Állítom, nincs a Földön olyan férfi, aki ne találkozott volna még a nők egyik legirracionálisabb elvárásával: amikor úgy tekintenek ránk, mintha gondolatolvasók volnánk. "Mi a baj?" - kérdezzük. "Semmi." - válaszolják, miközben minden egyes nonverbális jelzésük ennek ellenkezőjét harsogja: nagyon is baj van. "Ha semmi, hát semmi. Akkor minden oké." - amikor így reagálunk, olyankor ezt macsó flegmasággal tesszük, ez esetben szó sincs arról, hogy nem vettük, nem dekódoltuk a jelzéseket. És ha nem is ez a legszerencsésebb reakció, még mindig százszor jobb, mint a pincsikutyákká zsugorodó férjeké: "Naaaa, áruld már el Mókusfácán, mi bántja azt a drága kis lelkedet?" Tény, hogy a férfitársadalom döntő többsége rosszul van ettől a "találd ki gyorsan a gondolatom" játszmától, de akkor mégis miért erőltetik a nők?

Pedig pontosan tudjuk: a tipikus férfiagy szereti a rejtvényeket. Imádjuk Dan Brown és Agatha Christie regényeit. Lelkesen kutatjuk a szabadulószobák kijáratait. A műszaki vénájúak minden létező gépet és berendezést szétszerelnek, hogy megértsék működésüket. Bolygónk valaha élt minden tudósát, felfedezőjét és feltalálóját ez a fajta gyermeki kíváncsiság, világmegismerő kalandvágy, rejtvényfejtő ösztön vezérelte. Szinte minden izgalmas feladvány lázba hozza a férfit - egyet kivéve. A nők vastagon elfüggönyözött lelki problémáit nemigen szeretjük kinyomozni. Hogy ennek mi az oka? Elsősorban az, hogy ez egy egészen más terep, mint amelyeken otthonosan mozgunk. Egy négyhengeres szívómotor egyszerű jószág. Az átlagférfi (nem a béna értelmiségi, mint jómagam) felnyitja a motorháztetőt, s előbb-utóbb megtalálja, mi a gond. A női lelket azonban nem lehet egyetlen mozdulattal felnyitni, s ha nagy nehezen sikerül is, a legtöbbször egy számunkra érthetetlen világ tárul elénk. Mintha integrálszámítást kéne végeznünk japán betűkészlettel. Csoda, ha nem lelkesedünk az ilyenfajta rejtvényekért?

Allan és Barbara Pease a Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? című művükben többször is kitérnek e kérdésre. Álláspontjuk szerint a nők indirekt kommunikációja alapvetően a békevágyból, a harmóniakeresésből fakad: "Rengeteg kislányt még mindig abban a hitben nevelnek föl, hogy kedvesnek és édesnek kell lenniük, és hogy a saját szükségleteiket és érzéseiket háttérbe kell szorítaniuk. Felnőttkorukban is azt vallják, hogy az ő feladatuk megőrizni a békét, elsimítani a dolgokat, semmi olyasmit nem csinálni, amivel elveszíthetik a férfi szeretetét." Ez az evolúciós stratégia a mai napig jól működik, ha a lányok-asszonyok egymás közti kapcsolataikban alkalmazzák. Mivel van érzékük a sorok közti olvasáshoz, a nonverbális jelzések értelmezéséhez, a valódi jelentés kibogozásához, így a legritkábban kell felvállalniuk a nyílt konfrontációt ahhoz, hogy tudassák, ha gond van. Ezzel szemben mi férfiak egyszerűek vagyunk, mint a faék. Sokszor a legnyilvánvalóbb jelzéseket sem vesszük. Hajós András mesélte el azt a jellemző történetet, melyben bő fél óráig fűzött egy bombázót a bárpultnál. Amikor a lány lelépett, csak ennyit mondott: "Ha húsz perccel korában abbahagyod a dumát, már fönt lehettünk volna a lakásomon. Jó éjszakát!"  Így megy ez - tényleg bénán mozgunk ebben a világban. A Hajós-féle kihagyott helyzetek is bosszantóak, a meg nem értésből fakadó párkapcsolati viharok pedig egyenesen katasztrofálisak lehetnek. S ami igazán tragikomikus: a sokszor robbanásig fokozódó feszültséget pont a nők konfliktuskerülő szándéka hívja életre.

Az Átütőerő a kommunikációban névre hallgató oldal a múlt héten felhívást intézett olvasóihoz Beszéljünk a semmiről! címmel. Arra voltak kíváncsiak, hogy a nők miért alkalmazzák oly gyakran e gondolatolvasásra építő játékot. Miért mondják, hogy nincs semmi bajuk, amikor a Napnál is világosabb, hogy bántja őket valami? Szép számmal érkeztek is a megfejtések, egyik tanulságosabb, mint a másik. Néhányan azt írták, csupán időt szeretnének nyerni: "Én olyankor alkalmazom, amikor az adott pillanatban még képtelen vagyok beszélni róla, pedig nagyon szeretnék." - fogalmazta meg egyikük. Ez persze teljesen legitim és vállalható magyarázat, a kérdés csak az, hogy a konkrét élethelyzetben miért nem ezt mondja. A válaszadók jelentős hányada már a kezdet kezdetén feladja. Ők úgy vélik: nincs értelme parttalan vitát indítani, amikor a másik úgysem ért semmit az egészből. "Előre lejátszom magamban, mi történne, ha elmondanám, mi bánt. Ő úgy reagálna, hogy túlérzékeny vagyok. Inkább bele sem kezdek." Megértem az ilyen gondolkodást is és - ismerve magamat és férfitársaimat - nem is tartom alaptalannak. Ettől azonban még rettenetes stratégia az ilyen. Ha meg sem próbálunk kommunikálni a másikkal, az bizonyos értelemben már a kapcsolat halálát jelzi. A kedvenc okfejtésemet hagytam a végére: "Elvárom a páromtól, hogy tudja, mi bánt. Ha fogalma sincs róla, bőven megérdemli, hogy szenvedjen egy kicsit." Bár ez a hozzáállás aligha nevezhető sportszerűnek, a magam részéről ezt is legitimnek gondolom. Azt azonban látni kell, hogy a játszmázásnak ez a formája más célt szolgál és más kezelést is igényel, mint a többi "semmi". Szemben a legtöbb esettel, melyek rejtett segélykérések és törődésért, ölelésért, odafigyelésért kiáltanak, ez utóbbi sokkal inkább tesztnek számít, s éppen ellenkező eljárást: egy mosolygós vállrándítást igényel. Ha ugyanis a cél a férfiember szívatása, úgy arra a vonatra a legkevésbé sem bölcs dolog felkapaszkodni. Az a fickó, aki ilyenkor is kétségbeesett nyomozásba kezd, az csúnyán elbukik egy jól előkészített férfiassági próbán.

Látjuk: a képlet jócskán összetettebb, mint ahogyan a Pease házaspár megírta. Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a nőkön. Nem csupán gondolatolvasó játékra invitálnak (amely már önmagában is komoly kihívás), de még arra sincs általános recept, hogy ezt miért is teszik. Ami azt illeti, nekem is volt szerencsém ehhez az attitűdhöz, és a legkevésbé sem véletlen, hogy nem az érintett lánynál kötöttem ki. Gyermekeim anyja soha, egyetlen alkalommal sem játszmázik; ha gondja van, azonnal rám borítja - abszolút helyesen. A legjobban azt szeretem, ahogyan tízéves kislányunkat igyekszik terelgetni: "Még kamasz voltam, amikor rájöttem, hogy a fiúkkal érdemes egyenesen beszélni. Semmi értelme a bezárkózó duzzogásnak." Csak remélni tudom, hogy az üzenet nyitott fülekre talál.