi fenyegetést jelent, még akkor is, ha Orbán három mondattal korábban épp az exporteredményeinkkel büszkélkedett, különös tekintettel a mezőgazdaság valóban lenyűgöző teljesítményére. (Persze, sokkal jobb ez így, mintha szóban a kapitalizmust istenítené, miközben adókat emelne és látványosan zsugorodna a hazai gazdaság.) Legalább ilyen izgalmas kérdés, hogy az ellenzék miért nem húzza a miniszterelnök orrára ezt a nyilvánvaló ellentmondást? Talán azért, mert liberálisként ugyan kritizálni kéne a szónoklatot, ám valamelyest méltatni illene a tetteket és az eredményeket? Vagy tán azért, mert kiderülne, hogy gazdaságpolitika terén éppen a kormányzat áll közelebb ahhoz, amit liberálisnak nevezünk?
"A magunk módján, a magunk szabályai és a magunk döntései szerint élünk." - hirdeti Orbán Viktor huszonkettedik évértékelő beszédében, s nincs is ezzel különösebb baj. Csupán azt kell látni, hogy az a bizonyos harmadik út, melyet Antall József nyomán immár harminc éve kergetünk, egyszerűen nem létezik. A miniszterelnök lelke mélyén valószínűleg még ott él a liberális ifjú, aki a nyolcvanas évek végén egyszerűen és tisztán látta a világot. Mindössze annyi történt, hogy a szavazótábora jórészt kicserélődött, s ezzel párhuzamosan a kommunikációs elemek is szükségszerűen változtak. Hitem szerint ez az oka a legtöbb ellentmondásnak, melyek szavai közt feszülnek.
