A legtöbben szenvedélyesen kutatjuk az igazságot. Rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy létezik valamiféle átfogó, egyetemes morál, mely megbízható iránytűt nyújt jó és rossz kapcsán. Csupán egyetlen dologról feledkezünk el. Ahhoz, hogy egyáltalán diskurzust folytathassunk az erkölcsről, legelőször is tisztáznunk kéne a szavak jelentését.
Ha végignézünk a történelmen, azt látjuk, hogy mindig is létezett olyan hatalmi érdek, melynek jól jött, ha a beszélt nyelv felkavarásával bábeli zűrzavart teremthet. (Milyen praktikus is az Ószövetség... mennyi jó tippet ad az emberiség elnyomására...) Rögtön ott a vallás, a maga öncélú szakzsargonjával. A középkorban előszeretettel használták az ERETNEK, a HITETLEN, a BOSZORKÁNY kifejezéseket. Ezek legfontosabb ismérve, hogy nincs egzakt definíciójuk. Elég csak ráfogni bárkire, s már mehet is a máglyára. Hiszen ami nincs pontosan körülírva, az ellen védekezni sem lehet... A szörnyű az, hogy az egyház a mai napig ebben a ködösítésben utazik. A papság ősbűnről, áteredő bűnről és főbűnökről beszél, miközben ezeknek saját bevallásuk szerint sincs semmi közük a tényleges bűnökhöz. (Arra persze jók, hogy alapot adjanak a permanens lelkifurdaláshoz.) Így miként lehet egzakt moralitást képviselni és hirdetni? A fogalmi zavarkeltés gyakorlatát természetesen a végtelenül demagóg kommunista propaganda is magáévá tette. REAKCIÓS, ELLENFORRADALMÁR... volt ezeknek bármiféle konkrét jelentéstartalma? Alig hiszem.
Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a 21. században élhetünk, szabadon kommunikálva, mindenféle elnyomó hatalom nélkül. Természetesen ma is léteznek olyan törekvések, hogy egyes szavak, gondolatok, eszmék lehetőleg meg se jelenjenek. Egyes közösségi oldalakon automata cenzúra működik, mely tiltja bizonyos kifejezések használatát. Mindezekkel talán még együtt is lehet élni, hiszen a saját felségterületét mindenki úgy uralja, ahogy neki tetszik. Azt viszont végtelenül károsnak, sőt pusztítónak gondolom, amikor hagyjuk, hogy bizonyos kifejezések elveszítsék eredeti értelmüket, s gyakran egészen más, akár tökéletesen ellentétes jelentéstartalommal éljenek tovább. Ezek egyrészt nem véletlen folyamatok, hanem - hitem szerint - nagyon is tudatos szándékok eredményei; másrészt tökéletesen alkalmasak arra, hogy az emberek elbeszéljenek egymás mellett, így a konszenzus, a társadalmi béke puszta lehetősége is elvész.
Bár a mainstream gondolkodás szerint Isten halott, mégis mintha valamiféle új vallásosság szivárogna vissza a közbeszédbe. A szólásszabadság klasszikus, liberális eszméjét lassan felváltja a tapintat mindenek felett álló szentsége, s a felekezet már meg is szülte a maga ködös jelentésű szitokszavait: GYŰLÖLETBESZÉD, VERBÁLIS BÁNTALMAZÁS, TESTSZÉGYENÍTÉS. Az ideológiai háttér - mi sem természetesebb - a felszínen megvetett és elutasított tekintélyelvű vallásokból került átmentésre, s abban a morális nonszenszben gyökerezik, hogy tettek nélkül, puszta szavakkal is lehetséges bűnt elkövetni. Az új vallás azonban nem áll meg e ponton, hanem fenntartja magának a jogot, hogy a régi, jól bejáratott kifejezéseket is kisajátítsa és új jelentéstartalommal ruházza fel. Azelőtt, ha RASSZIZMUS-ról beszéltünk, egyes rasszok hátrányos megkülönböztetését értettük alatta. Mára ez a jelentéstartalom erősen felhígult. Manapság elég az, ha egy népcsoport kapcsán nem a legtrendibb kifejezést használjuk, máris kiérdemeltük a rasszista jelzőt. Negyven évvel ezelőtt Magyarországon a NÉGER kifejezés tökéletesen szalonképesnek számított. Vitár Róbert még simán tudott meccset közvetíteni az Afrika Kupáról úgy, hogy "a fekete fiú vezeti a labdát..." Aztán valamiért úgy gondolták, hogy ezek sértők, s a korszellem megállapodott a SZÍNES BŐRŰ kifejezésnél. Idővel ezt is szalonképtelennek minősítették, s jelenleg az AFROAMERIKAI számít elegáns és megengedhető formulának, s talán csak idő kérdése, hogy ez is lecserélésre kerüljön. Ám ez még a legapróbb probléma - valójában tényleg nem nagy ügy, ha igyekszünk az adott korszellemnek megfelelő legcizelláltabb kifejezéseket használni. Sokkal jelentősebb gond az, hogy ma már nyílt rasszizmusnak számít az is, ha egy adott népcsoportot negatívan érintő statisztikai adatot, kutatási eredményt, tudományos tényt megemlítünk. Hasonló a helyzet a HOMOFÓBIA, a XENOFÓBIA, vagy épp az ISZLAMOFÓBIA kapcsán.
Talán nincs is a világon még egy olyan szó, melynek jelentése az idők során annyit változott, mint a LIBERALIZMUS. A kezdet kezdetén ez a kifejezés természetjogi gondolkodást jelentett, s elkötelezettséget az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, valamint a vallási tolerancia mellett. Ma már ettől fényévekre járunk. A mögöttünk hagyott húsz évben a liberalizmus nevében ezen alapértékek csaknem mindegyikét tiporták már páros lábbal. Persze, nincs ebben semmi meglepő. Az intézményesült kereszténység, mely a szavak szintjén Jézus tanításából építkezik, kétezer éves történelme során megszámlálhatatlanul sokszor hajította kukába az evangéliumok szellemiségét, mi több: a mai napig képtelen búcsút inteni az azzal tökéletesen összeegyeztethetetlen dogmarendszerének. Jézus neve azonban jól cseng, így üres marketingelemként továbbra is használja az egyház. Valami hasonló történik a liberalizmussal is: maga a kifejezés még hordoz némi szentséget és emelkedettséget, így sokan illetik magukat a liberális jelzővel, de a többség már az eredeti jelentéstartalom nélkül, vagy azzal ellentétes attitűddel. Az első pofont a BALLIBERÁLIS jelző megszületése jelentette, mely valójában fából vaskarika; az önszabályzó piac gondolata legalábbis azonnal az ördögé lesz, idővel pedig a természetjogi gondolkodás és a véleményszabadság is feledésbe merül. Az újabban használatos NEOLIBERALIZMUS kifejezés pedig nem egyéb, mint puszta kommunikációs füstbomba. Senki nem tudja, mit jelent, hogy miben tér el a klasszikus liberalizmustól, hogy mennyiben idomul a baloldali, államista gondolkodásmódhoz. Röviden: a mai mainstream közbeszéd úgy használja a liberális kifejezést, ahogyan az egyház Jézus nevét - puszta hívószóként, majdhogynem tartalom nélkül.
Ha van valami, ami igazán értelmet ad a létezésnek, az a folyamatos fejlődés. Az emberi tudat egyre magasabb és magasabb szintekre való felkapaszkodása és az ebből fakadó, a szemünk láttára zajló társadalmi evolúció. Minden jóérzésű embert örömmel tölt el, hogy ma már nem alkalmazunk rabszolgákat az ültetvényeken; hogy a nők is rendelkeznek választójoggal; hogy a melegeket nem zárjuk börtönbe szexuális orientációjuk miatt. Kultúránk evolúciója természetesen a nyelvünket is érinti: az új jelenségek új kifejezéseket szülnek, míg számos régi szó lassan kikopik a köztudatból. (S bár a világ legtöbb nyelvéhez képest a magyar meghökkentően stabilnak és állandónak tűnik, azért fura volna, ha a 21. században Csokonai beszédmódjában szólalnánk meg, még akkor is, ha tökéletesen megértenénk egymást.) Talán ortodoxnak tűnik a felvetés, ám a magam részéről ragaszkodnék ahhoz, hogy a lényeges kifejezések jelentéstartalmát őrizzük meg változatlan formában. Szívem szerint leginkább egy olyan világban élnék, ahol a szavak értelme mérnöki pontossággal meghatározható. Akár a színek esetén - ha galambszürkét mondok, akkor a kommunikációban résztvevő minden szereplő számára egyértelmű lehet, hogy a RAL skála szerinti 5014-es árnyalatra gondoltam:
Mit bánom én, ha az unokáim már nem ismerik a lajbi, az ujjas, vagy épp a szűr szavakat! De ha az olyan lényeges fogalmak jelentése kapcsán sincs konszenzus, mint a BŰN, a SZABADSÁG, a KORRUPCIÓ, a SZEGREGÁCIÓ vagy épp a LIBERALIZMUS, azzal csupán káoszt és erkölcsi relativizmust teremtünk. Az egyértelműség hiányában képtelenség jóról és rosszról beszélni, s lehetetlen megállapítani, hogy az egyes korok és filozófiák miként viszonyulnak egymáshoz; hogy a jelenkor egyes irányzatait progressziónak, avagy zsákutcának kell tekintenünk. Ez csak arra jó, hogy táptalajt adjon a demagógiának, s lehetőséget a politikusoknak a folyamatos mellébeszélésre. Persze, ez is lehet cél, de gyanítom, hogy a legtöbben nem ebbe az irányba tekernénk a történelem kerekét.
