Új idők kezdődnek a járvány után - hirdetik oly sokan. Maga Ferenc pápa is hasonlóképpen ír húsvét vasárnapi, a társadalom peremén élőknek címzett levelében. Tudjuk: senki sem elégedett maradéktalanul a megtapasztalható valósággal. Érthető, hogy ki-ki olyan új világot vizionál, mely személyes vágyaihoz a lehető legközelebb áll. Még akkor is, ha semmi sem indokolja az áhított változásokat. Még akkor is, ha a megfogalmazott ábrándok csak egészen érintőlegesen kapcsolódnak a koronavírus okozta helyzethez. Még akkor is, ha ezek az elképzelések gyakran egymással szöges ellentétben állnak.
A katolikus egyházfő így fogalmaz: "Bízom benne, hogy ez a veszélyhelyzet megszabadít bennünket a robotpilóta üzemmódtól, felrázza álmos lelkiismeretünket, s olyan humán és ökológiai megtérést eredményezhet, amely véget vet a pénz bálványimádatának, helyette az emberi élet és méltóság kerülhet a fő helyre." Pazar és jól csengő mondat, de vajon mit jelent ez a gyakorlatban? Ferenc pápa a "három T" fontosságát említi: Trabajo, Tierra, Techno, vagyis munka, otthon és élelemgazdálkodás, ám egy árva szót sem szól arról, hogy milyen út vezet mindezekhez. "Eljöhetett az ideje az egyetemes alapjövedelem átgondolásának." Ez már egy konkrét, mi több, egyházfőtől szokatlanul konkrét elképzelés. Ezzel sikerült is tematizálnia a közvéleményt: az elmúlt héten sokan újra elővették a fiókból ezt a már-már porlepte dossziét, és ismételten a garantált alapjövedelemről kezdtek elmélkedni. Politikusok, közgazdászok, újságírók közölték álláspontjukat a téma kapcsán, többnyire megmaradva a lehető leggyermekibb szinten. Számomra egészen döbbenetes, amikor egy ilyen horderejű kérdésről komoly emberek képesek úgy nyilatkozni, hogy csakis a napos oldalt feszegetik. Mintha az lenne a feladat, hogy kielemezzük, miféle előnyökkel járna, ha a városi szökőkutak 18 éves Chivas Regalt lövellnének az égre, esetleg a mesebeli terülj-terülj asztalkám áldásait kellene ecsetelni. Egy pápától még csak-csak elnézhető, hogy felelőtlenül dobálózik jól csengő frázisokkal, azonban a nyomában megszólaló szakértőktől már elvárható volna, hogy igyekezzenek a kulisszák mögé is bepillantani. A becsületesebbje azért annyit megjegyez, hogy komoly költségvetési tételről volna szó és markáns szerkezetátalakítást igényelne, ennél tovább azonban nemigen mennek. Mi azért annyit tegyünk meg, hogy - a hazai viszonyokat tekintve - egy gyors fejszámolást elvégzünk. Ha minden magyar állampolgár havi 100.000 forint garantált alapjövedelemben részesülne, az éves szinten 11.728 milliárd forintos kiadást jelentene. Ez a 2020-ra tervezett költségvetés bevételi oldalának 54,7%-a. Érezzük, látjuk: valami brutális összeg. Mennyire kellene megfejni a legtehetősebbeket ennek előteremtéséhez? Annyira, hogy abba a többség valószínűleg simán bele is roppanna. No de ilyen apróságokkal minek is törődnénk? Arról se feledkezzünk meg, hogy a vállalkozásokat egy ilyen intézkedés duplán sújtaná. Nem elég, hogy irgalmatlan adóterheket kellene elszenvedniük, még azzal is számolniuk kellene, hogy a munkaerő költsége ezzel párhuzamosan az egekig emelkedne. (Hiszen ha mindenfajta teljesítmény nélkül is érkezik a bankszámlára egy százas, úgy elég erős érvek kellenek a munkába álláshoz.) És akkor még a kérdés morális vetülete napirendre sem került.
"Versengő, individualista, lehengerlő termelési és fogyasztási ritmust diktáló, extravagáns luxust és kevesek számára aránytalan nyereséget hozó civilizációnknak visszább kell váltania, újra kell terveznie és meg kell újítania önmagát." Az egyházfő szavai rém hangzatosak, de valójában mit ért újratervezés alatt? Pár mondattal korábban még alapjövedelemről beszél, amely elképesztő mértékben megterhelné a világ összes költségvetését. Ez hogyan fér össze azzal, hogy "visszább kell váltani"? Ám még ez a paradoxon a legkisebb probléma. Ferenc pápának és rajta kívül a bolygó minden vörös lelkű álmodozójának azt kellene megértenie, hogy világunk alapvetően kétféle alapelv szerint működhet. Az egyik az erőszak útja. Amikor gátakat és akadályokat emelünk mások elé; korlátozó és tiltó törvényeket hozunk a szabad önmegvalósítás és gyarapodás ellenében. A másik a természet, az evolúció, a szabadság útja. Amikor nem kívánunk Istent játszani. Amikor senkinek sem tiltunk semmit, amivel nem árt másnak. Amikor engedjük, hogy mindenki szabadon kiteljesedjen az általa választott területen. Ez utóbbi mérhetetlenül gazdagabb világot eredményez minden tekintetben, de nem lehetünk álszentek: ezt a berendezkedési formát mindig is az individualista megközelítés és versengés jellemzi majd. A szabadság elképesztő lehetőségeket rejt magában, de a szeretetet, az empátiát és az altruizmust nem teremti meg automatikusan. Bizonyára az egyházfő sem hisz abban, hogy ezek erőszakkal a felszínre hozhatók. Megfelelő bölcsesség birtokában e tételeket kihúzná a társadalmi problémák listájáról és átemelné az egyéni jellemkérdések körébe.
Az erősen balos Ferenc pápa mellett a konzervatívok is új világról papolnak. Az nem állapot - mondják - hogy ki vagyunk szolgáltatva Kínának vagy bármelyik másik országnak. Mintha az lenne a természetes, hogy minden időpillanatban felkészülten állnánk bármiféle katasztrófahelyzetre, maszkok, lélegeztetőgépek, szkafanderek és atombunkerek ezreivel. Abban természetesen igazuk van, hogy egy bezárkózó, önellátó országot talán kevésbé ér el a járvány, s bizonyosan kevésbé visel meg gazdasági tekintetben. Csakhogy ez a legkevésbé sem alternatíva. Diane Holdorf, a WBCSD (Üzleti Világtanács a Fenntartható Fejlődésért) egyik igazgatója így véli: "Biztos vagyok abban, hogy komoly változások lesznek, le fognak rövidülni az ellátási láncok, jelentősen meg fog nőni a helyi beszállítók szerepe, és új elvek alapján fogják optimalizálni a folyamatokat." Már épp kezdenénk meglátásán eltöprengeni, amikor a következő, erősen vágyvezérelt mondatával agyoncsapja az egészet: "A mostani helyzet sorsdöntő lesz abban a tekintetben is, hogy merre halad tovább a kapitalizmus. Valószínűleg erősödni fog az a felfogás, amely szerint a cégek fő feladata nem a profitmaximalizálás, hanem az összes társadalmi szereplő érdekeinek a figyelembe vétele, azaz teret nyer majd a stakeholder kapitalizmus ideológiája." Megmosolyogtató gondolat. Képzeljük el, ahogy egy nagyvállalat vezérigazgatója a részvényesek éves közgyűlésén belekezd: "Az idén úgy döntöttünk, hogy nem a profitmaximalizálást tekintjük fő feladatunknak..." Azt kell látni, hogy ami alapelv szintjén jó és értékes volt a koronavírus megjelenése előtt, az jó és értékes lesz utána is. Egy rövid ideig alkalmazkodunk ugyan a megváltozott körülményekhez, ám a járvány lecsengését követően minden a visszarendeződés mellett szól majd. Szabad környezetben a világgazdaságot is az evolúció formálja, igen hasonlóan a biológiából ismert szelekciós folyamatokhoz. A piac kérlelhetetlen módon mindig a hatékonyságot keresi. Ha nem állítunk mesterséges akadályokat, úgy a termelők mindig meg fogják találni a legproduktívabb technológiát, a legolcsóbb munkaerőt és alapanyagokat. A kereskedők rá fognak lelni a legjobb ár/érték arányú termékekre, valamint a leggazdaságosabb szállítási és raktározási megoldásokra. (Ez ugyanúgy igaz pandémia előtt, alatt és után is.) Mindez két jól érzékelhető hatással jár: egyfelől a fogyasztói árak folyamatos csökkenését eredményezi, mely a tömegek jólétét semmihez sem foghatóan emeli; másrészt egyre komplexebb rendszereket formál, melynek résztvevői egyre inkább kiszolgáltatottak egymásnak. Lehet nyavalyogni azon, hogy ezek az összetett együttműködési láncok sérülékenyek. Valóban azok. Ahogyan a rém bonyolult felépítésű homo sapiens is ezerféle betegséggel és egyéb problémával küzdhet, szemben egy vírussal, mely egyszerűségénél fogva kevesebb szenzitív ponttal bír. Viszont ez az egyetlen szempont, amely az utóbbi mellett szól. Egyikünk sem cserélné el ember-mivoltát egy víruséval. Ha létezne olyan kormányzat, mely a pandémia elmúltával továbbra is a bezárkózást szorgalmazná, annak egyetlen eredménye az lenne, hogy polgárai menthetetlenül elindulnának az elszegényedés útján.
S hogy miféle prognózisokkal találkozhatunk még?
- Barabási Albert-László, a világhírű fizikus így ír: "A vírus állandóan a nyomunkban fog ólálkodni. Sután fogsz majd kezet, ha egyáltalán, és nem öleled át a rég látott barátod." Ez a nyomasztó kép a vakcina nélküli forgatókönyv sajátja. Alig hiszem, hogy ez az állapot pár hónapnál tovább tartana. Akár lesz védőoltás, akár nem - a tudomány mai szintjén szinte kizárt az utóbbi -, évezredek ösztöneit és évszázadok szokásait nem fogjuk magunk mögött hagyni. Hosszútávon lehetetlen úgy létezni, hogy leprásként tekintünk a másikra.
- Sokan a távmunka és a távgyógyítás előretörését említik a legfontosabb hatások között, azonban ezek kapcsán a járvány legfeljebb a katalizátor szerepét tölti be; normál körülmények közt előbb-utóbb ugyanezekkel a folyamatokkal találkoznánk. Hasonló a helyzet az elektronikus számlázással: az utolsó dinoszauruszok, akik eleddig kézi számlatömböt használtak, a napokban végre megérkeznek a 21. századba, ami idővel egyébként is megtörtént volna.
- A Fidesz holdudvarába tartozók rendszerint az Európai Unió posztkoronális sorsáról elmélkednek, mondván: a járvány a független nemzetállamok szövetségének irányába tereli a jövőt, szemben az Európai Egyesült Államok víziójával. Látnok legyen a talpán, aki ezt ma pontosan tudni véli, ám akárhogy is lesz, egyik verzió sem jelent változást a pandémia előtti időkhöz képest, hiszen e kérdés mentén eleddig még soha semmiféle döntés nem született.
- Peter T. Coleman, a Columbia Egyetem pszichológiai professzora szerint a vírus, a közös ellenség egységet teremt, így a világjárvány után búcsút inthetünk a kétpólusú, a társadalmat erősen megosztó amerikai politikai modellnek, amelyet számos más ország - köztük hazánk is - átvett. Alig hiszem, hogy ez az elképzelés több volna naiv álmodozásnál.
- A legfigyelemreméltóbb talán Yuval Noah Harari izraeli történész jövendölése, mely a Financial Times hasábjain látott napvilágot. Ahogyan tőle már megszokhattuk, ezúttal is a technológiára fókuszál: "Ha nem vigyázunk, a járvány fontos vízválasztó lehet a megfigyelés történetében, nem is csak azért, mert mindennapossá teheti a tömeges megfigyelési eszközök használatát az ilyesmiket eddig elutasító országokban, hanem azért is, mert drámai váltást jelenthet 'bőr feletti' helyett ’bőr alatti’ megfigyelőeszközökre.” – figyelmeztet a szerző, Kínát hozva például. „Eddig, ha az ujjad az okostelefonod képernyőjéhez ért és egy linkre kattintott, a kormány arra volt kíváncsi, pontosan mire is klikkelt az ujjad. A koronavírussal azonban az érdeklődés tárgya megváltozik. A kormányt most az ujjad hőmérséklete és a bőröd alatti vérnyomás érdekli.” Harari felvetése izgalmas és meglátásom szerint kifejezetten reális is. Csakhogy ezek a folyamatok a technika fejlődésével, a mesterséges intelligencia térnyerésével a járványtól tökéletesen függetlenül is végbemennének.
Nem állítom, hogy a jelenleginél jobb világ nem is létezhetne. Nagyon is létezhet, mi több, hitem szerint mindannyiunknak az volna a dolga, hogy ennek megteremtésén ügyködjön. Ám ha visszatekintünk a különböző történelmi korokra, egy tapasztalást feltétlenül leszűrhetünk: a jólét, a gazdagság, a virágzó kultúra mindig mindenütt a szabad társadalmakat jellemezte. Minél erőszakosabban telepszik rá a hatalom a polgárokra, minél magasabb sarcot vet ki, minél több korlátot állít, annál nagyobb nyomorba taszítja a népet. Ferenc pápa a járvány utáni időket illetően egy olyan világot sürget, mely sosem látott mértékű adóterhekkel működne. Józan választópolgár ilyet aligha támogatna. A konzervatív bezárkózás ugyancsak nem valósulhat meg önkéntes alapon. A magam részéről azt gondolom: hacsak valakinél nem gurul el a gyógyszer, úgy a koronavírus utáni idők szinte pontosan ugyanolyanok lesznek, mint az azt megelőzőek. A kérdés csupán az, hogy mikor áll vissza a világ a megszokott kerékvágásba.
