Léteznek olyanok, akik érzelmileg, ideológiailag, vagy egyéb más okból elköteleződtek egyik vagy másik politikai szekértábor irányába. Azok száma sem csekély, akik azt vallják: egyik kutya, másik eb, két rossz közül nemigen lehet választani. Sokszor még azok a világot értő értelmiségiek is így nyilatkoznak, akik egyébként bőven képesek különbséget tenni a két oldal között, mégsem teszik, mert a közvélemény azonnal besorolná őket valamely vállalhatatlan banda holdudvarába.
Ha maradunk az ideológiák világánál, alapvetően háromféle eszmeiséget tudunk megkülönböztetni. Jómagam személy szerint a libertárius (ha úgy tetszik: klasszikus liberális) gondolkodásmód híve vagyok. Hiszek a laissez faire kapitalizmusban, melyben az állam nem nő túl nagyra, nem szed magas adókat, és nemigen szól bele a piac működésébe. Tisztában vagyok vele, hogy ez manapság nem igazán népszerű filozófia; aligha lehetne választásokat nyerni egy ilyen programmal. (Európában egyedül Svájc folytat hasonló gazdaságpolitikát, nem mellesleg egész elfogadható életminőséget biztosítva polgárainak.) Magyarországon az LA75 (Le az Adók 75%-ával Párt) gondolkodik ilyen módon, ám aligha ők alakítják a következő kormányt. A gyakorlati politikában sokkal inkább a két államista irányzat a meghatározó: a közéletet a konzervatív intervencionista és a szocialista elvek formálják. Abból a nézőpontból, ahonnan magam is tekintek a világra, a legtöbben ugyanolyan kártékonynak ítélik mindkét elgondolást, csatlakozva a kiábrándultak kórusához: "egyik kutya, másik eb." Nem tudok maradéktalanul osztozni ebben a vélekedésben, hitem szerint muszáj különbséget tennünk a két filozófia között, még akkor is, ha csupán a kisebb rosszat kutatjuk.
Egy libertárius elveket valló számára valóságos szentségtörés, ha az állam belenyúl a gazdaság természetes vérkeringésébe. Ennek az oka kettős. Egyrészt morális: mindenkinek elidegeníthetetlen joga, hogy azzal üzleteljen, akivel akar; hogy olyan árat állapítson meg, ami neki tetszik; s hogy megtartsa mindazt, amit megteremtett, amiért megdolgozott. A másik szempont a gazdasági hatékonyság kérdése. Senki a világon nem ismeri annyira a társadalom valós igényeit, mint az azt alkotó egyes emberek, vállalkozások. Az állam a legnagyobb jóindulattal, a legprofibb szakértői háttérrel, a legprecízebb tervezéssel sem képes olyan pontosan meghatározni a tényleges szükségleteket, mint azok, akik e szükségleteket támasztják. A fejlődés és növekedés legbiztosabb receptje, ha ott hagyjuk a pénzt azoknál, akik megtermelték, hogy költsék el vágyaik szerint. Simán lehet, hogy egy ilyen világban kevesebb stadion épülne, talán színházból és vallási közösségből is kevesebb működne és még az is előfordulhatna, hogy a Fölszállott a páva c. tévéműsor sem készülne el. Ha az emberek saját döntésük szerint ezekre nemigen költenének, az azt jelenti, hogy léteznek sokkal égetőbb szükségleteik is.
Persze abból a premisszából, hogy az állami szerepvállalás általában káros, még nem következik, hogy a jellege abszolút indifferens volna. A szocialista attitűd segélyezésért, garantált alapjövedelemért, családi pótlékért, progresszív adózásért kiált. Mindössze két szempontot tart szem előtt: a nincstelenség azonnali felszámolását, hosszútávon pedig az anyagi egyenlőség megteremtését. Nem foglalkozik azzal, hogy mindezek lehetségesek-e, hogy milyen gazdasági hatást gyakorolnak forrásoldalon, s főként hogy erkölcsös-e erőszakkal elvenni az egyik ember tulajdonát azért, hogy a másikat felemeljük. A konzervatív megközelítés ezzel szemben beruházásokról, adókedvezményekről, munkahelyteremtésről és -megtartásról beszél. Ez egy teljesen más iskola. Igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a szocialista eljárás semmilyen módon nem ösztönzi a gazdaságot. Az alapvető fogyasztási cikkek iránti keresletet feltétlenül megemeli, így a sörgyárak, a bulvármagazinok és a dohányboltok vélhetően nyertesei minden baloldali fordulatnak. Ez azonban nem jelent valódi bővülést, csupán átstrukturálódást: hasonló mértékben fog szűkülni a minőségi borok, a luxusautók, a könyvkiadók, az egészség- és nyugdíjpénztárak piaca. A teljesítmény nélkül osztott segélyek és járadékok két okból bénítják a gazdaságot. A kedvezményezettek nem állítanak elő új értéket, szemben a beruházásokat ösztönző támogatásokban érintettekkel. Másfelől: az elvonások jelentősen szűkítik az aktív rétegek mozgásterét, a megtakarítások és vállalkozásfejlesztések lehetőségét. A konzervatív intervenció esetén ez a sokkhatás is enyhébb, tekintve, hogy az adófizetők maguk is részesülhetnek a munkahelyteremtést és beruházásokat segítő támogatásokból. Az Európai Unió pályáztatási rendszerét is a konzervatív szemlélet hatja át: az elnyerhető összegek minden esetben valamiféle fejlesztést, képzést, felzárkóztatást szolgálnak.
Érdemes pár szót ejteni a különböző politikai ideológiák viszonyulásáról a bevándorlás kérdéséhez. Egy libertárius világban ez aligha jelent különösebb problémát. A központi hatalom (ha létezik ilyen egyáltalán) nem támaszt bürokratikus korlátokat a munkavállalás kapcsán, azonban különösebb szociális hálót sem biztosít. Kánaán azoknak, akik értékteremtő tevékenységet kívánnak folytatni, s mélységes csalódás azok számára, akik csupán az alanyi jogon járó szolgáltatásokra utaznak. Egészen más a helyzet a jóléti államokban, melyekben az adófizetők jóvoltából ingyenes oktatás, egészségügy és segélyek egész sora áll a polgárok rendelkezésére. Ilyen környezetben háromféle megközelítés lehetséges. Az első a kasztrendszer, ahol az őslakosok és az újonnan érkezők jogai eltérőek. Ez meglehetősen távol áll a 21. századi európai eszménytől, így ezt a verziót egyetlen komoly párt sem tűzi lobogójára. A második lehetőség a szocialista elv érvényesülése: mindenkit korlátlanul befogadunk, mindenki korlátlanul részesül a jóból. Nem kell Nostradamusnak lenni, hogy lássuk: ez vagy az ellátó rendszerek összeomlásához, vagy az aktív lakosságra kivetett további adóterhekhez, ezáltal a teljes gazdaság megbénulásához vezet. A harmadik út a konzervatívoké. Ebben az állam egyfajta humánerőforrás-menedzsment szerepet betöltve válogat; elsősorban a képzett, nyelvtudással és kurrens szakmai ismeretekkel rendelkezők számára teszi lehetővé a beutazást és munkavállalást. Ezúttal is pontosan ugyanazt látjuk, mint az előző bekezdésben taglaltak esetén: jóllehet az erkölcsileg és gazdasági hatékonyság szempontjából is etalonnak számító libertárius attitűdtől mind a szocialista, mind a konzervatív szemlélet fényévekre áll, gyakorlati hatását tekintve mégsem tehető egyenlőségjel a két iskola közé. Nem vitás, hogy az utóbbi nyomán épülő valóság mutat több hasonlóságot a libertárius vonalon létrejövő világgal.
Az az igazság, hogy roppant szerencsések vagyunk. Igazán nincs nehéz dolgunk, ha a jót és az igazat kívánjuk felkutatni. Ha szentimentálisak lennénk, mondhatnánk azt is: a Teremtő bölcsen alkotta meg univerzumunkat. Szinte minden, ami iránt természetes vágyat érzünk - legyen szó érett, ropogós, mézédes starking almáról, vagy formás, napbarnított női testről - a kicsattanó egészség hírnökei. Azért vonzódunk zsigerileg a széphez, mert egészséges is egyúttal. Nem kell különösebben agyalnunk azon, hogy mely választás esetén járunk el helyesen, ösztöneink vezetnek az úton. Aligha tudnánk olyan étek, vagy házasság mellett dönteni, amellyel szemben minden idegszálunk tiltakozik. Ha valamelyik elmebeteg holnap kitalálja, hogy a rothadó gyümölcs, vagy a púpos hát a menő, akár még intenzív reklámkampányt is folytathat, nem sok követője akad majd. Csaknem ugyanez a helyzet a gazdaságfilozófiák terén is. Léteznek egészséges és léteznek beteg világot eredményezők. És csodák csodája: az egészséges működés hátterében előbb-utóbb felfedezzük a morálisan helyes alapokat is. Már ha van szemünk az ilyen finomságokra.
